Menü Bezárás

Az új Petrás Mária-kötet bemutatójával megnyílt a Szervátiusz Szalon – íme Szervátiusz Klára üdvözlő-, Csűrös Csilla köszöntőbeszéde és Döbrentei Kornél előszava

Budapesten a Szervátiusz Alapítvány székházában bensőséges ünnepség keretében kezdte el rendezvényei sorát a Szervátiusz Szalon. Ezzel a két nagy szobrász, Szervátiusz Jenő és fia, Szervátiusz Tibor emlékét, életművét továbbéltető alapítvány újabb lehetőséget teremt a közönséggel való kapcsolattartásra, az alapítványt 2003-ban létrehozó, 2018. április 25-én elhunyt, a Nemzet Művésze címmel kitüntetett Szervátiusz Tibor szellemi örökségének népszerűsítésére, a két kiváló alkotóval kapcsolatos kiadványok és társművészeti megnyilatkozások bemutatására. A Szervátiusz Szalon 2021. június 24-i első eseményén köszöntőt mondott Hoppál Péter, a Magyar Országgyűlés Kulturális Bizottságának alelnöke. Bemutatták az Emeld fel, Uram, népemet – Petrás Máriával beszélget Szervátiusz Klára című kötetet. A zenés betétekkel gazdagított könyvbemutatón Petrás Mária énekelt lányával, Petrás Alinával. Petrás Máriát és a szerzőt, Szervátiusz Klárát Csűrös Csilla vezető szerkesztő méltatta. (e-nepujsag.ro)

Szervátiusz Klára elnök üdvözlőbeszéde

Szeretettel köszöntök mindenkit a Szervátiusz Szalon megnyitóján! Nem tettem a Szalon elé minősítő jelzőt, egyrészt mert szép az alliteráció: Szervátiusz Szalon, másrészt a Szervátiusz név, a két Szervátiusz, akik – Temesi Ferenc szavaival: a magyar képzőművészet ikertornyai – már kijelölik az utat és a feladatot.

Miért a Petrás-könyv a megnyitóesemény? Mert üzenetértékű a címe: Emeld fel, Uram, népemet. Ahogyan a jeles keramikusművész naponta fohászkodik Istenhez népéért, úgy szándékozunk mi, a két Szervátiusz szellemiségében, változatlanul a nemzet felemelkedésért dolgozni.

Petrás Mária már igen magasra emelte népét a hiteles, tisztaforrású, kivételes művészetével, a tiszta, hittel teli lényének fényével. S ahová felemeltetett egy nép, ott is marad az.

Ha a csángó nevet valódi értelmében használjuk: a hun hagyomány szerint erőset jelent.

Bizony kellett az erő, az Istentől kapott, főleg neki, hogy ez a kicsi magyar csoport megmaradjon az elzártságban – ezer évnél is régebb óta.

Szervátiusz Tibor, aki az 1950-es években járt Moldvában, többször mondta, hogy öreg apókák arra a kérdésre, hogyan kerültek oda, így válaszoltak: Attila apánk telepített le.

Az erőt, a hittel, az Isten rendje szerint élők erejét, annak hatását mutatják, példázzák nekünk a moldvai csángó-magyarok.

S ha földi értelemben esetleg valóban elvesznének is, akkor se lesz az megsemmisülés.

Mert megtermékenyítették a lelkünket, így teljesítették feladatukat. Miként a halódó csillag, amely szétosztja minden energiáját, mielőtt darabokra hullna. Nem pusztul el, örökre gazdagítja a mindenséget a csillag, miként a moldvai csángó-magyarság a nemzetünket!

Csűrös Csilla köszöntőbeszéde

Nagyon messziről fogom kezdeni… E körben tán van, akiben megütközést, meglepetést kelt, de tény: lelkes futballrajongó vagyok, és nagy örömemre szolgált, hogy kint lehettem a magyar–francia EB-selejtezőn. Túl a piros-fehér-zöld színekben rejtekező összetartozás megélt jó érzésén, a Himnuszok hallgatásakor tűnődtem el azon, ami egyébként régi meggyőződésem: hogy igenis, létezik néplélek, s hogy ezek a néplelkek milyen nagyon különbözőek lehetnek! Mert hogyan is fogalmaz a La Marseillaise, a franciák nemzeti himnusza? „Már küldi a zsarnok vad, bősz ölni kész rab hadát, Letörnek népet és hazát, bosszút állnak ifjon, s gyönge lányon! Hajrá, fegyverbe hát, ma harcba hív hazád, csak jöjj, csak jöjj, öntözze hát rút vérük a határt!”

Az Istentől áldást és megszánást, majd jókedvet, bőséget kérő, a megbűnhődést, bűnt és megbocsátást emlegető magyar himnusz ugye milyen más lelkületet takar?

És még ehhez képest is milyen más a csángó néplélek bánatos, keserves hangja, tiszta egyszerűsége! A hazátlanságot sirató, nem hivatalos, gyönyörű himnuszukban az ágról szakadt vándormadár a messzire csángált, árvaságra ítélt, a szabadságot mégis mindennél többre becsülő, maroknyi, fogyatkozó népcsoport szimbóluma a nagy román tengerben.

S egy árvaságra kárhoztatott nép hol is lelhetne menedékre, megértő szülőre, ölelő karra, vigasztaló szóra, mint Babba Máriánál, szép Szűz Máriánál, az égi édesanyánál?

Oly szoros ez az összekapaszkodó, védelmet és szeretetet kérő-vágyó-óhajtó-megélő kapcsolat, hogy e kicsi népcsoport identitásának fundamentuma, tudjuk jól, nem is magyarsága avagy románsága, hanem katolikus mivolta. És az ősidők óta rengeteg munkával, megkérdőjelezhetetlen hittel, a földdel, az éggel, a természeti jelenségekkel szoros szimbiózisban megélt életek sora, amely egyszerre teremti meg a továbbélés keretrendszerét és a szabadon szárnyaló gondolat és érzés lehetőségét. A közösségi hitélmény az egyes ember saját, csak általa megélt hitélményéből születik, tevődik össze.

Petrás Mária lelkének tiszta egyértelműsége, a Teremtőhöz magától értetődő természetességgel fűződő, meghitt, bizalmi kapcsolata – amely lénye mesterkéletlen természetességének alapja – az ajkáról felcsendülő, gyöngyfüzérként – rózsafüzérként? – leperdülő népdalokban- és énekekben is mindig megborzongat, rabul ejt, gondolom, nem csak engem…

Petrás Mária beszélgetőkönyve e lélek – s a csángó néplélek – szavakba, prózába foglalt rezdüléseinek tárháza, egy másik dimenzió sejtetése, kísérlet a kimondhatatlan – mert csak meg- és nap mint nap átélhető lélekállapot – kimondására. Tiszteletben tartva Mária nagymamájának, mámikájának intését: nem kell, nem szabad mindent kimondani…

Irigylem Petrás Máriát – bár ez bizonyosan nem jó szó! Inkább úgy fogalmazok: nagyon-nagyon vágyódom egy olyan istenkapcsolat megélésére, amilyen az övé. Arra a pillanatnyi kétely és megalkuvás nélküli, mély-mély hitre, amely minden nehézségen, megpróbáltatáson átsegít. Amely nem megóv az élet gyötrelmeitől, de mindig elviselhetővé teszi azokat a tudat által, hogy nem vagy egyedül! Hogy Isten minden pillanatban melletted, veled van, hogy bármikor fordulhatsz hozzá, beszélgethetsz vele, fohászkodhatsz hozzá, s azáltal, hogy tudod, mindig van kihez fordulnod, mindig meghallgatásra találsz minden kínoddal, kérdéseddel, a jó válaszok megtalálásához is közelebb kerülsz!

Persze, tudom, a kicsi csángó gyerekeknek amilyen természetes volt a naponkénti misére járás, éppoly természetes volt az isteni tekintély, a neki való megfelelés, engedelmeskedés imperatívusza. E talajból mégis szárba tudott szökkenni egy olyan kapcsolat, mint Máriáé, a feltétel nélküli szeretet és bizalom kapcsolata. Az élhető élettel való egyetlen lehetséges kapcsolat.

Köszönöm Petrás Máriát. Lényének gyermeki tisztaságát, sérülékenységet is jelentő, ránk is sugárzó bizalmát és szeretetét. És köszönöm Petrás Máriának a tudást, a hitet, a bizonyságot és megbizonyosodást, hogy eltávozott szeretteink figyelnek ránk, tudnak rólunk, még ha ez nem is lehet kétirányú kapcsolat. De kapcsolat! Neki elhiszem, hogy ez több mint remény – ez bizonyosság…

Emeld fel, Uram, népemet! – kéri Mária, hiszen az egyes emberek külön-külön sugárzó hite – íme, szavainak bizonyossága – egy nép erőforrása, megmaradásának záloga, ereje, eszköze. Emeld fel, Uram, lelkemet, lelkünket – küldhetjük az ég felé társul a magunk fohászát, hogy aztán közösségként is részesülhessünk a lelki megtisztulásban! Lám, a könyv minden beszélgetése, légyen szó énekről, kerámiaszobrokról, személyes életsorsról, mindig-mindig az emelkedés, a felfelé nézés, az Isten felé fordulás szándékát sugallja, fogalmazza újra és újra. A szeretetben fogant emelkedését.

Köszönöm, Uram, a népét szerető, szolgáló, tiszta szívű, nagy – mondhatnám joggal, a régmúltat is ideidézve – őstehetségű Petrás Máriát!

És köszönöm Szervátiusz Klárának is e könyv születését. Az értőn figyelő, érzékeny, megérteni, megélni és átérezni akaró, elegáns és együtt gondolkodó kérdéseket, a finom és árnyalt lélekrajzot, az észt és a szívet egyszerre megszólító üzenetek megfogalmazását. Köszönöm a tartalom tiszta egyszerűségét letisztult eleganciával megjelenítő formavilágot, amelyet e könyvsorozat képvisel. A gyönyörű iniciálékat. Köszönöm a Petrás Mária alkotásairól készült szépséges fényképeit, amelyek továbbgondolni s továbbérezni segítenek a könyvben olvasottakat. S köszönöm, hogy újra kiadta férjével tíz éve készült beszélgetéseit is a könyvsorozat nyitányaként, hiszen mintha Szervátiusz Tibor csángókról, hitről, megmaradásról és a magyar és csángó néplélekről vallott gondolatainak továbbfűzése, igazolása lenne a Petrás Máriával készült beszélgetőkönyv.

Köszönöm Szervátiusz Klárának e fontos könyvsorozat születését, amelyet egy fontos, a mai estével megszületett kulturális térben mutathatunk be, köszönöm a Szervátiusz Szalon létét. Köszönöm a Szervátiuszok – Jenő és Tibor – szellemiségének Petrás Máriában továbbélő és éltetendő létezését.

Végül köszönöm Máriának és Klárának, hogy bepillantást nyerhettünk velük, általuk – nem is egy – hanem a másik, az igazi, az isteni dimenzióba!

Hogyan is fogalmazott Istenről szólván a Szervátiusz Tibor szívének is oly kedves Ady Endre, akinek Istennel örökkön perlekedő, mégis hozzá hanyatló istenhite, talán mondhatom úgy, a másik pólusa Petrás Mária feltétel nélküli hitének? „Napsugarak zúgása, amit hallok / Számban nevednek jó íze van.” Köszönöm, köszönöm, köszönöm!

 Csángó himnusz

Csángó magyar, csángó magyar,
Mivé lettél csángó magyar?
Ágról szakadt madár vagy te,
Elvettetve, elfeledve.
  
Egy pusztába telepedtél,
Melyet országnak neveztél,
De se országod, se hazád,
Csak az Úristen gondol rád.
  
Idegen nyelv bébortja nyom,
Olasz papocskák nyakadon,
Nem tudsz énekelni, gyónni,
Anyád nyelvén imádkozni.
  
Én Istenem mi lesz velünk?
Gyermekeink, s mi elveszünk!
Melyet apáink őriztek,
Elpusztítják szép nyelvünket! 

Döbrentei Kornél: Hinta leng kivirágos almafaágon
(Előszó)

A Petrás Mária-gondolatok kristálytiszta, összegző gyűjteménye ez a késpenge vékonyságú könyv. Sugárzó megvilágosodások ösztökéje elevenbe vágón. Benne a tanúságtévő magáévá szenvedett igazsága, magától értetődő egyszerűséggel, az egyetemesség igényével, a szívek magasáig mutattatik fel. Átható erővel.

Ez Mária-könyve!

Merészebben minősítve, mégse túlzón, akár evangéliumként is üdvözölhetjük. Nagy ínségben lévén, segedelmes tápláléka a léleknek a Jó Hír. Üdvözülhetnénk általa, ha nem engedtük volna át testünket, lelkünket a sátán kísértésének, agyafúrtan lépre csaló csábításának, logikusnak tetsző – később döbbentünk rá, mily visszatetsző! – érvelésének. Lét-mélyünket horzsoló szemfényvesztés, olcsó vásári trükk, elemi figyelmeztetés nélkül: vigyázat, csalok! Bedőltünk. A kiút reményében szövetséget kötött vele, pontosabban szerződést a Goethe megjelenítette Gaust, vagy, akár Madách látomásos realizmussal feszített, hatalmas ívű tragédiájában, színről színre Ádám és Éva. Az első édenkerti emberpár, akik a Paradicsomban egy Almán buktak el. Az ősszülék, génjeik mibennünk. Radioaktív sugárzású örökség. Máig ható. Főbűnük nemcsak az, hogy almát szakítottak a tilalmazott Tudás fájáról, hanem hogy csupán egy harapásnyira futotta, ám úgy nyelték, mintha a Teljes tudás birtokába kerülhetnének. Hiú ábránd. Alátámasztásul Máriától idézek: „Megérthetjük Jézus azon szavait, amikor azt mondja, több mindent mondhatnék még nektek, de nem bírnátok el. Több mindent mondhatnék én is erről, de egyik nagyanyám azt mondta, hogy nem szabad mindent elmondani… Bizonyos dolgokat nem szabad elmondani, mert akkor veszítenek az erejükből. Más dolgot nem szabad kimondani, mert megidézed azt…”

Ádámék bár falták volna föl az egész kárhozati gyümölcsöt, vagy ki se kezdték volna! Volna.

Most 2000 év beteljesületlen adventjeivel a háta mögött, a tartásában megroggyant, hitében megingatott emberi nyáj, melyből az önvédelmi ösztön kihalt, a gonosz kolompszavára – nehezen hihető, hogy harangzúgásnak vélhető – elvetné, megtagadná az Istent. Csökött agyával, morzsányi értelmével Mindenhatót vágyna játszani. Lehet-é elégséges fölmentés a jézusi szomorú belátás: nem tudják, hogy mit cselekszenek. Noha számosan tenyésznek, előszeretettel tenyésztik is a körünkbe fondorlattal becsempészett, hamis profétákat, akik átgondoltan művelik a „szakmát”, a lélekcsiszárkodást. Mindnyájan tudjuk, nem érdemelnek bűnbocsánatot, mert visszaélnek vele, a visszatartó erő nem hat rájuk, megátalkodottak. Mintha Jézus nem törődne emelkedettségében ezzel az emberi nemre oly veszélyes tényezővel. Az ember-léptékkel mérhetetlen türelem, a Krisztusi, olykor nagyon súlyos nekünk, lesüllyeszt, mi nem tudunk a vízen járni.

És még mindig az alma, a Jung-féle kollektív emlékezetbe, képzeletbe vésődve: Párizs almája, országalma, mellettük az „almaság” végteli két pontjával. Egyik a Tell Vilmos-i vértelen legenda – fia fejéről bravúrosan lenyilazza az almát –, a másik, a Newtont a tömegvonzás felismeréséhez vezető almahullás, mely vérvaló. S tán akkor lesz bensőségesen emberi eme esendő gyümölcs, ha a nemes rothadás gyötrelmes stációin át eljut, megjárva a maga sajátos kálváriáját, a szellem-szárnyaltató „pálinkaság” állapotába, mely magasabb minőség, az éteri harmadik dimenzió, szakrális ösvény. A mutatis mutandis, avagy a megváltoztatandók megváltozása, mely nem oly szelíden esik meg, miként a tél lágyul bele a kikeletbe. Ám a cefre esszenciális lelke öntisztulni segít, bacilusok, vírusok, gombák, járványok, ragályok, nyavalyák, lelki ártalmak és ártalmazók elleni áfium. A szaga sem olyan brutálisan penetráns, mint a nyugati civilizáció bomlásának miazmás lehe. Az a rothadás lefelé visz, agresszív bűzétől nem szabadulhatunk, zsigereinket átjárja. Beleszokunk, beletörődünk az oszlásnak indulás pöcegödör-büdösségébe, és egy idő után már nem érezzük. A szellemi vakságot a szagvakság követi. Ha a Fennvaló illúziója valóban az Ember, egy ekszumáció nyomán egekig fölcsap a sátán deheroizáló odőrje, és maga az Úr is kiábrándul a Teremtésből.

Hová menekülhetünk? Ésszel mérhető pontokon túlra. Hogyan? Csak a Hit által. A hit nem kizárólag a Szent Ágoston-i primer értelmezés, megfogalmazás szintjén értendő: „hiszem, mert lehetetlen”, hanem valami örök mozgósító, működtető erőként, hiszen Jézus szerint egy mustármagnyi hit is hegyeket mozgathat meg. Efféle fölismerésekre, gondolati alámerülésekre, magasságok meghódítására ösztönöz ez a könyv. Vetkeztessük magunkat a pőre lényegig, a hit erejével találjuk fel bensőnkben a választ: mivégre vagyunk?

Petrás Mária alkotása

Késztető könyv a Mária könyve, ne csupán az égiekre hagyatkozzunk, amikor a nagy Miértet járjuk körül. A merészség könyve, a szabadságé, a szabad akaraté, legyen kellő elszántságunk, imával gyámolított akaratunk kiszakadni a földi béklyóból, a lekötözöttségből. Noha tudjuk, nem vagyunk képesek leküzdeni a tömegvonzást, ám ez a küzdelem, mely a lent tartó siralomvölgyben folyik, éppen az, ami fölemel a fohász felhajtó ereje által. Embert és egy népet is, sorsának ez, mi értelmet ad, valós reményt a megmaradásra. Csak ennyi a minden. S egy könyörgés: Emeld fel, Uram, kicsiny népemet! Külön jelentést nyerve, e témát erősítve, behallszik egy Ady-vers: Föl-föl dobott kő / földre visszahullva… A hűség gravitációjáról szól, mely nem elevenen eltemetésre ítél, inkább csírázásra!

Miként a föld-menny ingajárás, amit Petrás Mária még kislány korában szülőfalujában, a csángóföldi Diószénben tapasztalt meg. Máig meghatározó feledhetetlen, delejjel telített pillanat volt. Az udvarukon egy hatalmas almafa állt, melyre az ezermester édesapa, a legendás Tátika hintát szerelt. Mária testvérei „még nem voltak úgy felnőve”, hogy ráülhettek volna, hát egyedül hintázott rajta. Mégse magára zárt, elszigetelt magányban, hanem valami érzékelhető egyetemesség részeként. Érdemes idézni a „beszélgető könyvből”: „Emlékszem, hogy egy napon, tavasszal, amikor kivirágzott a fa, a vacsora után kimentem hintázni, s néztem fel a virágok között a csillagos égre. Olyan szép volt, ezt soha nem felejtem el! Akkor nagy boldogságot éreztem… Álmomban szintén egy nagy virágzó almafát láttam, sok-sok virággal, amelyeken a kisangyalok úgy jártak, mint a méhek. És akkor is boldog voltam. De nem csak álmomban, hanem ébren is” – vallja.

Csak ennyi a minden. És mégis, vagy éppen ezért, kiárad, túlcsordul rajtunk, eggyé válunk vele.

Petrás Mária a nagy próféták, kinyilatkoztatók hűséges, szemérmesen szerény követője, az övékéhez mérhető legalább akkora hittel, tán kevesebb ünnepélyes pátosszal. Hiszen a Babba Máriás, mint Hitvallásában írja, névtelen szentek közt nőtt fel. Megtéveszteni nemigen lehet, hamar átlát a hamis prófétákon, a lélekkufárokon, a farizeusokon, akiket Jézus annak idején kivert az Úr Házából. Mária hitének a kétkezi pórnép lelkülete a tápláló, éltető forrása. Dalaik, imádságaik, az idők kezdetéig visszanyúló hagyományaik megtartó horgonyán évszázadok óta küzdenek az elsodratás, a végleges elveszejtés ellen, ott a Keleti-Kárpátok küloldalán. A valamikori védőgyepű széltében-hosszában, de mindig kívül. Makacs-elszántan őrzik magyarságukat, mert szívükben itt vannak hon. Anyanyelvfosztottan, el- és kitagadva, magukra hagyottan, elárulva és elárvultan is ide akarnak tartozni. Míg egyéb idegenszívűek, befurakodók számára az ország csupán érdekhajhászásra, szabadrablásra, gyarmatosításra alkalmas terep, nem vállalják, olykor kérkedve és látványosan, meg is tagadják magyarságukat. Tisztátalanul élnek, mindent beszennyeznek, lezüllesztenek, amihez csak hozzáférnek. És milyen távlat nyílik az igazaknak? A jószándékú embereknek? Rögbe fúló horizont? Föloldhatatlan zárójelbe szorított létezés, vége-hossza nincs vesztegzár. A génjeikbe elvermelt advent az egyetlen reményük, mégha kudarcos is, de ez a balsorsba torkollás nem kőbe vésett. Az csak a tízparancsolat. Változhatnak az idők, és bennük mi is.

Kitörni a kalodából, gyerekkori hintázások emléke segíts!

Petrás Mária alkotása

Ismét rendelt ideje van a Mária-könyvnek. Újra kell gondolnunk magunkat úgy is, mint Emberiség. Zsákutcába kerültünk. Így nem lehet tovább. A visszatalálásban, az eligazodásban segítenek Mária személyes megnyilatkozásai, egyetemes igénnyel. Gondolatai üde fakadóvízként, mely a föld mélyrétegein átszűrve tör föl, igazolva, éppen a hosszútávú megmaradás érdekében a kategorikus imperatívusz erkölcsi érvényességét: csak tiszta forrásból szabad meríteni. És, hogy ne koszosodjon meg a lelkük, kötelező beteljesíteni a principiis obsta parancsát, azaz már a kezdetek kezdetén álljunk ellen a gonosz csábításának. Hittel és imádságval: „Ne vígy minket a kísértésbe, de szabadíts meg a gonosztól.” Garantálja a könyvbeli „szűzbeszédet” Mária jelleme és szándéka, és Szervátiusz Klára – keresztneve jelentése: fénylőn tiszta –, aki inspiráló kérdéseivel egyenrangú, együttérző társként egyengette a sokrétű, szellemi felfedezőutat, amit Mária könyve bejárt. Klárával bevilágítanak minden álcázott zugba, hová az Isten-titok rejtetett. Többségükben gyarló elménk számára nem megfejthetők, de a sejtelem szintjén megérezhetők. Ennél többre nemigen vergődünk a Homo Sapiens története során.

Nincs másképpen ez napjainkban sem. Néhai költőbarátom, a nagyformátumú Balaskó Jenő ezt egy versében valahogy így fogalmazta meg: „Tágul a világegyetem, / szűkül a börtönöm…” Pontos! Ez történik a horzsolón durva, rideg tartású létben és ez a képzeleti, a virtuális élet-átélésben. Mária szerint igyekezzünk minél közelebb jutni az isteni lét-igazsághoz. Tán maga az igyekvés a fontos, fényévek illannak el, és mi megközelíteni sem vagyunk képesek. Illetve minél közelebb véljük magunkat, annál távolabb kerülünk? Összes, nagy ihletésű és hírelésű Istenhez-rugaszkodásunk és megérkezésünk elfér egy urnában. Mert valóban isa pour, és homu vogymuk.

Ám most az ördög zsákutcájánál járunk. Behajtani tilos! Hová, merre? A Mária-könyv eligazít. És addig, amíg irányt lelünk…?

Bízzunk a mindörökké megtörténő, legyőzhetetlen, kikeleti almafavirágzásban.

2021. Pomáz 

Vélemény, hozzászólás?