Számomra mindig az maradsz, még ha a sok-sok gomolygó felhő nem is engedi látnunk többé a ragyogásodat. Egykori sepsiszentgyörgyi tanítványomként is mintha egy kicsit kislányomnak, erőt és kitartást sugalló társamnak éreztelek volna, aki mindig mosolygósan, csillogó tekintettel fordult hozzám tanácsért vagy segített végigvinni egy-egy a szokásostól eltérő tervet magyar irodalomórákon. Irodalmi törvényszékeken Te mindig az igazságot képviselted, és elveid mellett, kemény vitákat legyőzve, kitartottál. Mint ahogy kitartottál – okosan és minden nehézséget elfogadva – a hosszú, fagyos évszakba nyúló pityókaszedéseken, villany- és fűtéshiányos órákon, bentlakásos szigorításokon keresztül mindazokon a kihívásokon, amelyek végül szeretett férjed után Kanadába vezettek. Emlékszem az első torontói találkozásunkra: a szerelem, a Józsival való viszontlátás nagy-nagy örömén túl még benned sajgott az otthontól való elszakadás fájdalma, az Újvilág minden furcsasága kissé megrémített, és kérdezted tőlem, hogy: vajon meg tudom szokni itt? Vajon fogom valaha érezni a paradicsomnak a Székelyföldön hagyott ízét, zamatát? A rengetegből Amerikába vettetett Tamási Áron Ábeljének gyökértelensége riadozott benned akkor. És mert tudtad, hogy „azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”, legszívesebben indultál volna vissza, de nem tetted. Segítettél férjednek, hogy itt, messze-messze az erdélyi hegyektől, itt teremtsétek meg az igazi otthont, amelyben nevelhetitek drága kislányotokat, Andreát. És lassan-lassan a magyar közösség ismert, szeretett, megbecsült Editkéje lettél, aki ott segített, ahol szükség volt rá, aki Istentől kapott derűjével, talpraesettségével mindenhol jelen volt, és jelenlétének súlya, jelentősége volt.
Csillag voltál és maradsz, kedves Editke, a székely magyar közösség irányjelző csillaga, akinek fénye nemcsak a református templom ablakain ragyogott be, hanem mindannyiunk életébe is melegséget, hitet sugárzott. Példa voltál és maradsz a gyökereinkhez való ragaszkodásban, az anyai és élettársi felelősségteljes szeretetben. Vidd magaddal Pákolitz István versét:
hogyha virág lennék,
ölelnélek jó illattal,
hogyha madár lennék
dicsérnélek zengő dallal,
hogyha mennybolt lennék,
aranynappal, ezüstholddal,
beragyognám életedet csillagokkal.
piros szirmú, gyönge rózsaág.
madár vagyok, fényes
dalt fütyülő csöpp rigócskád.
Eged is: szépséges
aranynappal, ezüstholddal,
beragyogom életed csillagokkal.
Isten adjon Neked nyugodalmat, Virág Editke! Emléked megőrizzük.
Dancs Rózsa