Menü Bezárás

Kiáltott, hogy meghallja a világ – Illés Sándor íróra emlékezünk

Trianon103/43*

„Az író, újságíró haláláig újságíró marad, csak a halál tudja kicsavarni kezéből a tollat” – állapította meg a művészi szintű betűvetés magasztos hivatásának lelkemélyét Délvidékről elszármazott nagy prózaírónk, műfordítónk és publicistánk, aki nemcsak az irodalomnak és a lapszerkesztésnek, de a Magyar Örökségnek is része volt. Majd’ hét évtizedet töltött el együtt az írással. Harmincnégy saját kötet, tizenöt szerb, horvát és bolgár fordítás, a Micsoda éjszaka! című film forgatókönyve, rádiójátékok, s ki tudja, hány ezer újságcikk, riport és tárca került ki tolla alól, vagyis öreg írógépéből. A Magyar Örökség-, Prima- és első Mikszáth-díjas prózaíró, a Magyar Nemzet, az Új Ember és a Kossuth Rádió egykori nagyon népszerű tárcaszerzője, Illés Sándor 14 évvel ezelőtt, 2009. július 8-án, 95 éves korában távozott az öröklétbe. Halálévfordulóján néhány percre emlékeinkbe idézzük felejthetetlen és halhatatlan írói és emberi alakját, mégpedig többnyire őt magát idézve.

A bácskai tanyavilágban született.
„Falusi iskolámba én nyűtt rossz tarisznyában vittem a füzetet és a palatáblát. Emlékszem a régi tanáraimra is. Kovács Tóni bácsi a harmadik elemiben egyik reggel nagyon ráförmedt a kis Bujdosóra, mert elkésett. »Hol jártál, Ferike?« »Tanító úr, kérem, a mamának nagyon fájt a feje, és én etettem meg a kacsákat meg a libákat« – felelte a fiú. Amikor vége lett a tanításnak, Kovács Tóni tanító visszahívta Bujdosót, és azt mondta: »Ferike, itt van egy Aspirin, vidd el a mamának«… Amikor Bakos Andrisnak megbetegedett az apja, odamentünk, és néhány diák egy délután fölásta a kertet. A tanító vezetett bennünket. Ez is tanítás. Az életre való tanítás. A jóságra.”

Élete első irodalmi estjét a tanya konyhájában élte meg.
„Sosem felejtem el: ültünk a mamával a petróleumlámpa sárga, sápadt fényében és olvastunk. Akkoriban én hordtam a tanyán lakóknak az olvasnivalót a falusi könyvtárból, majd később az újvidéki iskolából, ahová kerültem. Balubdzsics Mirkó újvidéki iskolaigazgató, aki később öngyilkos lett, nem tudom, miért, egyszer az óraszünetben az udvarban odahívott és megdicsért, mert olvasta a magyar újságban a Ducsics-fordításomat. (Úgy látszik, tudott magyarul.) Azt kérdezte, mit olvasok. Temerinben van egy katolikus olvasókör, onnan viszem haza a könyveket, feleltem, s akkor azt mondta: jöjjön velem. Bevitt egy szobába és felfedte a titkot: a gimnáziumnak régen volt egy nagy könyvtára, sok magyar könyvvel, s azokat mind itt őrzik ebben a tanteremben. Megígérte, hogy szól a pedellusnak, hogy engedjen be, ha könyvet szeretnék, és vihetek, amit csak akarok. És én hordtam Temerinbe, ki a tanyákra is az újvidéki szerb gimnáziumból a magyar könyvet, Jókait, Mikszáthot, mindent, ami otthon nem volt meg. Ezeken nevelkedtem, Ady Endrét is így ismertem meg, hiszen magyar irodalmat nem tanítottak a szerb gimnáziumban. Így közeledtem a magyar irodalomhoz…”

Úgy tartotta: az életnek a könyv a kulcsa.
„Abban van a múltunk, a népszokásaink, amit meg kell ismerniük a fiataloknak, hogy apáink nyomán járjanak és azt fejlesztve menjenek tovább. Könyv nélkül ezt nem lehet megtenni. A könyv példát, útmutatást ad, olyan, mint egy útjelző. Eligazít, hogy merre induljak, mit csináljak, hogyan csináljam. Ezért kell a könyvre nagyon vigyázni. Azoknak is, akik összeválogatják a tankönyveket és az iskolai könyvtárak köteteit, hogy olyan könyvek álljanak rendelkezésre, amelyekből okulni lehet, amelyek fejlesztik az ember szépérzékét is, de hazaszeretetét, szabadságvágyát, egymás megbecsülését is erősítik.”

Illés Sándor egész életét az írásnak szentelte.
„Előbb verseket írtam, aztán áttértem a prózaírásra. Így kerültem egy zombori lap szerkesztőségébe, amelynek később vezetője lettem. Jelentős dátumként maradt meg az életemben 1941. április 11-e, amikor Délvidékre bevonultak a magyar csapatok. Bácska visszatért az anyaországhoz. Vezércikkben üdvözöltem az eseményt: Magyar feltámadás! Zúgtak a harangok és sírtunk.
Bevonultam, haditudósító lettem, ott voltam a varsói felkelésnél, láttam a Visztula vizében úszni a lengyel hazafiak ezreinek holttestét. A háború után visszatértem a szülőfalumba. Éjszaka, lopva érkeztem, mert megtudtam közben, hogy Tito partizánjai tízezerszámra ölik le az ártatlan magyarokat. Engem is kerestek már akkor, várt rám a tömegsír, ezért kellett a szülőházba a kertek alatt osonnom. Kocogtattam az ablakon, a mama felriadt, a nyakamba borult: »Jaj, Istenem, édes fiam, hová rejtselek? Keresnek a partizánok!« Néhány napig bujkáltam, aztán búcsút vettem egy viharos éjszakán a szülőháztól. A mama sírva kért: »Ne írj többé, kisfiam! Látod, hová vezet ez, hajszolnak és üldöznek. Az életedbe kerülhet!« Akkor megfogadtam neki, hallgatok rá, de aztán rádöbbentem, nem szabad hallgatni. Bűn hallgatni! Kiáltani kell minél hangosabban, hogy meghallja a világ!
Azóta kiáltok. Ez az ars poeticám. Amióta Budapestre kerültem, négyesztendei vidéki napszámoskodás után harmincöt könyvem jelent meg. Elsőként kiáltottam világgá a partizánok bácskai tömegvérengzését Sirató című regényemben. Aztán sorra a többiekben: Akikért nem szólt a harang, majd Irgalom nélkül. Megrázó történelmi sorstragédiákat írtam meg, személyes élmények alapján. De sose, egy pillanatra sem feledkezve meg arról, hogy aki élni akar, annak kiáltania kell, mert csak így jutunk el lelkünk békéjéhez, csak így ismerheti meg a világ sérelmeinket, csak így derülhet fény az igazságra…”

„Hartán – ahová Jugoszláviából menekültem, és ahol sokféle munkát elvállaltam, hogy megélhessek – a németek kitelepítésekor én írtam össze a leltárt. Az egyik családban öt ember szerepelt a listán. Föltuszkolták őket a teherautóra és indulni akartak a vasútállomásra, amikor az egyik fiú, Hansi megszólalt, hogy a groβpapa nincs itt. Csak négyen vannak. Hol a groβpapa? Valaki látta, hogy a gang vége felé ment és kamrakulcs volt a kezében. Utánafutottak, de akkorra már fölment a padlásra és fölakasztotta magát. Lehoztuk, letettük a gangra, gyertyát gyújtottunk, s akkor az egyik rendőr odakiáltott a teherautó vezetőnek, hogy indulhatnak, ezt a négyet vigye ki, nehogy lekéssék a szerelvényt, az öreg majd utánuk megy… Később többen visszaszűrődtek, visszajöttek, egyikük ide is nősült.”

„A túlsó part a termelőszövetkezetekről szól, arról, hogyan söpörték le a padlásokat, hogyan szegényedett el ez a szorgalmas népréteg. Hiába gyötrődött, kirántották alóla a talajt, az életlehetőséget. Elvették a kenyerét, az életét, munkája gyümölcsét, mindenét. Bár bevallom, kissé idegenkedve nézem az olyan mondatokat, mint: »Igaza van, Morvai elvtárs.« De akkor így szólítottak mindenkit, a regény pedig abból az időből való.”

„Karácsonykor írtam a betlehemesekről, noha tizenöt évvel ezelőtt láttam utoljára betlehemeseket. Amint megpillantottam őket, eszembe jutottak a bácskai betlehemezések. Magam is tagja voltam a temerini gyepsori csapatnak, én voltam a kis angyal, vittem a kis faistállót, abban volt a jászol, egy gyertya és a szentképek. Beraktunk még oda mackót meg egyéb játékféléket is, hogy szebb legyen. A kamaszok szakállat ragasztottak maguknak, és volt egy öreg is közöttük, a főpásztor, a betlehemezés főszereplője. Amikor Újpesten megláttam a betlehemeseket, hirtelen elfogott a szédület, nekiestem a falnak, mert eszembe jutott, hogy Úristen, ha most Temerinben lennék, mennék a betlehemesekkel, és a mi házunkba is benyitnánk – „Meghallgassák kendtek az angyali vígasságot?” –, akkor a ház sírva fakadna. Mert az öreg pásztor, aki benyitott és bekiáltott, nem más, mint a gyerek, aki itt angyal volt valaha… Az jött vissza…”

Sándor bácsi emlékét örökké megőrizzük.

(E sorok írójának adott korabeli interjúkból összeállította: Varga Gabriella)


* Trianon 103 – Fejezetek a magyarság történetének elmúlt százhárom évéből

Magyarország százhárom évvel ezelőtt szenvedte el a trianoni döntés következményeit. Több szervezet összefogásával az év folyamán létrejön egy a magyarság elmúlt 103 évének politikatörténeti, egyháztörténeti, kultúrtörténeti, irodalomtörténeti, művészettörténeti, helytörténeti, családtörténeti fejezeteiből merítő és a szélesebb közönség előtt kevésbé ismert részletekre rámutató, 103 írásból álló gyűjtemény, amely teljes egészében az Életünk újság, az európai magyar katolikusok lapja internetes kiadásában, a www.eletunk.net oldalon lesz elérhető. A projekt vezetője és a cikksorozat szerkesztője: Varga Gabriella.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük