Varga Gabriella nemcsak a nemrégiben átvett magas állami kitüntetés átvételekor került bele a nemzeti Legérdemesebbek névsorába – ő sokkal korábban észrevétette magát a Kárpát-medencei tollforgatók táborában. Velünk is – mármint a családommal –, csak úgy, felkutatta egy újágcikkem olvasása után a nevemet, elérhetőségemet, és levelet írt. Anyagot kért a Lajtai Gábor alapította NapSziget a művészetekért című folyóiratnak…
Legelső személyes találkozásunkra Budapesten került sor – mindmáig szimbolikus eseményként. Egy megbeszélt időpontban egy szálloda bejárata előtt vártuk a taxit, amellyel érkezését jelezte. Elegánsan, fehér galléros (stólás?) sötétkék ruhában volt, tehát a hivatalos standardot követve, azonban egyáltalán nem megszokott „kiegészítővel”: hat vastag kötetnyi lexikoncsomaggal, amelyért a férjem titokban áhítozott, mert háború-elnyelte édesapja kedvenc könyvespolcára, ezzel pedig élete legtragikusabb veszteségére emlékeztette. Gabi felkutatta az antikváriumokban is már ritkaságnak számított sorozatot és magával cipelte, hogy örömet szerezzen Gyurinak.
Gabi azóta is felkutat mindent, amiről hall, és mindent cipel, amit összegyűjt – valakinek, valakiknek, valamiért! Mert úgy tudta és tudja, hogy amire valaki emlékszik, mert valamikor fontos volt számára, annak meg kell lennie valahol. És számára nincs olyan, hogy nem található meg, nem valósítható meg! Ugyanis Gabi a meglepetések született Nagymestere! Az örömszerzés viszonzást soha nem váró Varázslója.
Ám ez csak később derült ki róla. A kitartó, következetes, szigorú szakmai elhivatottság viszont annál hamarabb. Azzal sem dicsekedett, hogy egyéni, tagadhatatlan erdélyi, mi több, a trianoni határon kívül rekedt magyarság sorsának iránytű pontos nyomonkövetését sem egyszerűen az Olt és Maros forrásvidékéhez való kötődése táplálja, hanem ez is kivételes családi gyökereivel magyarázható. Hogy ő a Püspök bácsi, azaz Jakab Antal gyulafehérvári püspök unokahúga.
Nem hirdette, hogy a családja tragédiákkal és drámai fordulatokkal megrakott batyuját már eszmélésekor vállára vette, amelynek súlya kötelez – Gabi csak végezte azt, amit nagykorúsodása után fontosnak, jelentősnek és kötelességnek érzett. Ilyen volt a könyvtárak alapításának kezdeményezése. Az is kimondottan vargagabriellás módon: hogy ne csak a leírt, kidobott könyvek, útszélre kirakott fölösleges limlomok jussanak el Kárpátaljára, Erdélybe, Partiumba, igyekezett minél értékesebb darabokat beszerezni, szerzői ajánlásokkal, aláírásokkal ellátott köteteket beszerezni – ezt az ötletét is legkövetkezetesebben vitte sikerre.
Itt azonnal közbeszólna, ha éppen egy pohárka Unicummal ünnepelhetnők a kitüntetését: nem egyedül! – Igaz, ez nagyon fontos: nem egyedül! Emberekkel teremtett újabb és újabb, a későbbiekben is gyümölcsöző kapcsolatokat. És soha nem mulasztotta el, hogy barátait egymáshoz is közelítse – jó érzékkel kitapintva a közös érdeklődési pontokat.
Varga Gabriella keresztény hite törhetetlen – ebből táplálkozó empátiája mindenre kiterjedő, s még akkor is képes erőt adni, amikor már neki sem könnyű, amikor neki is kíméletre lenne szüksége mind fizikailag, mind lelkileg. Lehetne leányom, sőt koromnál fogva lehetne unokám is. Büszke vagyok arra, hogy Tőle mindig tanulhatok valami újat, és hálás lehetek azért is, hogy egy-egy gesztussal állandóan átsegít megtorpanásaimon.
Gyuri, miután (még akkor csak sejthettük, hogy végleg) elbúcsúztak egymástól, meghatottan fogalmazta meg, hogy „Gabikával kialakult kapcsolatunk etalon”. Hála ezért a Fennvalónak!
Varga Gabriella, Te a keresztény szellemiség, a magyar lelkiség őrzője, ápolója vagy! Kívánok Neked nemcsak a kicsiny közvetlen családom, hanem a Kalejdoszkóp olvasói nevében is minden elismerést, jutalmat, szeretetet! Te nem csak tudod, eszerint is élsz és dolgozol, hogy:
„Nem kenyérrel él csak az ember,
szellemét adja rávalónak.
Kifényezi benne a Mester
azt, ami fontos s jó a Jónak…”
(Balogh József: Nem kenyérrel)
Dancs Rózsa
