Úszóbajnok, reikioktató, szenvedélyes és fáradhatatlan fotográfus – mindenki Gyuri bácsija. A magyar forradalom 60. évfordulóján ismerkedtünk meg, amikor készséggel fogadta felkérésemet egy kiadós beszélgetésre. Mindjárt az októberi eseményekkel kezdi – de közben büszkén mutatja vitézzé avatásának bizonyítékát és a Haza Hőse Emlékérmet. Ez utóbbiról megjegyzi, hogy csak Hajdú Csaba és ő kaptak ilyen kitüntetést.
– Október 23-án a budapesti Ganz Gyárban dolgoztam, amikor Ludovikás tisztek jöttek be és hívtak bennünket a Bem-szoborhoz tüntetni. Amikor annak vége lett, egy teherautón a Rádióhoz mentünk, később a Széna-térre, ahol a Szabó bácsi csoportjához csatlakoztunk. Ott találkoztam Hajdú Csabával. Akkor az történt, hogy egy géppisztolyos orosz elfogott, de mielőtt felraktak volna a teherautóra, Csaba elszaladt, hívott a Ganz gyárból egy lányt, aki tudott oroszul. A lány el kezdett kiabálni, hogy én munkába küldtelek, te meg csavarogsz, és karomnál fogva kirángatott az orosz kezéből. Tehát lényegében Csabának köszönhetem, hogy ma itt vagyok. Azután zajlottak az események.
A Ganzban én foglaltam le a személyzeti osztályt. Ezért is, meg a forradalomban való részvételemért a rendőrség később keresett. Nem akartam a szabadságomat elveszteni, december 2-án elindultam, 3-án pedig elhagytam az országot. 26 éves voltam. Mentem én gyalog, buszon, ökrös szekéren – Jugoszlávia felé, mert a jugoszláv határon volt agronómus az apám, akkor rakodómunkásként dolgozott. Munkásszálláson lakott, ott töltöttem egy éjszakát, jól kibeszélhettük magunkat. Adott nekem egy címet, ahová el is mentem, s mivel nem volt senki otthon, leültem a szobában és vártam. Amikor előkerültek a háziak, elindítottak a határ felé, szántóföldeken keresztül, amire friss hó hullott, latyakos, nehéz terep volt, nem tudtam tájékozódni, benedvesítettem az arcomat, és figyeltem, honnan fúj a szél. Ez volt az egyetlen „iránytűm”. Abból tudtam meg, hogy átértünk a határon, hogy az első ház, amit láttunk, rendkívül rendezett volt. Apámnak egy segédtisztje és a kocsisnak az öccse is velem volt. Bekopogtunk abba a tiszta házba, a gazda mindjárt elszaladt a rendőrségért értesíteni, hogy menedékjogot szeretnénk kérni. A határőrök rendesek voltak, megfelezték az ételüket velünk, még szalonnával is megetettek. Másnap reggel egy magyarul beszélő rendőrtiszt bekísért bennünket a zombori börtönbe, ott többször kihallgattak. Enni egy kocsmába kísértek, ahol minden alkalommal adtak egy kupica slibovicát is. Semleges dolgokat kérdeztek, vidáman zajlott a kihallgatás a Slibovica hatására. Zomborból átvittek bennünket egy melencei volt gyermeküdülőbe. Ott már drótkerítést húztak körénk, a helybeliekkel nem volt szabad érintkeztünk. Később vonattal Gerovóba szállítottak. A vonathoz busszal vittek ki, de mielőtt az embereket feltuszkolták rá, az őr a géppisztolyát levette a válláról és ideadta nekem. Ilyent se képzeltem el! Gerovóba karácsonyestén érkeztünk, vacsora után, tehát nem kaptunk semmit enni. Több mint egy napig voltunk étlen-szomjan. Az új táborban nemcsak kettős drótkerítés volt, hanem őrtornyok és kutyák is vigyáztak ránk. Itt az őrök, unalmukat űzendő, elővették a gumibotot és kezdték verni az embereket. Bekerültem az ambulanciára, magyar orvosok mellé, de semmi fertőtlenítőszer nem volt. Közben a régi sárgaságom utóhatásaként erős epehólyaggyulladásom lett, nem bírtam enni semmit. Egy ikertestvérpár lopott hagymát nekem, kenyérhéjon és hagymán éltem, amíg rendbe nem jöttem. Amikor megjelentek a konzulátusok érdeklődni, hogy ki hova akar menni, én már tudtam, hogy a soproni egyetemisták Vancouverbe kerültek, tehát oda jelentkeztem. El is fogadtak egyből. Gerovóban tapasztaltam meg, hogy a menekülttáborok pszichológiája mennyire borzasztó. Busszal vittek el a jugoszláv–olasz határra. Egy szerb is közénk keveredett, aki, amikor megtudta, hogy magyarok vagyunk, el kezdett szidni mindennek bennünket. Egy őr odament hozzá, mondott szerbül valamit, amitől kezdve vigyázban ült az illető a helyén. A határnál vöröskeresztes busz vett át, de mielőtt továbbindultuk, elénekeltük a Himnuszt. Velencében volt egy fél napunk, amikor kicsit nézelődhettem, a Szent Márk térre is elmentem, és megnéztem azokat a szobrokat, amiket apám fényképezett, amikor nászúton ott voltak. Aztán továbbvittek bennünket az Alpokon keresztül – csodálatos út volt! Ott a táborban került egy őrangyalunk, egy első világháborús nővér, aki mindennel ellátott bennünket.
– Ezek szerint a menekülés különböző állomásai fokozatosan megtanították arra, hogy nem adják ingyen a szabadságot még akkor sem, ha nem az orosz tankok dübörögnek a drótkerítések körül. Meddig tartott ez a megpróbáltatás?
– Június 6-án érkeztem Kanadába, Montreálba, ahol egy napot töltöttünk – ott is fényképeztem. Vonattal vittek onnan Vancouverbe – ez ötnapos út volt. Ahogy megérkeztünk, szétosztották az embereket, engem egy lengyel néni vitt el magával Kelet-Vancouverbe. Itt sok magyarral megismerkedtem, akik az első világháború után kerültek oda. A nénitől magához vitt egy magyar ember, de azt nem mondta meg senki, hogy attól kezdve semmi támogatást nem kapok, azért, mert ott hagytam az állam által kijelölt helyet. Próbáltam némi pénzt keresni a képeimmel. Bementem a magyar újsághoz is, hogy hátha eladhatnék nekik a képeimből. Ahogy ott álltam, bejött egy ember, bemutatkozott, hogy „Dr. Roller Kálmán vagyok, a soproni egyetem dékánja”. Azonnal bemutatkoztam neki én is, és mondtam, hogy nagyon szeretnék a soproniakkal együtt továbbtanulni. Beirányított az egyetemre. Tuskó Feri bácsinál kellett felvételiznem, ami azt jelentette, hogy egy órai beszélgetés után kiderült, hogy a világnézetem megfelel, és felvettek.
– Mikor sikerült legelőször hazalátogatnia?
– Az első hazamenetel nagyon fontos számomra. Amikor az első lehetőség adódott, Kádárék amnesztiája után, azonnal mentem én is. Megérkezésem másnapján az ávósok kijöttek, és megkérdezték, hogy mit tudok egy kanadai bélyeg feliratáról, ami munkások toborzását hirdette, de a magyar állam forradalmi felbujtást magyarázott bele.
Kanadában tehát a soproni egyetemistákkal tanultam a vancouveri egyetemen faipari szakon. A későbbi feleségem, akkor még barátnőm egyszer telefonált, hogy egy újsághirdetés szerint Newfoundlandban keresnek erdészeket. Volt egy végzős erdész kanadai srác, aki angolul megírta a levelet a nevemben. Olyan jó volt a kérés, hogy fel is vettek, és írták, hogy menjek. Visszaírtam nekik, hogy nincs pénzem útiköltségre. Vettem egy nagy ládát, mindenkémet beleraktam, azt vonattal elküldtem, én pedig repültem. Az útiköltséget később levonhatták a fizetésemből. Természetesen megdöbbentek, hogy alig tudtam angolul. Kikerültem falvakba ifjúsági csoportokat szervezni. Elkezdtem játszani a gyermekekkel, bukfenceztem, a gyermekek imádtak. Ott volt minden, gazdálkodás, erdészet, varrás, főzés – ezeket nekem is tökéletesen meg kellett tanulnom.
Az akkor megszervezett egyesületek még akkor is működtek, amikor én nyugdíjba mentem.
1963-ban nősültem meg, született két gyermekünk. Megtörtént az is, hogy egy reggel az ajtón zörgettek, a feleségem kinézett, majd később mondta, hogy „Gyurka, menj vissza Magyarországra, ne vedd el a munkát az új-fundlandiaktól”. Ezt mondta neki a bezörgető szomszédasszony.
– Megérte eljönni?
– Newfoundlandban nehéz volt karriert megalapozni, nem mehettem előre a szakmában. A gyermekeket haza-hazaküldtem Magyarországra magyar nyelvi táborokba, főleg az idősebbik ma is jól ért, olvas magyarul, a fiatalabb kevésbé.
A parkoknál dolgoztam. Egy alkalommal a kezembe adtak egy térképet és mutatták, hogy ott akarnak egy új parkot kialakítani. Megnéztem a légifelvételeket, és láttam, milyen csodálatos hely, amelyet tönkretenne egy tartományi park. Akkor ott Mr. Pickersgill volt tartományi képviselő, akinek köszönhető az ’56-os bevándorlási hullám Kanadába való befogadása. Bementem hozzá, és kértem, hogy abból nemzeti park legyen. Az lett! Ezzel el is intéztem a karrieremet egy életre, mert a főnököm soha nem bocsátotta meg nekem, hogy a terve nem valósulhatott meg. De most már az UNESCO védett tájegysége az a terület! Ez nekem köszönhető, erre büszke vagyok!1 Arra tanítottak, hogy néha a karrieredet fel kell áldoznod, hogy megdöntsd az elvet! Én ezt tettem.
– Nyugdíjasként is örökmozgó.
– Azért is szeretek nyugdíjban lenni, mert szabadon tudok utazni és fényképezni.
Dancs Rózsa
(Forrás: Draskóy György – Akinek köszönhető Kanada egyik UNESCO által védett tájegysége. In.: Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei, Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017)
1The Grouse Mourne National Park a Great Northern Peninsulán a Longsdake Range Mountain-nél fekszik. Nem a nagy befektetéssel nyerészkedő vidékfejlesztőktől kellett megvédeni, vagy inkább megmenteni, hanem a provinciális parkok intézőitől. Mint planétára a provinciális parkoknál dolgoztam, és tudtam, hogy az igazgatóm egy kis parkot akart oda építeni és utat buldózereztetni oda, ahova ma – a közbenjárásomra – fapalánkokon szabad járni, amelyekről lelépni nem szabad.
Isten adjon örök nyugodalmat az örökmozgó nemzeti hősnek, akitől tanítványainak egyike így búcsúzott: „Oly nehéz a búcsú azoktól a szeretteinktől is, akiket ugyan ritkán látunk, mégis a szívünkben élnek örökké. Így van ez most Gyuri bácsival is, a reikimesteremmel. Örökké a szívemben él tovább. Köszönök mindent, Gyuri bácsi! Köszönöm, hogy reikimesterré te avattál! Köszönöm az erőd, ami sokunknak példát mutatott! Őszinte részvétem a családnak! Tudom, nincsenek szavak a fájdalomra; kívánok sok erőt! Szeretettel gondolok az égbe távozóra és a földön maradó szeretteire. George Draskoy, könnyű legyen a föld! Ildikó Bacsa”