Már régóta rajta volt a bakancslistámon a csíksomlyói búcsú, bár szinte biztos voltam benne, hogy ezen a nyáron sem lesz rá alkalmam. Aztán egy váratlan fordulattal azon kaptam magam, hogy kezemben a Kárpáteurópa Utazási Iroda négynapos, össznemzeti zarándokútjára szóló jeggyel június 3-án hajnali három órakor taxiba ülök. Nem másért, mint hogy kivigyen a Keleti pályaudvarra, ahol összekapcsolják a Nyugat-Magyarországról érkező Csíksomlyó Expresszt a Székely Gyorssal.
Eredetileg azt terveztem, hogy részletesen beszámolok az eseményekről, de hamar letettem róla. Képtelenség visszaadni annak a sokszínű, mégis egybeolvadó élményzuhatagnak a varázsát, amit csak megélni lehet. Annál is inkább, mert sokszor volt részünk torokszorító pillanatokban. Az egész út felett ott lebegett valamifajta szentség. Ez a szó nem mindenkinek jelenti ugyanazt, van, aki el is veti még a létezését is. Pedig valóság! Az a titka, hogy csak akkor kel életre, ha hiszünk benne. Aki vállalkozik erre az erdélyi caminóra, megtapasztalja és többé már nem tudja kivonni magát a hatása alól. A csíksomlyói búcsú mára már az összmagyarság kegyeleti helyévé vált. Bár a katolikus hagyományokat követi, amelyhez hozzátartozik a Mária közbenjárásáért való könyörgés, a szentmise sajátos liturgiája, így valószínűleg a katolikus vallást gyakorlók jobban tudnak azonosulni a szertartásokkal, mégis össznemzetivé emelkedett. A beszédek mondanivalója egyetemes, aki oda elzarándokol, részesedik az áldásból, ha kéri, ha nem. Ez egy ilyen hely, senki sem marad érintetlen!
A különböző helyszínekről a közmédia élő közvetítéseket sugárzott, amelyek már megtalálhatóak a YouTube-on. Akit érdekel, lehet válogatni a jobbnál jobb privát videók között is. Érdemes belenézni néhányba legalább, mert talán valami átérezhető abból az örömből, megrendültségből, amely mindegyik felvételen átjön. Ami összetartozik, az előbb-utóbb összeér. Egyek vagyunk, lélekben mindenképpen, és amíg képesek vagyunk megőrizni kultúránkat, hagyományainkat, magyar nyelvünket, addig a nemzetünk is fennmarad az anyaországban éppúgy, mint a Kárpát-medencében vagy bárhol a világban, ahol magyarok élnek.
Általános bevezető után íme az én személyes caminóm – ahogy én éltem meg ezt a zarándoklatot.
Már a Keleti pályaudvarnál jött az a szorongató érzés, ahogy megláttam a Tamási Áron-mozdonynál gyülekező tömeget, az EGYEK VAGYUNK feliratú zászló alatt. Örömömre szolgált az is, hogy velünk utazott Bencsik András, a Demokrata főszerkesztője és Dévai Nagy Kamilla, aki krónikásaival dalolt, ahol csak lehetett. Papi áldással, a krónikások énekével, a magyar és a székely himnusszal feltöltekezve kezdtük meg utunkat.
A vonaton egy székelyföldi ember, Kovács Jenő volt az egyik „idegenvezető”, aki sok személyes élménnyel gazdagította az előadásait. Többek között arról is beszélt, hogy nekik, székelyeknek milyen nagy jelentőségű ez az esemény, erőt, hitet merítenek belőle, hogy kitartsanak. Valamikor ők őrizték Magyarország külső határait, és most Románia közepén élnek, pedig nem mentek sehova. Elmesélte az ő privát ellenállását is, amikor nem volt hajlandó átvenni az útlevelét, mert lehagyták a nevéről a vesszőt arra hivatkozva, hogy nincs ilyen írásjel a gépen. Addig ragaszkodott az ékezetes nevéhez, míg végül kicserélték az okmányát.
Amint elhagytuk Magyarországot Biharkeresztesnél, azon nyomban átugrottak az okostelefonok a román időszámításra, így, mire beértünk az első román állomásra, Biharpüspökibe, már egy órával idősebbek lettünk. A határátkelőhelynél mindenki kapott egy piros, baseball sapkát, Kárpáteurópa Utazási Iroda felirattal, ami jól jött a nap ellen később, az irodának meg egy kis reklámot jelentett.
Nagyváradon hatalmas tömeg várt bennünket, kis műsorral kedveskedtek nekünk, mi meg zászlókat lengetve, hangos kiáltásokkal üdvözöltük a honfitársainkat. Tőkés László református püspök is kijött hozzánk és rövid beszéd után megáldotta a zarándokmenetet. Örökre bevésődött az emlékezetembe az a kép, amint az egy vágánnyal messzebb álló, szolgálatot teljesítő román rendőr komor arccal, feszesen szétvetett lábakkal őrizte a rendet. Nem tudom, mit érezhetett, de nem szerettem volna a helyében lenni! A peronon és az állomás bejáratánál összegyűlt tömeget láthatóan nem feszélyezte, hogy ilyen gondosan vigyáznak ránk. Vígan énekeltük a katonanótákat, majd a magyar és a székely himnuszra is rázendítettünk az ORADEA – magyarul már nincs kiírva – állomáson.
Következett a Királyhágó, amit szerencsére nem kellett megmászni, mint egykori honvédeinknek. Egy alagút segített átszelni a hegyet és máris roboghattunk Kolozsvár felé, ahol szintén fogadóbizottság várt bennünket, amelyben Várnai Szabolcs magyarországi konzul és a helyi magyar szervezetek vezetői is részt vettek. Próbáltam meghallgatni a beszédeket és megjegyezni az előadók neveit, de mi a vonat elején voltunk, és mire odaértünk az állomás bejáratához, már rendszerint csak foszlányokat hallottunk. Néha bevillant egy-egy kép a néptánc vagy zenekari produkciókból is, ha sikerült az éljenző tömeg feje felett kikukucskálni. De azt hiszem, nem is ez volt a lényeg, hanem az a szinte tapintható szeretetenergia, amely így is átjárt mindannyiunkat. Ahol csak tehettük, elénekeltük a himnuszainkat, Dévai Nagy Kamilla és krónikásai hangja is felcsendült, így Kolozsváron is eljutott az égig a fohászunk: „Legyen végre egy ország, ahol jó magyarnak lenni.” Majd robogott a vonatunk egyre beljebb és egyre közelebb a „fájdalmak gyökereihez” – ahogyan az egyik áldásban megfogalmazódott.
Dédánál egy pillanatra megcsodálhattuk azt a lapos tetejű hegyet, amelyet Isten székének is neveznek, és talán ismerik is néhányan Wass Albert A funtineli boszorkány című könyvéből. Amint Székelyföldre értünk, olyan érzés kerített hatalmába, mintha csodaországban lennénk. Egy dolog különösen megfogott. Elmaradtak a román állomásfeliratok, és tiszta magyar nevek tűntek fel mindenhol, még a reklámtáblákon is! Kinek ne dobbanna meg a szíve a sok román felirat után hirtelen felbukkanó, tiszta magyar mondatok láttán!? Valami a helyére kerül ilyenkor, és elemi erővel tör fel bennünk az elszakítottságunk ellenére is meglévő sorsközösségünk. Nagyváradtól Székelyföldig a feliratokat már nagyrészt elvesztettük, de a székelyek még kitartóan védik a magyarságunkat, „őrzik a határainkat”, ha nem is katonai értelemben.
A marosmenti gyergyói medencét elhagyva, a vonat egyik oldalán a Csíki-havasoknak nevezett Csíki-medence volt látható, a másik oldalon pedig a Hargita hegyei magasodtak. Lassan haladtunk, mert megkezdődött a zarándokok elhelyezése az egymást követő csíki településeken. Csíkkarcfalván díszmagyarba öltözött rezesbanda fogadta a leszállókat, de minden állomáson vártak a helybéliek, a vonat mentén haladó autók hangos tülköléssel üdvözöltek bennünket, sok házakból kint álltak az udvaron vagy az útra is kiszaladtak, hogy integessenek nekünk. Mi pedig lelkesen visszaintegettünk és amennyire csak lehetett, nagy mozdulatokkal lengettük a vonatablakon kívülre a zászlóinkat. Ez így ment egészen addig, amíg teljesen be nem sötétedett. Megálltunk a történelmi – bár itt minden történelem! – Madéfalván is. 1764. január 7-én az osztrák császári katonaság több száz székelyt mészárolt itt le, akik tiltakoztak a határőrezred felállítása és az adóztatás ellen. Ezt a gyalázatos eseményt nevezik „madéfalvi veszedelemnek”. Rájuk is emlékeztünk abban a félórában, amíg örültünk egymásnak a megmaradottakkal, miközben a mozdonyokat is elrendezték. Mire mi beértünk Tusnádfürdőre, ahol a szállásunk volt, már elmúlt éjjel tíz óra.
Másnap fél 10 körül érkeztünk meg Csíkszeredába, onnan indult a zarándokmenet a csíksomlyói hegynyeregbe. A városban egyre több utcából csatlakoztak a tömeghez, nemzeti és vallási zászlók, transzparensek próbálták egybetartani a különböző csoportokat. Mire felértünk a Mária-kegyhelyhez, már így is összekeveredtünk. A Nyeregbe pedig minden oldalról araszoltak felfelé az emberek. Mi a hosszabb, de kevésbé meredek utat választottuk, de a rekkenő melegben így is kidőltünk a végére. Hála Istennek, sikerült még beszorítani magunkat egy árnyékosabb fa alá, oda heveredtünk le a fűbe, nem messze a székely kaputól. Innen hallgattuk végig a szentmisét is. Néha azért közelebb is merészkedtünk, hogy lássunk is valamit a szertartásból, de így is hallható volt minden a kihangosítókon keresztül. Kicsit késett a hang, távolból meg tompa morajlásként ért vissza, ami olyan hatást keltett, mintha a hegy beszélne. Az egésznek volt egyfajta lüktetése a hegyhátat beborító hatalmas embertömeggel, a virágokként hajladozó zászlókkal, transzparensekkel. Anyaországi, délvidéki, felvidéki, kárpát-ukrajnai, erdélyi települések táblái emelkedtek az ég felé, amerre csak a szem ellátott. De érkeztek sokan a világ más tájairól is. A hegyen találkoztunk táltossal is, legalább is annak volt öltözve. Csak állt ott kitárt karral, az ég felé meredve, derékig érő haja alól elő-előbukkant a köpenyére hímzett rovásírásos szöveg. Nem mertük megszólítani. Mindenesetre egyesek állítják, hogy még mindig élnek arrafelé azok a táltosok, akikről Wass Albert is írt a Kasza és kard című történelmi regényében.
Maga a csíksomlyói búcsú 450 éves múltra tekint vissza a székelyek körében, de csak a ’90-es évektől vált az összmagyarság legjelentősebb keresztény eseményévé. A 2022-es pünkösd szombatjának az volt a különlegessége, hogy egybeesett a Trianon emlékezetére meghonosított Nemzeti Összetartozás Napjával, ezért nemcsak személyes bűnbánatra, megtisztulásra volt lehetőség, hanem össznemzeti megújulásra is. Az Ukrajnában dúló háború árnyékában pedig nem is lehetett volna találóbb mottója az eseménynek, mint a ferencesrendiek jelmondata: Pax et bonum! Béke és jóság! Békét a családnak, békét a nemzetünknek, békét a világnak – lélegezte együtt az egész hegyhát és a nyereg. Hiszem, hogy fohászaink és hálaadó imáink meghallgatásra kerülnek az elrendelt időben. Addig pedig nincs más dolgunk, mint a hűség, vagy ahogyan Tamási Áron szebben is megfogalmazta: „Nincs módunkban kitérni a hűség elől.” Nem véletlenül került fel éppen ez a mottó a Székely Gyors mozdonyának az oldalára. Aki egyszer ellátogat a csíksomlyói búcsúba, a Babba Mária szobornál, a Hármashalom-oltárnál, a Nyeregben ráébred ennek igaz valójára.
A hegyről lefelé jövet betértünk egy kerthelyiségbe, hogy hűvös Csíki Sörrel enyhítsük szomjunkat. Szabad ülőhely alig akadt, végül egy fiatalokkal teli asztalnál készségesen szorítottak nekünk helyet. Pár másodperc múlva már úgy beszélgettünk, mintha régi ismerősök lennénk. Pedig a korkülönbség igencsak unokányi volt köztünk. Kiderült, hogy az egyik középiskolás fiú rendszeresen jár Csíkszeredából Budapestre hokizni, és felnőtt korában is szeretné folytatni a sportot román színekben, mert más lehetőséget nem lát, ha profi szinten akar játszani. Kérdeztem tőle, hogy hol a te hazád? A válasz elmondott mindent! Romániában élek, de magyar vagyok. Igen, vannak, akik sohasem románosodnak el, vagy ha más országban is élnek, megtartják magyar identitásukat, mert az nem eladó. Nagyon is értem, én is magyar maradtam Kanadában. Ezért is jöttem haza, amint lehetett.
A pünkösdvasárnapi kirándulás is tartogatott jó néhány megkönnyezni való eseményt az ezeréves határnál. Ahogyan haladt a vonatunk a gyimesi csángók völgyébe, elénk tárultak a régi őrházak, a takaros kis udvarok, amelyekből ki-kiszaladtak a lakói integetni a sípoló zarándokvonat utasainak. A csángó egyébként azt jelenti, hogy csöngető, harangozó, aki meggyújtja a lármafát, ha össze kell gyülekezni vagy valamilyen baj van. Ez a szokás még mindig fennmaradt, igaz, többnyire már csak hagyománytiszteletből, de a csángók még most is a legfontosabb őrszemek ezen a vidéken. Gyimesbükkön ismét egy kisebb túra következett, amelyet lovashuszárok vezettek fel a Kontumáci-kápolnához. Az úton kopjafák jelezték a történelmi Magyarország vármegyéit, a dombtetőn pedig jeles eseményeket véstek a kopjafákra, egészen a honfoglalástól napjainkig. Ha kiálltunk a faragott kettőskereszthez, ráláttunk a Rákóczi-vár romjaira és az ezeréves határon álló, felújított, 30. számú MÁV őrházra, amely a MÁV egykori legkeletibb őrháza volt.
A szentmise alatt egy nagyon titokzatos jelenségre lettem figyelmes, amely lehet, hogy csak nekem tűnt fel, de engem elkápráztatott. Egy ponton a hegy teteje és az egyre lejjebb szálló felhők összeértek. Amikor hosszasan beszéltek a hitükért megkínzott vértanúkról, az ég egyszerre beborult, és azon az egy ponton majdnem koromsötét, de jól elkülönülő felhőtömeg nehezedett a hegyre. Nem esett az eső, csak félelmetes volt a látvány. Amikor a beszédben a megbocsátáshoz értek, az a sűrű fekete felhő kettévált és kinyílt az ég kapuja. A vértanúk emlékművének megáldásánál már szikrázó fény áradt be rajta. Nem tudom, mi volt ez, talán csak egy természeti jelenség, de nekem a Mindenhatóval való találkozást jelentette. Mintha azt mondta volna: Jól van, legyen végre béke!
Még nem ért teljesen véget a szertartás, de igyekeztünk lefelé a kápolnától, hogy megtapasztaljuk azt az érzést is, amit szavakkal szintén nehéz kifejezni, pedig magyar nyelvünk nem szűkölködik a választékosságban. Délután két órára ígérték, hogy begördül az ezeréves határ 30. számú őrházához a zarándokvonatunk mozdonya. Volt, aki a Rákóczi-vár lépcsőjénél, mások az őrház körül, megint mások a hídon vagy a közeli sátraknál várták a felejthetetlen eseményt. A kanyarban feltűnő mozdony lassan, méltóságteljesen pöfögött be az ütközőig, nagyokat sípolva, az üdvrivalgást is túlharsogva. Villogtak a telefonok, készültek a videók, miközben törölgettük a könnyeinket. És persze elénekeltük a magyar meg a székely himnuszt is, igaz, kánonra sikeredett, mert több helyen is elkezdték, de ez semmit sem vont le a pillanat meghatottságából. Mindezt a legnagyobb biztonsággal tehettük, mert itt is vigyáztak ránk a románul beszélő rendőrök vagy csendőrök (mert Romániában még ilyenek is vannak). Egyébként a négy nap alatt végig nagyon fegyelmezetten végezték a dolgukat. Nem volt könnyű, köszönet érte!
Este nyolc órára értünk vissza a szálláshelyünkre, amelyről azért még néhány szót hadd szóljak. Egy 12 ágyas családi panzióban laktunk, az erdő aljában, az Olt folyó partjánál, az állomástól kényelmesen 8-10 perc sétányira. Szaladva a vonathoz 5 perc se, néhányan kipróbálták! A házigazda szakács volt, így bőséges finom reggelit és vacsorát kaptunk, közte volt az elmaradhatatlan padlizsánkrém és a töltött káposzta is. Na meg a többféle házipálinka! De a legnagyobb sikere mégis a kútvíznek volt. Ugyanis a kútból hűvös, ízletes, kellemesen pezsgő forrásvíz fakadt, amely vetekedett bármelyik szénsavas párjával. Borvíznek hívják, rá is szolgált, jobban esett bármelyik szőlőből készült nedűnél. Hazafelé mindenki teletöltötte az összes lehetséges flakonját ezzel a kiváló szomjoltóval. Esténként azért volt egy kis riadalom, ugyanis addig ijesztgettek bennünket a medvével, míg első éjszaka a mi kertünknél, másnap meg az állomásnál jelent meg a nagy barna. Még az okostelefonon is megszólalt a riasztás: Vigyázat, medveveszély!
Izgalmakban, élményekben volt bőven részünk, így a visszafelé úton kicsit már csendesebbek voltunk, de most se hagytuk ki a köszöntéseket. Isten áldjon Benneteket! Sokszor hangzott ez el a vonatablakból a nekünk integetőknek. A csíkszentsimoniak még megörvendeztettek bennünket a helybéli és az ott vendégeskedő makói ifjúsági fúvószenekar 20 perces koncertjével, rögtönzött gyűjtést is szerveztünk a részükre. A legmegindítóbb kép az volt, ahogyan a karmester fél kézzel vezényelt, másik kezében ugyanis másfél év körüli kisfiát tartotta. Nőjél nagyra, székely legényke! Madéfalván még volt alkalmunk utoljára egy kis sétára, amíg összekapcsolták a Csíksomlyó Expresszt a Székely Gyorssal. Majd, ahogy haladtunk Nyugat felé, hosszan követtük a Maros folyó útját, amely néha teljes pompájában bukkant elő, máskor meg csak alig láthatóan, itt-ott kis függőhídjaival jelezve, hogy – bár csendesen folyik – azért nem lehet olyan könnyen átkelni egyik partjáról a másikra.
Közben a vonaton is pezsgett az élet. Meghallgathattunk még egy előadást a székely népviseletről, a ruhákra varrt színek jelentőségéről. Néhány könyv is kézről kézre járt, amelyeket meg is lehetett vásárolni. Többek között a Böjte Csaba ferences rendi szerzetes életéről szólót is, mert ő volt zarándoklat fővédnöke. Szent áldása és a könyvben található lelki üzenetei végigkísérték az utunkat. Aki akarta, éhségét az étkezőkocsiban is csillapíthatta, ami nem volt olyan egyszerű az átjárás és a hely szűke miatt, de ez is hozzátartozott az élményhez. Mi is kipróbáltuk, természetesen a székelykáposztát. Előkerültek a zenészeink is, jártak kupéról kupéra, dalolgattunk, örömködtünk. Désnél (Dej) ismét mozdonycsere volt, utána már Zsibó, Zilah irányba vitt az utunk, nem Nagyvárad felé.
Nagykároly volt az utolsó állomás hazafelé, ahol még egyszer gondoskodtak arról, hogy szem ne maradjon szárazon. Zeneszóval vártak bennünket magyar honfitársaink. Amint begördült a vonat, hatalmas dobozokkal megindultak felénk a sínek között és elkezdték szétosztani a vizekkel, banánnal, eperrel, almával, pogácsával, édességekkel teli szeretetcsomagokat. Nagyon kellett sietni, mert csak 10 percet engedélyezett a mozdonyvezető. Szórták befelé a csomagokat a vonatajtókon, nyújtották az ablakokon, ki hol érte, kapta, fogta és vitte. Én még két szál vörös szekfűt is kaptam egy 12 év körüli fiúcskától. Le voltam nyűgözve. Nem tudom, hogy valaki felvette-e a jelenetet, mi el voltunk foglalva a csomagok átvételével. Ha nem is lenne róla felvétel, ennek a lázas sürgölődésnek az izgalma, a találkozás öröme kitörölhetetlenül a lelkünkbe vésődött. Örökre megmaradnak az összenéző tekintetek, az összeérő kezek – az összetartozás megrendítő pillanatai. Hogyan is lehetne ezt elfelejteni!
Azt mondta valaki, hogy Csíksomlyó a beavatás. Akit egyszer Erdély megérint, azt már többször nem engedi el. Igaza volt!
Szállj te ének, messze szállj, a világot körbe járd.
Hirdesd, hogy ily drága táj, mint az én jó szülőföldem, nincs, sehol
Ez a táj a szülőföldem, életem s hitem
A legdrágább s a legszentebb kincsem énnekem
Szállj te ének, messze szállj, a világot körbe járd
Hirdesd, hogy ily drága táj, mint az én jó szülőföldem, nincs, sehol-
Budapest, 2022. június 9.
Mészáros Margit