„Hazaköltözött Megváltójához!
Szeretett Mező Eszter, a gyülekezet egyik alapítója, élete 88-ik évében elhagyta »földi sátorházát«” – adta tudtul közösségi oldalán a torontói Roberts utcai Magyar Református Evangélikus Keresztyén Egyház.
A mindenki által ismert és szeretett, örökmozgó Tiszteletesasszony nemzedékeknek mutatta azt az utat, amit követni érdemes és muszáj – nemcsak Isten rendelése, hanem saját meggyőződése szerint is. Segítette gyermekeit-unokáit, szeretett férjeit és támogatta a magyar közösségek rászoruló tagjait, felekezeti hovatartozás nélkül.
Utolsó nagy beszélgetésünk annak az asszonynak az alakját villantja föl, aki kitartott nem akármilyen megpróbáltatásokon átvergődött első férje, a négy gyermek édesapja, néhai Nt. Mező Pál mellett, aki célt és értelmet adott a mindennapoknak. Hadd idézzek néhány sort az interjúból:
„1964 őszén kerültünk Torontóba. Itt végezte el a teológiát, a mesterképzést, tehát be akarta hozni, amiről kényszerűségből lemaradt otthon. Amikor összeházasodtunk, abban egyeztünk meg, hogy amíg tanul, én dolgozom, dolgoztam is végig. Abban az időben semmiféle segélyt nem kaptunk Kanadától. Az volt az egyetlen segítség, hogy amikor megérkeztünk, adtak öt dollár útiköltséget, ami akkor nem volt kevés. Kiestünk abból a programból, amivel az ’56-os menekülteket felkarolta a kanadai kormány. A United Church azt akarta, hogy angol szolgálatot vállaljon Pali. Két angol egyházat felajánlottak neki, de ő azt mondta, hogy sok angol lelkész van Kanadában, de kevés magyar, és ő magyarul akarja hirdetni az igét. Akkor megvettük ezt a kis Robert’s utcai templomot és a Független Magyar Egyházhoz csatlakoztunk. Pali alapította meg a református nyári gyermektábort, amely a mai napig működik. Nagyon hűséges volt a híveihez, nagyon sok szorongó, lelki beteg emberen segített – és mert kicsi egyházközség volt, nagyon minimális fizetést kapott. De azt vallotta, hogy az Úr szolgája, s akit ő szolgál, az gondoskodik róla. Évekig volt az alelnöke a torontói Magyar Háznak is, addig mindig imával kezdtek minden programot. Sajnos a katonaságnál tönkretett veséjéből származó betegsége mindig vele volt, sokat szenvedett, a korai halálát az Újtestamentum miatt elszenvedett bűnhődése okozta. Pontosan a 65. évét töltötte be, infarktust kapott Floridában, mert a lábában állandóan nyomás, fekély volt. Azután még élt annyit, hogy negyedik gyermeke is befejezte a tanulmányait, a két lány mesteri, a fiúk PhD-fokozatot szereztek. Amikor elhunyt, akkor mind a négy gyermek vele volt, úgy tűnt, hogy megelégedett volt. Soha senkire nem haragudott – hitte, hogy az ítélet nem itt van a földön… A gyermekek társai közül mindenki megtanult magyarul. Mindig mindenki magyarul beszél a házunkban…” (Dancs Rózsa: Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017, 171–172. o.)
A Fennvaló örök kegyelme legyen Veled, kedves Eszter, emlékedet megőrizzük!
Virág helyett verssel búcsúzunk Tőled.
Túrmezei Erzsébet A magányt nem ismerem! Magányos? Nem! Magányos nem vagyok. Hisz soha nem vagyok egymagam. Ha szól az Úr s szavára hallgatok, minden magánynak vége van. Ha kis szobámban egyedül vagyok, s figyelem csendesen, bennem sok drága Ige felragyog, s vigasztalást, új erőt ad nekem. Hiszen annyi nehezet éltem át hosszú, fárasztó életutamon. Mért vágynék arra, a világ mit ád, ha hitem engem hazafelé von?! Imára kulcsolom fáradt kezem, – tudom, Uram többet most nem kíván –, s életem új fényben szemlélhetem, ámulhatok isteni uralmán. Közelsége elűz minden magányt. Szent üzenetein gondolkodom, és hitem már a jövendőbe lát. Milyen öröm: vár örök otthonom! Világ, nem nyitok már ajtót neked. Csak Te légy velem, Uram, Mesterem! Köszönöm áldott közelségedet! Velem vagy! A magányt nem ismerem.