Menü Bezárás

Árkossy István: A negyedik dimenzió aurájában – Utazás a Szervátiusz Jenő-díjas Xantus Géza transzparens képi világába

Elhangzott 2024. szeptember 18-án, a Szervátiusz Jenő-díj átadásának ünnepségén

Balról jobbra: Xantus Géza, Szervátiusz Klára és Fülei Balázs

Amikor Drezdát, a műkincseinek gazdagságáról elnevezett „Elba parti Firenzét” hetvenkilenc esztendővel ezelőtt lebombázták a szövetségesek, még előtte a remekműveket bunkerekbe, barlangokba, titkos helyekre rejtették el, mert az ember, az ugyebár csak ember, gondolták, ha el is pusztul, születik helyette más, újratermeli önmagát, de a műalkotások nem reinkarnálódnak, pótolhatatlan értéket képviselnek, ezért egyetlen életükre vigyázni kell. Hol van ma már Homérosz, hol Brunelleschi, hol Raffaello, lám, ők is a műveikben élnek tovább, az Iliászban, a Firenzei Dóm kupolájában, a Sixtusi Madonnában, más művészek a Szamothrakéi Niké-ben, a Milói Vénuszban, a Laokoónban. A jó mű minél inkább szól a világhoz, annál több eséllyel élheti túl alkotóját. A firenzei, a velencei, a sienai vagy római iskola reneszánsz szellemét beszívni pedig mindenkor kiváltságos ajándéknak számított, igazolja ezt a művészetek története és azok a műteremtők, akik Itália azúrkék ege alatt képzelték el és tudták megtalálni az eszményi képiség lehetőségeinek tisztaságát. A legtekintélyesebb géniuszok nyomában jártak, ugyanazon a kövezeten lépkedtek, mint ők, példaértékű alkotásaik közelségében. Mert ilyen helyen különös érintettséget érzékel a szellem, a művészi gravitáció erőtere fogva tart, a késztetés letisztul és fentről érkező fényben részesül az értelem. Tudniillik, igencsak felemelő érzés nem a holmi tiszavirágéletű, hanem az évszázadokat túlélő, meghatározó értéket világra hozó művészi áramlatok sodrásában létezni…

Az erdélyi születésű Xantus Géza művészete bizonyító erejű példa a fentiekre, ahogy szűkebb értelemben a szülőföld, azaz Székelyföld, és tágabb értelemben a teremtett világ dolgairól vélekedik.

1958-ban született Csíkszeredában, művészeti tanulmányokat folytatott Beczásy Antal és Mákos András növendékeként, ’90 és ’95 között teológiát tanult a budapesti Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán, majd ’99 és 2003 között ösztöndíjas volt Rómában, ahol a római Accademia di Belle Arti festészeti szakán diplomázott Nunzio Solendo professzornál. És nem is akárhogyan, ezt jelzi, hogy tulajdonosa lett a legnépszerűbb reneszánszkori szerzetes-festőről, a Fra-Angelicoról elnevezett művészeti díjnak.

Műveinek többsége olajfestmény, színes tusrajz, de kedvelt technikája a pasztell, a rézkarc, ezenkívül egyházi murális freskófestészettel, ólomablakok tervezésével, készítésével és szobrászattal is komolyan foglalkozik. Hittudományi tanulmányai során szerzett tudásával voltaképpen az egyházi üzeneteket sugárzó alkotások mestere lett, ilyen munkáiként említhetők Budapesten a Magyar Püspökkari Konferencia Kápolnájának színes üvegablakai, Miskolcon az Avasi Templom szentélyfreskója és a Jezsuita Gimnázium kápolnájának oltárképe, továbbá Szatmárnémetiben a Szent Család-templom vagy Csíkszeredában a Csibai-templom oltárképe és még mások. Ám nem mellékesen, 2019-ben, csíksomlyói látogatásakor Ferenc pápa Xantus Géza festményét vehette át ajándékként.

No de az ilyen tömörített sorok pusztán a tájékozódás esélyét villantják fel, mert egy terjedelmes időbe fogható, gazdag művészi életpályakép sokszínűsége néhány tőmondatban aligha kifejezhető. Tudjuk, hogy akár egy kis érből is folyamatosan dagadó, erős sodrású folyam születhet, ami, ha sorsa úgy hozza, a végtelenség földi és égi óceánjának vizeivel olvad előbb-utóbb egybe. Maga a művész erről a költői képről így gondolkodik, őt idézem: „Már régóta egy téma foglalkoztat tulajdonképpen, a Végtelen felé vezető út, azt is mondhatnám, hogy egy nagy képet festek különböző részleteiben. Tehát a téma megvan, hosszú évek gondolatainak az eredménye, csak meg kell valósítani. […]. Ezt egy távolban felsejlő, ugyanakkor mindenen átható fénnyel próbálom ábrázolni, amihez a vallás kiváló segítséget nyújt. […] Egy új, egy x-edik dimenziót szeretnék ábrázolni, ahol a figurák, a formák átjárnak egymáson, ezáltal olyan térábrázolást tárok a szemlélő elé, amely teljesen elszakad az eddig ismertektől. A légiesnek, megfoghatatlannak ábrázolt alakok egy elvont világba kalauzolnak és láttatni akarják a láthatatlant. […] Megfogalmazásom érdekében gondolati síkon a feltámadt Krisztus misztériumát veszem alapul, aki tanítványait a bezárt ajtókon keresztül látogatja meg, kitapintja sebhelyeit, hús-vér emberként mutatkozik, és anélkül, hogy felismerhetősége megváltozna, áthalad a szilárd formákon.”

Egy művész alkotói világképe a személyes reflexiók együttes vetülete, ezért minden műalkotás amellett, hogy néma kinyilatkoztatás, egyben önarckép is. Az alkotó maga dönti el lelkiismeretének hangjaival vagy hallgatásával, hogy miként viszonyul a világ idegállapotához, ami, mondjuk ki, napjainkban nem éppen csúcsformáját éli. És

azért is kaphat különleges hangsúlyt most a szakralitás, mert keresztény kultúránk vészkorában ragyogást bocsát a szellem tereibe, az ébren-alvás mámorába, és közben halkan megsimogat.

A műveknek pedig – és nem az alkotóknak – megvan az esélyük végítéletidőben is a túlélésre, mert nem a művész, hanem a művészet az, ami örök életű.

Xantus a reneszánsz és a barokk radiációs erőtereiben munkálkodva nemcsak Caravaggio dinamikáját, vagy a Caracciak klasszikus szépségeszményét, hanem az újító Kandinszkij bátorságát, Klee éleslátással absztrahált rajzkultúráját vagy Mucha szecessziósan áradó szimbolizmusát is jól ismeri, a gótikus művészet kromatikus üdeségéről nem is beszélve.

Egyik írásában Dürer utalt rá, hogy az intelligens művész képes kell legyen, hogy az addig megszületett évszázados eredményeket saját értelmezésével megkoronázottan integrálja műveibe, a maga és az összművészet dicsőségére. Xantus Géza mindezeken már túllépett, és feladta önmagának a legfőbb leckét, ami így hangzik: háromdimenziós világunkban két dimenzión négy dimenziót érzékeltetni. Vagyis: térben formált környezetünkben, a vászon síkján a láthatatlan kiterjedést kell láthatóvá tenni. Ehhez pedig mesterünk, úgy tűnik, megtalálta a kulcsszavakat is, ilyenek: a transzparencia, az áttetsző érzékletesség, a sejtelem és az illúzió összetett, szuggesztív ereje. A feladat lényege elhitetni, hogy van egy olyan felül dimenzionált univerzum is, amelyet a ma embere még nem tapasztalt meg. Legfeljebb sejti létezését.

Xantus Géza: Beteljesedett. Olaj, vászon, 100 x 70 cm, 2022.

Minden jó művész vágyik egy láthatatlan szemüvegre, amiért, igaz, kőkeményen meg kell dolgoznia, viszont azzal már észlelhető az a különös dimenzió is, amelyben egyszerre benne foglaltatik az ismert és az ismeretlen, az egzakt és a transzcendens, a síkforma és a szférikusság, s mindezzel esélyként már a végtelenbe is ki lehet pillantani. Az időtlenségbe. Az öröklétbe. A mennyei létezésbe.

A láthatatlanságnak láthatóvá tételéhez persze egyfajta merészség is kell, mert az ilyen célt csak erős hittel lehet megközelíteni, önszuggesztióval megérteni és nem akármilyen tehetséggel érzékeltetni. Ehhez jönnek jól a hittudományi elmélyülések, ami a gondolkodás magasiskolája, és amiből az éntudat megalapozottsága, a profetikus elhivatottság érzete, felelőssége, kényszere fakad. Tehát az az érettség, amitől kiteljesedhet a lelki bölcsesség.

A neves festők és szobrászok mind felkészült grafikusok is voltak, mert minden ábrázolóművészet lelke a rajz. Székelyföld egyik legkiválóbb mestere, Zsögödi Nagy Imre szerint az a piktúra lehet csak hiteles, amely mögött kellő rajzkultúra feszül, hiszen „a grafika a legbiztosabb út a jó festészet felé”.

Xantus grafikai munkássága a felkészülés komoly iskoláját jelentette, amikor a mélynyomás eljárásai közül a rézkarc technikáját választotta, annak is az aquatinta változatát, ami az árnyalatok fátyolosítható lehetőségeit kínálta, és ezzel sokszorosított művek egész ciklusa látott napvilágot. Ez a monokróm tónusvilág átjárható utat teremtett a színek rezonanciájának klaviatúrái felé, ami a Xantus-fenomén esetében, számomra a halk szonáták vagy a hangszerszólók világát idézi meg, esetleg orgonasípokon vagy hárfahúrokon játszva, szellemhez, lélekhez szólón. Mert nem a dörgő oratóriumok világa az övé, nem az üstdobok rezgése diktál, nála hárfa húrjain futnak reszketve a színek és az érzékeny rajzra épülő kolorité a hangzás. Dominál a dallam, úgy, mint nimfák, múzsák hangjaiban az Olimposzon, ahova a kiváló művészeket a kiváló művészek várják.

Igaz, ma már nem alapkövetelmény a magas színvonalú rajz ismerete, mint ahogy az valamikor a firenzei Accademia del Disegno idejében elvárás volt, vagy amire Leonardo és Dürer tanította a világot, mert például már a kubizmus pillanatok alatt szétszedte azt, ami összetartozik. Láthatóan elégedetlen volt Isten hat napi munkájával, s demonstrálni szándékozott, hogy ennél mi többre vagyunk képesek. Picasso mondta: „Minden alkotás rombolással kezdődik.” És a konstrukciót felváltotta a dekonstrukció. Ám Xantus nem hagyta magát becsapni, benézett az álarcok mögé, ahol lelket nem talált.

A rajzi kultúra és a színek együttese dallamot teremt. Persze, élhetnek a színek önálló életet is, tekintsünk példaként a szivárvány ragyogására, amit éppen manapság loptak le az égről. De a tartalom elsősorban mégis a rajzi struktúrák szövődményeiből épül fel, s ezzel alkalmassá válik a hit jelenlétének érzékeltetésére. Bizonyság rá a Biblia jeleneteinek számtalan idézete a világ szent helyein, templomokban, bazilikákban, hisz’ erről mesélnek a Sixtus-kápolna falai, a Sainte-Chapelle üvegablakai, Giotto Padovában megcsodálható freskói.

Xantus Géza lágy színeivel és a kromatikus szűrés eljárásaival hatásosan tereli a hitbéli üzenetek irányába figyelmünket. Derű, melegség, sugárzó fény mind lényegi elemei biblikus tartalmakat hordozó műveinek.

Pedig ez a lágyság éppen, hogy a legkeményebb kontrasztból születik meg, a vörös és a zöld színek komplementer párosából, amelyek úgy léteznek, élnek egymás mellett, mint a férfi a nő mellett, mint éjszaka a nappal mellett, mint Hold a Nap mellett. Ez nemcsak egy színtani premissza, hanem az ellentét és az összetartozás paradoxona is egyben. A vörös és a zöld egymásnak feszülését viszont a művész feloldja az aranysárgákban ragyogó árnyalatok misztikus tüneményével. Úgy, mint ahogy azt a gótika idején tették míves mesterek az arannyal, ekképpen érzékeltetve az ég felé fordulás szükségességét és az isteni szféra létezését.

Xantus Géza: Gúla. Olaj, vászon, 100 x 200 cm, 2021.

Színvilága nem „keresgélő”, hanem maga „a megtalált”. Szűkített skálát magába foglaló palettája alig változik, valósággal tüntet rajta a három alapszín, a vörös, a sárga és a kék, persze a nélkülözhetetlen fehérrel. Ám a feketét, az ördög színét száműzi közülük. És ő már tudatosan teszi azt, amit Rembrandt tanácsként is említett, mondván: „Boldog az a festő, aki szegény, és akinek csupán két-három tubusra futja, hisz’ csak a kevés pigmenttel lehet igazán megtanulni festeni, a kevés színből keverhető tónusok gazdag árnyalataiban.”

És befejezésül ejtsünk még néhány szót a xantusi figuralitásról.

Aki a láthatatlan láttatását tűzi ki célul, arra, hogy esélye legyen ezt sikerre vinni, annak kiindulásként legalábbis az eddig ismert végletekben és szélsőségekben kell gondolkodnia. Xantus, a képalkotó, a teológus ezt teszi, hiszen formateremtésének egyik pólusán a természethű figuralitás áll, a másikon viszont a teljes absztrakció. Hitelesen megfestett szép alakjai akár a preraffaelitákat is idézhetik, akik felelősségük tudatában igyekeztek kivezetni koruk tévelygő művészetét a hűvös akadémizmusból a vágyott, a klasszikus eszmények irányába. Csakhogy művészünk nem tesz utalást semmilyen korhangulatra sem, emiatt jelenhetnek meg képein az időtlenség stílustalan köpenyeibe burkolt, lebegő emberi alakok. Azt is mondhatnánk: valamiféle színekbe ágyazott új térelmélet ez, ahol képlékeny látvány születik festékből, térbe, időbe, téridőbe elhelyezve. Mindez hologramszerű illúzióként feltűnő figurákkal történik, mintha egy különös, delíriumos pillanat kerítene hatalmába. Valahol messze, a „csak az ég tudja hol” távoli ismeretlenségében.

Nem mindennapi művészet ez.

Xantus Géza látomásai máris ott keringenek egy felfoghatatlan intersztelláris szférában, ahova persze neki is bejárata van. És lesz később is. Egyszer még meggyőződhet majd saját igazáról. Nekünk pedig egyetlen feladatunk van: hogy most higgyünk neki.

E pillanatokban zord időket élünk. Ámde a béke színe mindörökre égszínkék marad, olyan, mint fejünk fölött az erőt adó isteni magasság. S bár somfordáljon körülöttünk az oktalanság, a durvaság, az erőszak sötét árnyéka, Szervátiusz Jenő és Szervátiusz Tibor személyes példája – valamint a nevüket idéző elismerő díj – arra tanít, hogy minden világdráma ellenére a művészet tiszta nyelvén megszólaló emberi gondolat képes lesz igazat szólni.

Köszönöm a figyelmet és gratulálok a Szervátiusz-díjhoz!

(A fényképek forrása: Szervátiusz Alapítvány)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük