A kerek születésnap a legmegfelelőbb alkalom arra, hogy az ünnepeltet a riporter kérdezgetni kezdje – és ha a jubileumi évet még olyan esemény is tetézi, ami hetvenkilenc évente egyszer következik be egy ember életében, akkor meg pláne nincs helye a késlekedésnek. Márpedig a 2024 júliusában a 80. életévét betöltő, Kanadában élő Dancs Rózsa 2024 októberében életében először visszatért szülőhelyére, a partiumi Érmihályfalvára, ahol annak idején mindössze élete első bő esztendejét töltötte. Azután Székelyföld, majd a tengerentúl vált élete színterévé. Hetvenkilenc évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy szülővárosát viszontlássa. Az ott töltött három nap alatt, de a kerek születésnap kapcsán is bizonyára sok emlék feltolult benne. Ezekből igyekeztünk kifürkészni egynéhányat. Sepsimagyarós és Toronto, törökbúzát törő vaddisznók, Pokoljárás és Anyaöl, Kalejdoszkóp és Bobó Bobitája… ez csupán néhány a felvetült témákból, amelyek között természetesen nem maradt ki az előretekintés sem.
– Nem titok, hogy 2024 nyarán ünnepelted a 80. születésnapodat, hiszen az alkalomra neves költők a Kárpát-medencéből köszöntőversek csokrával leptek meg (Virágcsokor helyett verscsokorral köszöntjük: Dancs Rózsa író, lapalapító-főszerkesztő 80 éves | Kalejdoszkóp). Érzed-e a mindennapokban is a tiszteletet, ami övez Téged az összmagyarság körében?
– A hálám mindenkinek szól, aki felköszöntött, aki észrevette, hogy az óra ütött nálam is, jelezvén, hogy hivatalosan véget ért számomra a hetvenkedések kora. Nagyon meghatott a sok szép szó, a talán eléggé meg sem érdemelt tisztelet- és szeretetcunami –, könnyeztem is elég sokszor, mert a „köszöntőversek csokra” (a szavaiddal élve) kötetnyire növekedett, nem is beszélve a nem rímbe szedett, de a lélek melegségével átitatott rövidebb-kisebb szövegekről vagy éppenséggel nekem dedikált képzőművészeti alkotásokról, művészi előadásokról. És mintha csak amott a következő falu végén éldegelnék, volt tanítványaim a világ minden sarkából rám „csengettek”. Ezt azért tekinthetnők meglepőnek, mert lánykori nevemet – amelyet kanadai válásom után is csak íróként használok – mindössze a háromszéki vidéki iskolákban ismerhették. Ezért – hadd ismételjem a szót – meglepő, ha az ember élete hirtelen egy nagy kanyart vesz, és azon felgöngyölítgeti az elmúlt évtizedek meghatározó pillanatait? És ezzel eléri azt, hogy lassan kiesik a jelen mindennapi, az úgynevezett aranykor egyre nyomasztóbbá váló szürke eseményeiből, és inkább belesüpped a megélt, mégha nem is minden esetben rózsaszínű emlékek gubancába.
Ebben a korban mit tehet az ember? Vagy másképpen fogalmazva: a 80. születésnap után már mi következhet? A padlásajtó lezárása, hogy ne tudjon bemászni rajta a régiségek között kutatni vágyó öreg, mert még kitörné a nyakát a létra tetejéről lezuhanva? Vagy inkább nem vesz tudomást az évszámról, kimasszírozza a fájdalmakat innen-onnan, és kacagva nekivág a napi feladatoknak. Az élet minden pillanatban szép, és ha nem adjuk fel, akkor boldogan élhetünk. Én nem adom fel, a Fennvaló dolga, hogy beintsen, ha lejárt az idő. Most még a hajnali pirkadásban is olyan csodálatos ígéreteket látok, amelyek azonnali tervezésekre sarkallnak. Nem akarom, hogy sajnáljanak, a tisztelet sem csak a korom miatt tesz boldoggá.
– Nemrég – 2024 őszén – ellátogattál szülővárosodba, Érmihályfalvára, ahonnan 1945-ben, másfél évesen elkerültél és ahová most, hetvenkilenc évvel később tértél vissza. Miként élted meg az ott töltött szűk három napot?
– Érmihályfalván születtem, szülőföldemnek azonban mind a mai napig a háromszéki Sepsimagyaróst és környékét tekintem, ahol gyermekkoromat töltöttem. Apám sepsimagyarósi születésű fiatalemberként került Érmihályfalvára, gazdatisztként dolgozott – még nem sikerült kiderítenünk, hogy kinek a birtokán –, ott nősült meg, felesége azonban méhen kívüli terhességben meghalt. A tragédia után elhatározta, hogy szülőfalujából választ új asszonyt magának, mégpedig édesanyámat. A második világháború azonban rövidesen szétválasztotta őket, az én születésem idején ő már hadifogságban volt egy ausztriai fogolytáborban. Ott azonban új asszonyt talált magának, és amire Argentínába irányították volna a menekülteket, már kisgyermekkel, új családdal távozott Európából, de előtte még visszalépett Mihályfalvára, hogy engem is megismerjen. Másfél éves voltam akkor, azután soha nem találkoztam sem vele, sem az Argentínában nevelkedett testvéreimmel.
Mindig érintettük Érmihályfalvát, amikor Erdélyből Magyarországra utazhattunk, de soha nem léphettem a földjére. A tavaly októberi látogatás egy fél életen át dédelgetett álom beteljesülése volt. Ismeretlen, furcsa, idegen és egyszerre önmaga igazi arcát megvillantó: az az Istenbe vetett hit, ami függetlenül felekezeti, etnikai hovatartozás nélkül meg akarja tartani azt a vidéket – ilyesmit sehol nem láttam eddig. Hogy cigány, román, magyar, zsidó vagy orthodox – senkit nem igazán érdekel ott, ahogy mutatták, csak ott legyen a kereszt, a rózsafüzér a kerékpárján, kocsiján – és akarja a helység megmaradását olyannak, amilyen azelőtt volt, mielőtt végleg elnémult a tárogató a református teplomtorony legmagasabb pontján, amelyet az Érmellék Messiása néven tisztelt mártír Sass Kálmán alkonyatkor szokott megfújni. Az összetartozás a legnagyobb erő itt, ahogy érzékeltem, és ez nem csupán újkeletű igyekvés, hanem régi időkre vezethető vissza. Nem véletlenül Érmihályfalván írta Petőfi Sándor a legszebb versét (címe: Legszebb versem)!
Nemrég kaptam egy személyes üzenetet végre-meglátogatott bölcsőhelyemről, ahol egy Erzsike nevű idős tanítónő emlékszik édesanyámra, aki polyásbabájával az ölében rejtőzött el a helyiekkel együtt a legközelebbi búvóhelyen, mert a tanyai lakásába betelepedett részeg kozákok gyalázatosságai elől csak így tudott megmenekülni. És a helybéliek maguk közé fogadták a székelyföldi, addig ismeretlen fiatal anyát, bár minden pillanatban felsírhattam volna, elárulva a reszketőket a búvóhely tetején részegen rohangáló „vadállatoknak”.
„Annyit tudok, hogy két téglagyár volt Mihályfalván, a nagyobb, aminek a kéménye még megvan és egy kisebb vele szemben. Azt hiszem, azt Balogh téglagyárnak hívták. Annak az egyik épületében laktak Rózsika szülei. A tanító néni halványan egy vékony, de csinos, szőkés nőre emlékszik, akinek hosszú fonott haja volt. Mesélt egy olyan történetet, amikor ugye az oroszok elől bújkáltak a fiatal nők, asszonyok, de akinek a karján csecsemő volt, azt nem bántották. Néhány nő a Gencsi-kertben bújkált, akik közül az egyiknek a férje akkor ért haza a fogságból való szökésből. Rózsika édesanyja persze nem bújkált állandóan, mert a kisbaba úgymond mentségére volt. Szóval a férfi, aki hazaszökött a fogságból, megtalálta a feleségét a többi bújkáló fiatalasszonnyal. A feleség mondta az urának, menjen már haza, nézzen szét a ház körül… Az ember hazament, de elfogták, most nem tudjuk, hogy az oroszok vagy a csendőrök, lényeg az, hogy készültek, hogy visszaviszik a frontra. Szegény embernek cipője sem volt, vagy nagyon rossz állapotú volt a lábbelije, erre Rózsika édesanyja, aki a közelben lakott, a férje cipőiből adott egy párat, bár az se volt jó az ember lábára, le kellett vágni a cipőnek a hátsó sarok felőli részét, hogy mint egy papucsban, úgy járjon, de mégsem volt mezítláb. Az embert elvitték és sosem tért haza. Erzsike tanító néni többször is említette, hogy mindenki szerette Rózsika édesanyját, ami általában nem feltétlenül megszokott dolog, mert aki máshonnan kerül ide, azt a helyiek (általában mondom) fenntartásokkal fogadják. De őt kifejezetten szerették, mert kedves, jószívű asszony volt, és ez olyan szép dolog” – ezt írta levelében Balázs József Attila érmihályfalvi újságíró.
Hogy félhetett akkoriban és ott édesanyám! És ezt a félelmet átadta, mert át kellett adnia, a kisdedének is…
– A kedves, jószívű asszony és gyermeke útja hamarosan visszavezetett Sepsimagyarósra.
– A kézzelfogható emlékem az a pillanat, amikor a háború utáni felfordulásban Érmihályfalváról Sepsimagyarósra érkeztünk. Az uzoni vasútállomásról pakolhatták lovasszekerekre a messziföldről érkezett poggyászunkat, megcsorbult bútorokat, háztartási és egyéb, a világégésben csak megperzselődött, de még használható mindenfélét, és a legtetején ücsörgő, édesanyám és Minka néni között megbújt magamat (a családi beszélgetésekből úgy tudom, hogy Minka néni édesanyám érmihályfalvi barátnője volt, aki vállalta a fizikai megpróbáltatásokkal járó hurcolkodást, és elkísért bennünket a hosszú útra). Amikor estefelé befordultak a lovak egy hatalmas kapun, ahol már szorgos kicsi nagymamám és Etuska keresztanyám várt, a legények pedig irányították a lovakat, hogy megfelelő helyen álljanak meg, rettenetes látvány fogadott: az udvaron ide-oda járkáltak a nagy fekete-fehér foltos disznók, eszegetve az eléjük szórt kukoricaszemeket, túrták a földet, sárosak, mocskosak voltak, és én akkor azt tudtam, hogy akármelyik pillanatban engem is felfalnak. A félelmemet senki nem érthette meg, mert hol az aranyos kis rokont szorongatták elhaladtukban a felnőttek, vagy csak odaszóltak, hogy ne búsuljak, mindjárt édesanyám is ölbe vesz. Később úgy próbáltam megmenteni magam a szörnyetegektől, hogy a vacsorára összegyűjtött nagy kasnyi tojást egyenként eléjük dobigáltam – el is telt gyorsan a délután anélkül, hogy a reám vigyázó Lujza néni felébredt volna édesded szundikálásából –, s amire hazaért a mezőről a hattagú éhes család, már nem volt rántottának való…
– Hosszú út vezetett Sepsimagyarósról a tanári katedrán át a kanadai íróvá és szerkesztővé válásodhoz. Munkásságodat több rangos díjjal jutalmazták; korábban egyik novelládból dokumentumfilm készült; utóbb pedig Pokoljárás című önéletírásodból Újhelyi Kinga Anyaöl címmel monodrámát készített. Egy íróval történhetnek-e ennél nagyobb dolgok?
– Nem. Egy olyan személlyel, amilyen én születésem pillanatától ezen a világon vagyok, nem történhetnek nagyobb dolgok, de úgy is kérdezhetnéd, hogy miért nekem adattak meg ezek a csodák. Nekem, aki már anyám szíve alól is a félelemmel szakadtam ki. József Attila szavainak igazát – „A csecsemő is szenvedi, ha szül a nő” – mi igazán megtapasztaltuk.
És most már bevallhatom: én állandóan féltem. És félek most is. Ez nem pszichiátriai tünet, ez az én erősségem! Az az isteni ajándék, amelyik eddig segített felállni bármilyen, legyőzhetetlennek tűnő katasztrófából. Egyfajta láthatatlan árnyék, amelyik végigkísérte egész életemet, és amelyik mindig erőt adott ahhoz, hogy a végleges önfeladás előtt még egyet mozduljak, és aztán feltápászkodva gyűjtsek össze magamban annyi erőt, ami továbbegyengeti az utat a világosság felé. Anélkül, hogy azoknak, akik megroppantásomat akarták, egyetlen követelését is teljesítettem volna, más szóval: besúgóvá aljasodva beárultam volna valakit. Akik ismerik az írásaimat, értik, mit mondok, nem fognak zavarodott elméjűnek, bigottnak vagy hasonlónak tartani. Most, életem úgymond aranykorszakában, van időm átértelmezni, átértékelni mindent, amivel Isten megáldott és próbára tett – így merem megfogalmazni és nyilvánosan is bevallani, hogy az Isten kegyeltjének érzem magamat.
Az említett dokumentumfilm alapját jelentő novellám tartalma is megélt események sorozata. Már azelőtt megszületett a Vaddisznók törték a törökbúzát című elbeszélésem, amelyben kissé irodalmi köntösbe csomagolva adtam elő az 1956-os forradalom kitörésének hatását, amelyet a háromszéki székely falvak éreztek. Ezeket a falucskákat ismertem, mert közöttük gyalogolva jártunk erdőn-mezőn át iskolába, és kaptuk el a lakosság közötti beszédfoszlányokat, amikből kikerekedett a félelemmel és rettegéssel átitatott titokzatos korhangulat. És, mint említettem, Sepsimagyarós mindenre megtanított: például arra is, hogy félanalfabétából hogyan válik valaki rettenthetetlen verőlegénnyé, akit a Corvin-közben a lábánál fogva kötnek ki a forradalmárok – a mi kicsi falunkbeli Fodor nevű legénynek ez lett a sorsa, a Fehérkönyvben is megjelent a neve és a fotója. És onnan menekült haza egy Csutinak csúfolt gazember is, aki aztán más híján, a szentgyörgyi strandon üvöltözött a fürdőzőkkel, riadozva, hogy melyik percben pottyan eléje valaki, aki elszámoltatja vele határontúli verőlegény-múltját. Aztán jött ’57-ben a mai Székely Mikó Kollégium diákjainak a tömeges letartóztatása, akiket mind ismertünk. És amiről nem volt szabad beszélnünk, csak titokban hallgathattuk a felnőttek egymás közötti halkra fogott beszélgetését. Hogy mi ment végbe a törvényszéki tárgyalásokon? Majdnem mindent tudtam, mert például Julcsák Piroska, a Gyertyánosi-fiúk rokona minden alkalommal, estenként belépett a szüleimhez, és sírva suttogta el a sok vádat, amit a fiúk fejére olvastak, a besúgókat is, akiket szintén ismertünk, hiszen a kapunk előtt mentek el naponta… Nem is kellett mondaniuk, hogy nem szabad tudni arról, ami elhangzott, megéreztük, hogy félnünk kell, mert akkor ott már a köveknek is füle volt. És csak felnőttként ismertem fel magamban azt az életemet vezérlő hitet, hogy senkinek a bizalma nem eladó – márpedig a körülöttem suttogók bíztak bennem és a testvéreimben. Még akkor is, ha nem lehettünk biztosak abban, hogy mit értünk jól és mit félre. Megélt drámai élmény, egy tizenévesnek nehezen feldolgozható események sora volt annak az elbeszélésnek is az alapja. – Most minek nevezzem azt a sokkal később, immár kanadaiként, anyámtól hallott dolgot, hogy éppen akkor, ’57-ben végezték ki az Érmellék Messiását, aki engem Érmihályfalván megkeresztelt, ha nem valami sorsszerű fordulatnak! – Nos, a háromszéki eseményeket bár nem tényekkel bizonyítottam, hanem „mesébe” csomagoltam, de minden részlete igaz. Ezért is nagy dolognak tartottam, hogy sikerült ötletet szolgáltatnom Lakatos Mihálynak és rendezőbarátjának, Lakatos Róbertnek a dokumentumfilm elkészítéséhez. A rendező nagylelkű gesztusának köszönhetően Torontóban is sikerült levetítenünk a filmet, méghozzá néhány, még itt élő, erdélyi ’56-os veterán jelenlétében. A vetítés hatását, az azt követő beszélgetéseket nem lehet meghatódottság nélkül felidézni.
– Az Anyaöl című színpadi játékot Magyarország és Erdély több helyszínén – többek között Érmihályfalván is – láthatta a közönség. Hogyan fogadtad a darab megszületését és milyennek látod a produkciót?
– A Pokoljárás című könyvem alapján készített Anyaöl monodrámának a megszületése még akkor is hihetetlennek tűnt, amikor már nyilvánossá vált a premier időpontja és színhelye: 2019 decemberében, a ’89-es romániai forradalom 30. évfordulóján Temesváron láthatta először a közönség Szabó K. István rendezésében, Újhelyi Annamária Kinga debreceni, Jászai Mari-díjas színművésznő előadásában, aki a könyv színpadra átírt változatának társszerzője, Lukács Zsuzsával együtt dolgozták ki a végleges szövegkönyvet. Mindhárman „határontúliak”, és bár mindhárman lehetnének gyermekeim, sőt unokáim is, megértettéka valóságos háttér feltárásának fontosságát. Hadd idézzek Újhelyi Kinga vallomásából: „Mint egykori sepsiszentgyörgyi magyartanár és később családanya, mit sem sejtve, hogy saját titkosszolgálati besúgójával élt egy házasságban több mint húsz éven keresztül, ebből a rémálomvilágból regényes úton-módon menekült el nyolc- és tízéves gyermekével és jutott el az ausztriai menekülttáboron keresztül egészen Kanadáig. A diktatúra fojtogató szorításában megjárta a poklot más tekintetben is. Rózsának a mindenáron anyaságra vágyástól vezérelten végül is a nyolc terhességéből két esetben sikerült megtapasztalnia az anyaság örömét. Története az ő személyes esetén lényegesen túlmutat: egy korszak, egy hatalom, egy rendszer hatalmas tévedéseit, egy egész társadalom szenvedését tárja fel. »Az első kisbabámat hét hónapra szültem meg a reggeli órákban Sepsiszentgyörgyön – meséli könyvében Rózsa. – A picit annak rendje és módja szerint inkubátorba helyezték, majd délután arra lettem figyelmes, hogy az egyik ápolónő azt kiabálja a telefonba, hogy »ez a kölyök megfulladt«. Többször kérdeztem, hogy nem az én kisbabámról van-e szó, de félrelökdöstek a folyosón. Éjszaka, amikor hiába vártam, hogy hozzák a picimet szoptatásra, tudtam meg, hogy igen, az én gyerekem fulladt meg az inkubátorban, mert oxigén nélkül ott felejtették. Majd két spontán vetélés után ismét hét hónapig sikerült kihordanom egy terhességet. Ép és egészséges kisfiam született az esti órákban. Amikor a belém nyomott altató hatása alól reggel felébredtem, és megkérdeztem, hogy mi van a kisbabámmal, azt a választ kaptam, hogy »még szuszog«. Kiderült, hogy a férjem határozott utasítására a koraszülött babát nem inkubátorba tették, hanem vesetálba dobták, halva születettnek nyilvánítva. Ott pihegett még egy ideig a vesetálban, amíg a szemétre nem vetették…«”
A rendező, az előadóművész gondoskodtak arról, hogy ne nevetgélve hagyja el a közönség az előadás színhelyeit. A legnagyobb döbbenetet azonban azokban a fiatalokban váltotta ki a monodráma, akik valamilyen okból kifolyólag jelen voltak a nézőtéren. És ez is a legfontosabb üzenete a munkásságomnak: azért tártam a világ elé saját megélt nyomorúságaimat, mert a diaszpórában élő, fiatalon emigrált, többnyire másodgenerációs magyar családok aligha emlékeznek vissza arra, hogy annak idején miért is kellett elhagyniuk a szüleikkel a Kárpát-medencét, és nem is gondolnak arra, hogy a nemzeti összetartozás nem csak a jól sikerült báli mulatságokban kell hogy megmutatkozzék. Meg kell ismerniük a rég- és közelmúlt történelmi valóságát is ahhoz, hogy gyermekeik, unokáik tisztességgel boldog jövőt tudjanak építeni.
– Az általad alapított Kalejdoszkóp folyóirat és Bobó Bóbitája gyermeklap 2021-ben – mint ahogyan számos valahai nyomtatott újság – az online térbe költözött. Azóta az internetes kiadás, a közösségi oldallal megtámogatva, világszerte magyar olvasók tízezreit érte el. Milyen különbséget látsz – akár a munkafolyamatot, akár a végeredményt, akár az olvasói tapasztalatokat nézve – a nyomtatott és az online kiadásforma között?
– Az online forma soha nem látott lehetőséget teremt: a világ minden tája felé ki lehet tekinteni, bemutatkozni és megismerkedni egymással. De csak azok tudják kihasználni ezeket az előnyöket, akik lépést tartanak a technikai fejlődéssel. Sajnos ez nagyon nehéz, nekem legalábbis. Az élet azonban telik, nagyon sok lelkes, tehetséges állandó munkatársunk elhunyt, akik helyébe nem nagyon sorakoznak újak, mert ingyen még egy pohár vizet is nehezen kaphatunk. Ehhez hozzáadandó, hogy a férjem halála után a torontói magyar közösségektől elszakadtam, mivel messzire költöztem, ezért a folyóirat kanadai szerkesztőbizottsága egyszemélyes lenne, ha önkéntes szerkesztőtársam (akit meg is nevezek: Varga Gabrielláról, azaz Rólad beszélek, nem kis büszkeséggel és hálával) nem tartaná fenn bennem a szakmai lendületet, nem segítene, támogatna. De lehetőségem szerint folytatom, folytatni akarom a munkát. Nagyon sok tervemet nem tudom megfelelő ritmusban teljesíteni, ami nagyon zavar, de sem az aranyport nem tudom lerázni magamról, hogy ne látsszanak a ráncaim, sem versenyt futni nem tudok a mesterséges intelligencia szerelvényeivel. Nagyon köszönök minden visszajelzést, amit kedves olvasóinktól kapok a világ minden pontjáról! Tehát létezik a virtuális barátság, és ez a kultúra közvetítése útján válik valósággá.
– Milyen baráti és munkakapcsolatok jelentik számodra a hidat az ó- és az újhaza között és táplálják a jelenlegi szakmai életedet, tevékenységedet?
– Inkább a távolsági kapcsolatokra támaszkodhatom, akár a kárpát-medencei honfitársaimra gondolok, akár a világ más pontjain élő magyarokra, akiktől kapok közlendő anyagokat és akik hálásak is a megjelentetésért. Itt, az úgynevezett újhazában már kialakult és megizmosodott az a minőségi, színvonalas magyar médiavilág, amelynek a témaköre már más, mint amit én követtem és követek.
– Mi köt ma a szűkebb és tágabb szülőföldedhez?
– Idézem Márait: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.” És minden, ami a nyelvhazán keresztül a szülőföldet, a népeit, gondjaikat, örömeiket közvetíti felém, amiket én továbbíthatok más nyelvűeknek. Márai Sándor gondolatával egybecsengőn valahol megfogalmaztam azt is, amit aztán alázattal átadhattam egy, írói munkásságom legeslegnagyobb megtiszteltetését jelentő sikerhez: „Nekem a magyar nyelv lételemem volt és maradt.” Ez a címe a hajdúböszörményi Mezei Lara szakdolgozatának, akitől egyszer csak ezt az üzenetet kaptam: „Kedves Rózsa néni! Óriási örömmel és büszkeséggel szeretném tudatni, hogy a 2021. évi Miska János Pályázatot én nyertem meg! A pályázatok közül az enyémet értékelték a 200 000 forintos ösztöndíjjal… A munkám kezdetén a gimnázium könyvtárában lévő, Miska János: Magyar irodalom Kanadában 1900–2010 című könyvet vettem a kezembe. Hosszas tanulmányozás után, az alkotók közül Dancs Rózsát választottam… Felkeltette az érdeklődésemet a Vaddisznók törték a búzát című novelláskötete… A novelláskötet elolvasása után Mezőné Szabad Erzsébet tanárnővel többször konzultáltam a novellákkal kapcsolatban, illetve a Tanárnőt kértem meg az ajánlásom megírására is. Tóth Júlia tanárnő segítségét is kértem, hogy még jobban megértsem a történelmi eseményeket, a diktatórikus állam helyzetét. Dancs Rózsával e-mailben vettem fel a kapcsolatot, remek érzés volt a személyes üzenetét olvasni. A művét olvasva is átéreztem a helyzetét, de a nekem írt üzenete teljesen meghatott.”
Drága emlékű Miska János barátommal többször, noha nem elég sokszor váltottunk-cseréltünk gondolatokat, ám még tartozom a köszönettel kedves ismeretlen kolléganőimnek, Mezőné Szabad Erzsébetnek és Tóth Júliának, valamint a szülőknek, hogy Larát segítették a határon túli események bonyolultságában eligazodni. Engem pedig megajándékoztak azzal a csodával, hogy egy 11. osztályos kislány hangján annak a gimnáziumnak az udvarán üzenhettem meg elsősorban a kamaszoknak, hogy nem mindenütt és nem mindig szólhatott az iskolacsengő szabadon, vidám vakáció közeledtét jelezve. A Költő kérdésével élve: „Kívánhat-é ember többet… ?”
– Balázs József Attila érmihályfalvi újságíró kolléga így határozott meg Téged: „magyarságunk ápolója, nagykövete a nagy vízen túl”. Nos, magyarságunk ápolójának, nagykövetének mik a tervei 2025-re ott a nagy vízen túl vagy akár idehaza, a Kárpát-medencében is?
– A repülőjegyet már megvásároltam, terveket készítek, merészeket is, remélem, semmi nem fogja megzavarni az utazásomat, és bőröndnyi élménnyel gazdagodva térhetek vissza a gyermekeimhez-unokáimhoz, akik várják már, hogy nagymama velük is megismételjen egy hazaruccanást. Mert azt már énekelik kórusban, hogy „Debrecenbe kéne menni”…
Varga Gabriella
***
Kapcsolódó tartalmak:
Anyaöl – Csokonai Nemzeti Színház Debrecen
,,Büszke vagyok arra, hogy Érmihályfalván születtem” – Érmihályfalva
Szeretettel ajánlom.