„Ahogy már a keresztnél is – Jánost leszámítva – csak asszonyok álltak, úgy ők a Feltámadottal való első találkozás címzettjei is. Az Egyház jogi strukúrájában Péterre és a tizenegyre épül, de az egyházi élet konkrét megvalósításában újra meg újra asszonyok nyitnak ajtót az Úrnak, ők tartanak vele a keresztig, és így ők érinthetik meg a Feltámadottat is” (Joseph Ratzinger XVI. Benedek: A NÁZÁRETI JÉZUS**).
Az Isten gyönyörű igazságossága… Mert emberileg jogosnak tűnő kérdések lennének: hogy a Feltámadott először miért nem hatalmas néptömegek előtt jelenik meg, ahogyan tanított, vagy az Egyháza Kősziklája és alapkövei, Péter és az apostolok szeme láttára. Miért méltatja az asszonyokat erre a hatalmas kegyelemre?
Ami pedig az ilyen és a hasonló emberi kérdésekre az isteni válasz, az Krisztus gyönyörű igazságossága…
Az első kegyelem az először érkezőé. És ki volt, kik voltak ott először? Kik az először érkezők? Az asszonyok, akik nem üres kézzel, de királyi halotthoz méltó mennyiségű illatszerrel mentek már kora hajnalban a sírhoz. Az első kegyelem kedvezményezettjének kiválasztásakor nem a rang, a méltóság és a hatalom, de az Isten iránt való szeretet a mérték. A kereszt alatt hősiesen kitartó, összetört szívű asszonyok, a Nagypéntek asszonyai lesznek a találkozás asszonyai, a Húsvétvasárnap asszonyai. Vigyék ők a feltámadás első hírét ügye hivatalos képviselőinek.
Miért? Talán mert annak a Húsvétvasárnapnak a hajnala volt az első fizetésnap. Igazságosság a Feltámadás után. Ez az igazságosság az elpusztíthatatlan, a kifogyhatatlan remény a mi húsvétreggelünkre is, arra a húsvétreggelre, amelyen az eljövendő másvilágban az örök élet a hűséges követés jutalma.
Szerencsés asszonyok, akik azon a hajnalon mennyei boldogság hordozói lettek. Akiknek öröme attól sem csökkent, hogy senki sem hitt nekik. Akikre szánalommal tekintenek, mint olyanokra, akiknek elment a józan esze. Elvette a fájdalom. Szavaikat üres fecsegésnek tartották és nem hittek nekik. Csillogó szemük, fáklyaként lobogó lelkesedésük azután a kíváncsiság felébresztésére lett elegendő. A kételkedő, szomorkodó és egyben talán lelkiismeretükkel is viaskodó apostolokon úrrá lesz a kíváncsiság. (Tán még a féltékeny csodálkozás is: ha megtörtént, ami nem valóságnak, de még álomnak is gyönyörű lenne, miért az asszonyokkal történt meg? Ha igen, miért hagyott figyelmen kívül minket az Úr?)
Azután Péter is futott. „Benézett, de csak a lepleket látta. Hazament, és igen elámult a történteken…” És bizony hogy még azon a napon, Húsvétvasárnapon estig találkozik ő is a Mesterrel. Az Evangélium az emmauszi tanítványokról szólva rövid mondatban tájékoztat erről: „Azzal fogadták őket, hogy valóban feltámadt az Úr, és megjelent Simonnak.”
A nap folyamán mikor kereste fel bánkódó tanítványát az Úr, nem tudjuk. Azt sem tudjuk, hogyan oldozta fel. Azt viszont onnan tudjuk, hogy ez egész biztosan megtörtént, mert a hírt a többi apostol csak tőle tudhatta meg. Tőle, aki abban a kegyelemben részesült, hogy az Úr megbocsátott neki, felejtette a bűnét, és személyesen ment el hozzá, hogy ezt meg is mondja Egyháza Kősziklájának… „Ha éber szívvel hallgatunk a tanúkra, és megnyílunk a jelek előtt, amelyekkel az Úr újra meg újra igazolja őket és önmagát, akkor tudjuk: valóban feltámadt az Úr. Ő az Élő. Rábízzuk magunkat, és tudjuk, hogy jó úton vagyunk. Tamással Jézus átszúrt oldalára tesszük kezünket, és megvalljuk: »Én Uram, én Istenem!« (Jn 20,28)” (XVI. Benedek).
Az összecsomózott szalag (Miskolc, 2011) című könyvemnek e részletével kívánok áldott ünnepet!
Dobos Marianne