„A Teremtés terve és az ember szabad akarata kiegészítik egymást. Az áldozatok ellenére az élet mehet tovább. Próbára vagyunk téve ittlétünk idejére.” Ezt írtad Esettanulmány? Sorsvállalások! című, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia program keretében 2019-ben megjelent könyvedben, miközben régmúlt idők, a lassan tündéri messzeségbe merülő gyermek- és ifjúkor eseményeit idézgetted Feleségednek. És azok a ritka személyes vagy a virtuális térben elérhető találkozások meggyőztek arról, hogy Te, drága Lóránt, már régóta elfogadtad és belenyugodtál ebbe a próbatételbe – de minden felocsúdás után tudtad, hogy folytatnod kell – nem teheted le a „lantot” addig, amíg a Teremtés Ura azt szépen ki nem veszi a kezedből.
Pénteken este lettél rosszul, de előtte (csütörtökön?) este a Facebook-on bejelentkeztél és elmondtad véleményedet egy általam még akkor nem ismert könyvről, feladattal bíztál meg, hogy segítsek Nektek megérteni néhány a feledés vagy a hanyagság homályába fakuló kanadai alkotót – és a legeslegutolsó mondatodban Tamás unokádról kiáltottad át a másik szobából, hogy részéről „nemes gesztus” volt az édesapjára vonatkozó megjegyzése, amit a másnapi szívbeavatkozás apropóján mondott. Nagyapai büszkeség azzal a szeretettől és tisztelettől áthatott büszkeséggel párosulva, amit Marianne iránt éreztél. És ezeket az érzéseket még a szakmai, máséhoz aligha mérhető hatalmas tudásod, minden titkokat feltárni, megőrizni és megoldani akaró munkásságod sem csorbította.
Kedves Lóránt, nem hittem volna – még kevésbé remélhettem volna –, hogy a Szabó Lőrincről mindent tudó professzort valaha barátomnak tudhatom. Méghozzá nagyon kedves barátomnak, aki feleségével együtt soha nem mulasztotta el, hogy biztasson, egy-egy megkerülhetetlen kéréssel-kérdéssel további szellemi kapukat nyisson ki előttem. Pontosan úgy, ahogy akkor, amikor Szabó Lőrincről írott szakdolgozatomat csak akkor tudtam befejezni, miután Makfalván a Fülöp-házaspár könyvespolcán megpillantottam azt a kicsi könyvecskédet, amellyel belépőt kaptam Szabó Lőrinc – előttünk, erdélyi magyarok előtt addig agyonhallgatott – költői világába. De nemcsak A huszonhatodik év és nemcsak Szabó Lőrinc, hanem Szabó Magda, legutóbb az ismét méltatott Nemes Nagy Ágnes világának gyökerekig leásott kutatásaidon át az egész XX. századi élet megértéséhez segítséget nyújtottál mind a könyveidben, mind a Katedrán. Mert Benned egy gondolat száz másik sort is elindított – és egyiket sem hagytad magyarázat nélkül. Szinte gyermeki kíváncsisággal, értelmezésre, az összefüggések felderítésére mindig készen fogadtál mindenkit és mindent, aminek és akinek a közelébe kerültél.
Ha az ember belegondol, hogy valakiben honnan van ennyi erő, élete utolsó estéjéig elapadhatatlan munkakedv, tanítani-akarás, empátia, akkor nem kerülhető meg a bölcső, amelyben ringatták. Gyöngyöst idézted meg, ahol tizenhárom éves korodig éltél és ahol: „Az erdélyi birtokukról menekült talpasi Kabdebó János mérnök, nemes, örmény származású magyar, aki az első világháború frontjain 36 hónapot harcolt, és az ott kiérdemelt kitüntetése okán felajánlották számára a vitézi címet, csakhogy ahhoz a nevét ’magyarosítania’ kellett volna, amit ő hűséges természetéből következően nem vállalhatott, mégis egy város felvirágoztatásán munkálkodó hazafi lett, aki az ostrom nehéz hónapjaiban városát vízzel és villannyal látta el, mentette meg az éhhaláltól; és a zsidócsaládból származó Farkas Magdolna, utóbb példás magyar családanya, megszerették egymást. Társak lettek egy veszélyes életre. Felelősen segítették egymást. És ennek emígyen kellett megtörténnie.”
Dobos Marianne a feleségem – közölted velem büszkén legeslegelső levélváltásunkkor – és azóta is mindig türelmesen, nyugodtan, méltósággal álltál Asszonyod mellett, mert tudtad, hogy „ennek emígyen kellett megtörténnie”. Ezután is ott állsz mindig, nem hagytad el, mert „a Teremtés terve és az ember szabad akarata kiegészítik egymást”.
Isten adjon Neked örök nyugodalmat, nem felejtünk el!
Dancs Rózsa