Menü Bezárás

Dancs Rózsa: In memoriam Horthy Nándor

Horthy Nándor személyében ismét egy sziklaember távozott, hogy Jézus Krisztus lábainál megpihenve várja az örök feltámadást. Földi életében Nándor nagybetűs Ember volt, aki bár évtizedeken keresztül elfogadni látszott az akadályokat, mindig megkereste és megtalálta nemcsak a túlélés, hanem az önmegvalósítás lehetőségeit is. Alkotott, teremtett – és ezzel mi, családja, barátai, a szépség, a jóság, az igazság szerelmesei – lettünk gazdagabbak.

A szabadság színe – Élettöredék1 című önéletrajzi visszaemlékezéseit azzal indítja, hogy behelyezi magát a korba, amely – egyetlen fejezetben – előrevetíti milliók megnyomorításának okait: „A második világháború után szülőhazám, Magyarország szovjet megszállás alá került…”  Köztük ő maga és családja is. „Mivel édesapám a Magyar Királyi Csendőrségben szolgált… a háború végén alezredesi rangban volt, a mi családunk is a likvidálandók közé került. Apámat hosszú ideig internálták, nyugdíjat pedig élete végéig nem kapott. De vörös posztó volt a kommunisták szemében a nevünk is. Magyarország kormányzójának, Horthy Miklósnak a családi nevével születve azt jelentette, hogy az új rendszer műveletlen, buta kiskirályai rokonságot feltételeztek közöttünk, és ezért minduntalan a legdurvább módon bántak el velünk… Így 1951-ben Budapest területéről kitelepítettek bennünket a többi tizenháromezer személlyel együtt. Az Alföld különböző falvaiban jelöltek ki kényszerlakhelyet számunkra, olyan parasztcsaládok nyakára kényszerítve, akiket ezzel szintén büntettek… Nálunk 1951 júniusában jelent meg a rendőrség azzal a paranccsal, hogy másnap hajnalban szállítsanak el bennünket Kondoros községbe. Fejenként 50 kg személyes holmit vihettünk magunkkal. Kényszerlakhelyünk egyetlen szoba lett, amelyben hét személynek kellett nyomorognia. Az egyetlen szobába bezsúfolva élt édesanyám, apám, két bátyám, a feleségem, Éva, 16 hónapos kislányunk és én… Állandó rendőri felügyelet alatt tartottak, a falut nem hagyhattuk el. A nyomor és az éhezés már-már elviselhetetlen volt egy idő után…” (13–14. oldal).

„1956 októberében… néhány nap alatt a szent forradalom, a történelem legtisztább forradalma győzedelmeskedett… A forradalom elveszett… Ekkor határoztuk el a feleségemmel, hogy nem vállaljuk tovább a szenvedést…, hanem mi is kivándorlunk. Abban reménykedtünk, hogy majd egy szabad országban… új életet kezdve békés és nyugodt körülmények között nevelhetjük fel gyermekeinket… Hiszem azóta is, hogy azért sikerült nekünk is a göröngyös úton célba érnünk, mert bíztunk magunkban…” (15–16. oldal).

A szabadság nem adta ingyen magát, küzdeni, vergődni kellett érte és vele, de – ahogy Horthy Nándor megfogalmazta – „bíztunk magunkban”.

Élettöredék címmel maga foglalja össze azt, amiért a kanadai magyar diaszpóra nemzeti kincsnek tekinti művészi hagyatékát: „Noha több festőtanfolyamot végeztem, önmagam megítélése szerint mégiscsak önképzett festőnek tartom magam. Festői pályafutásom alatt számos csoportos és egyéni kiállításon vettem részt Kanadában és az Egyesült Államokban, festményeimmel eddig több mint 80 díjat nyertem. Képeim galériakiállításokon megjelentek a következő észak-amerikai városokban: Toronto, Montreal, Ottawa, San Francisco, Chicago, Buffalo, Tuscan, Charleston, Miami és Naples kiállítótermeiben. Egyéni vásárlóim voltak Ausztráliából, Japánból és Európa több országából. Magyarországon 2001 augusztusában állítottam ki húsz, Kanadában élő magyar képzőművész csoportos tárlatán Budapesten.”

Hogyan lett éppen a festészet a családi egzisztencia biztosítéka?

„Az ember művészetet teremtett magának, a hasznossági elv mellett egy olyan csodálatos varázserejű játékszert, amely az élet brutális erejű valóságában rányitja szemünket a szeretet, a szánalom, a megértés, szóval az igazi testvériség még nagyobb csodájára… az örök jóban és szépben való egyesülésre” (Nagy Albert erdélyi festőművész.) Horthy Nándor ars poeticája pedig így hangzik: „Őszintén hiszem, hogy a művészet a világ visszfénye és csak a művész képes a világ üzenetét a nézőnek közvetíteni…”

Mind a feleség, mind a férj művészi hajlamokkal született. Éva a festészettel már korábban is kacérkodott, Nándor zenélt, plakátokat festett, grafikázott. Aztán egy véletlen folytán kanadai mecénásra bukkanva, Horthy Nándornénak sikerült minden képét hosszú távon is eladnia, ami lehetővé tette számára, hogy családja mellett csak a művészetének éljen. A férje később csatlakozott a tájképfestéshez – más stílusban, de ugyanolyan sikeresen. Művészetükkel megalapozták a családi hagyományt – mindkét lányuk hivatásos, sikeres képzőművész. Horthy Nándorék meleg színárnyalatú, harmonikus kompozíciójú, a világ legszebb tájait, az élet legmeghittebb pillanatait megörökítő alkotásait szereti a művészetkedvelő közönség, mert jól megférnek a legkülönfélébb lakberendezési stílusokkal – ezért is találhatók meg nagyon sok magángyűjteményben a képeik.

Évekkel ezelőtt, amikor először léphettünk be az ajtón, a Horthy-műterem két festő életművét mutatta be: Éva asszonyét és a férjéét. Két ellentétes stílusvilággal találkoztunk ott – közös jellemzőjük a szépség megörökítése volt. A pillanatok hangulata ragadta meg a nézőt, akármelyik olajfestményre tekintett. Azt hihettük, hogy Horthy Nándorék csak a szépet látják meg maguk körül, nem is figyelnek másra, csak az élet ritmusából fakadó harmóniára.

Van a gyűjteményben azonban két olyan kép is, amely történelem. Az egyik véres és elevenünkbe maró emlék. A sötét tónusú háttérből a fény fekete tankot villant fel, virágvázává kiképzett ágyúgolyóhüvelyből egy piros bogyókkal megrakott levéltelen faág hajlik ki. 1956 valamelyik évfordulójára készült festménye ez Nándornak. Számomra a kompozíció a reménytelenül kihullatott magyar vért jelképezi, mind az utó-, mind a jelenkor fájdalmas mementóját: még mindig fenyeget a fekete tankok jelképezte lelkek fekete világa, akármikor csöpöghet a drága vér. Időtlen figyelmeztetés… Ez az alkotás lenyűgöz, nehezen mozdul előle az ember. (Nem titkolhatom végtelen nagy büszkeségemet, hogy sajátomnak tudhatom ezt a számomra felbecsülhetetlen értékű művet, amellyel a művész egyik könyvem bemutatója után megajándékozott.)

A másik nagy KÉP a Magyar Szent Korona, amelynek ihletője Magyarország Alaptörvényének az elfogadása. Ez a festménye a budapesti Sándor Palota falát díszíti, amelyet a Művész ünnepélyes keretek között személyesen adhatott át a Torontóba látogató Áder János magyar köztársasági elnöknek.

2021. március 6-án kaptam Nándortól a következő levelet (a hitelesség kedvéért szó szerint idézem): „Rozsika koszonom a ragyogo cikket. Valoban nagyon szepen megirtad, mint mindig es minden irasodat. Sajnos ott tartok, hogy mar regota nem tudok olvasni. A komputeren is fel kell nagyitanom a betuket legalabb 1 cm-re, de meg akkor is nagyitot is kell hasznalnom. Erdekes, en nem is emlekeztem, hogy a mellekelt festmenyem a Te tulajdonodban van. Hiaba, »Az ido halad, a ko marad« (de az emberi szervezet  sajnos nem marad. ) De nagyon orulok, hogy Te orzod ezt a kepemet, tudom hogy »meg van becsulve« (Germanizmus sorry.).

Delutan felhivlak egy kis beszelgetesre, jo? Pusz” – és felhívott.

Azóta még kétszer beszélgettünk telefonon. Érdeklődött – anélkül, hogy jelét adta volna a levelében olvasható fizikai leépülésének. Szellemileg, érzelmileg üdítő volt vele minden ötpercnyi terefere. Legutoljára az érdekelte, hogy a Szent Korona című képét annak idején magával vitte-e a köztársasági elnök vagy a torontói főkonzulátuson maradt. Boldogan nyugtázta igenlő válaszomat…

2022. június végén kelt búcsúlevelében ezt írta: …Senki nem mondhatja, hogy könnyen indul utolsó útjára, így én sem, de engedjétek meg, hogy elmondjam, nyugodt lelkiismerettel hagyom itt ezt a világot, és úgy érzem, hogy a rám bízott feladatokat becsületesen és majd mindig legjobb tudásom, rátermettségem alapján végeztem el.

Hálás köszönettel tartozom családom minden tagjának, amiért szeretetükkel és segítségükkel végigkísértek a néha bizony göröngyös, de hosszú utamon. Kanadának, második hazámnak ugyancsak sok köszönettel tartozom. Panaszra nem lehet okom, hiszen 94 évig jó erőben, és úgy érzem, hogy könnyedén és családommal egész jó körülmények között éltem le hosszú életemet…”

Drága Barátunk, Horthy Nándor, Isten adjon Neked nyugodalmat, áldja emlékedet!

Mi nem felejtünk.

Dancs Rózsa

Vélemény, hozzászólás?