Legelső virtuális találkozásom Dobos Marianne nevével a múlt évszázad valamelyik esztendejében – 2010-t megelőzően – még nem sokat mondott. Férje, Kabdebó Lóránt fehér cowboykalapos fotója véletlenül jelent meg a számítógépem képernyőjén a sok elérhető név és arc között, és mivel annak idején a Professzor Szabó Lőrinc-monográfiája mentett meg attól, hogy végleg lemondjak A huszonhatodik év-témát feldolgozó szakdolgozatomról, amellyel elakadtam, és a Babes-Bolyai Egyetem magyar tanszékén a professzorom sem tudott segíteni –, azonnal zavarba jöttem: vajon merjek erre a hatalmas tekintélyre ráköszönni? (Mert még itt kint, a szabadvilágban is sokáig – ha még máig nem? – az anyaországon kívüliség tudata-tudomásulvétele gátolta viselkedésemet, főleg a szellemi-kulturális körökben.) Ráköszöntem! Dr. Kabdebó azonnal fogadta a bemutatkozásomat, jelezve, hogy „Dobos Marianne a feleségem”. Nos, ezek után illett rákeresnem ennek a névnek a viselőjére!
Tudós asszonyként jelent meg írásaiból, témái azonban csak érdekességek, tudástágítók voltak számomra, mert olyan területeken mozgott, ahol én még nem nagyon tébláboltam, legfeljebb egy-egy nagyon népszerűre taposott ösvénykén.
2010-ben azonban a Vaddisznók törték a törökbúzát című kötetem bemutatóján az első sorban úgy mosolyogtak rám a férjével, mint rég nem látott kedves barátra – mint akit már régóta hazavártak. És bevallom: akkor szellemi-lelki otthonuk ajtaját nyitották meg előttem!
A közel másfél évtized felbecsülhetetlen értékű ajándék számomra. Nemcsak olyan irodalom- és kultúrtörténeti kincstárba vezettek be, amelybe határon kívül rekedtek közül Trianon után csak az arra kimondottan érdemesek léphettek be, de megtanítottak arra is, hogy megközelíteni semmit és senkit nem lehet és nem is szabad szeretet nélkül. A szeretet a lélek didergését szünteti – és erre mindenkor és mindenhol a legnagyobb szükségünk van!
Dobos Marianne szeretete végtelen – ennek bizonysága férje hagyatékának ápolása is vagy a régmúlt korok mártírjainak megidézése. Előtte még sok-sok év áll, hogy mindent úgy rendezzen el maga körül a világban, ahogy azt nyolcvan évvel ezelőtt, születése pillanatában a bölcsője fölé írta a Fennvaló: szépen, pontosan, ahogy ama Csillag megy az égen!
Isten óvjon és éltessen, Dobos Marianne, erőben, egészségben! Nem adhatok Neked most virágot, helyette az ígéretet, hogy fogunk mi még együtt kiballagni a Mátyás-templomból egy csodálatos magyar–lengyel zenés program után, és akkor, a csillagos ég alatt felváltva mondogatjuk Szabó Lőrinc sorait:
A hegedűk végeztek, s úgy megyek most haza a hangverseny után, mintha agyamban rakott volna fészket egy egész liget csalogány. Még bennem a hegedűk remegése, idegem zizeg valahány. Visz az autóbusz, de dalába burkol egy egész liget csalogány. Robog a kocsi, és semmit se hallok, oly jó ez a zsongó magány; mint felhő röpdös körül és emelget egy egész liget csalogány. Mintha felhők vinnének, úgy repülök, úgy visz a kocsi, oly puhán; és leszállunk a budai hegyeknél, én és egy liget csalogány. S ahogy fölnézek a tavaszi égre e szép, magányos éjszakán, csillagok ligete csattog köröttem s egy egész égbolt csalogány. (Szabó Lőrinc: Hangverseny után)
Dancs Rózsa