Dr. Pordány László polgári családban született Pécsett 1945. április 11-én. A Szegedi Egyetem Bölcsészettudományi Karán diplomázott, később doktori előkészítő és egyéb posztgraduális tanulmányokat folytatott Angliában és az Egyesült Államokban. Hosszabb ideig dolgozott a Szegedi Egyetem Angol Tanszékén. Tolmácsképző- és fordító, majd később Hungarian Studies (angol nyelvű hungarológia külföldiek számára) képzést indított és vezetett. A ’80-as években néhány kollégájával új angol tanszéket alapított a Juhász Gyula Tanárképző Főiskolán, amelyet először docensként, majd kinevezett tanárként vezetett. Szakmai tevékenységének fő célkitűzése a szorosabb szakmai értelemben vett oktatói és tudományos célokon túl mindig az volt, hogy az adott körülmények között és azokat lehetőleg tágítva közelebb vigye egymáshoz a magyar, illetve a nyugati kultúrát, szellemi életet és világlátást. A Magyar Demokrata Fórum alapító tagja volt. Az Antall-kormány idején Ausztráliában és Új-Zélandon teljesített szolgálatot mint a Magyar Köztársaság nagykövete. Az 1998-as év végén nagyköveti kinevezést kapott Pretoriába, ahol 1999 elején kezdte meg munkáját. A Dél-Afrikai Köztársaságon kívül egyidejűleg további öt országban képviselte Magyarországot. A 2003-ban történt hazatérését követően visszatért a Szegedi Egyetemre és oktatott. (2004)
A Nemzeti Fórum saját halottjaként búcsúztatta el dr. Pordány Lászlót 2026. július 16-án a budapesti Szent István-bazilika altemplomában. A gyászbeszédet Lezsák Sándor mondta.
Olyan kötetet tartunk a kezünkben, amilyenre időről időre olyan szükségünk lenne, mint a helyenként évente kötelező szakmai továbbképzésekre. Mert azt tudjuk, hogy csak az alapvető, az iskolában-egyetemen elsajátított tudással diplomát és címet szerezhet akárki, de lemarad a világ gyors fejlődése mögött…
Az emberi tudatra kényszerített ismerethiány a tájékozatlanságon kívül el is torzul, féligazságok, kaotikusok, összevisszaságok áldozatául esik. És ettől nem is kell sok a diktatúrák tombolásáig!
Pordány László politikai, elsősorban diplomáciai pályájának keresztmetszete ez a kötet. Legalábbis a cím alapján elindulva erre számíthatunk. Ám az első fejezetbe beleolvasva megakadunk az időben. Mert az előrevetített harminc esztendőt jóval megelőző „élményfeltáró-halmazzal” találkozunk. Azzal a ’80-as években az addig fortyogó, majd gyilkos, kénes gőzgént előtört és egyre elképzelhetetlenebb méreteket öltő romániai magyarellenességgel, azaz minden, az önkényuralmat szolgáló embertelenséggel, amelyet az erdélyi kirándulásra elszánt látogató már jóval a határátlépés előtt megtapasztalt. S miközben közeledett Biharkeresztes vagy Nagylak felé, Pordány László időben előre- és visszamenőn megtanítja az esetleg még hiányos tapasztalattal rendelkező olvasóval nemcsak az erdélyi történelmet, hanem a nemzetét is Trianontól vagy még azelőtt – vagy után –, és elegáns írói megoldással összefüggésbe hozza az éppen akkori eseményekkel. Hatalmas történelmi, filológiai műveltséggel, érthetően, de nem „középiskolás fokon” olyan összetett képet nyújt a magyar–román határon akkoriban és még sokáig divatos, kétoldali hivatalos eljárásokról, amiktől akár még ma is végigfut az ember hátán a hideg. A magyar vámtiszt és határőr fölényeskedő, pökhendi magatartásától a partiumi- erdélyi, éppen napi élelmét szorongató „idegenekkel” szemben, a román hivatalosok paranoiás, főleg az írott szóra vadászó gyakorlatát pár órába sűrítve – ez elég is ahhoz, hogy ne tegyük le a kezünkből a könyvet, lapozzuk tovább. De ne azelőtt, mielőtt egy – s mert erdélyi, székelyföldi, könnyen meghatódó „fejérnép” lévén ne fussa el szememet a könny – egy ilyen befejező vallomás olvastán: „Mint Nagylaknál a tornyokat, a szikrázó napsütés a lábam elé hozza a Cenk meredek oldalát s éles kontúrjait. Lent elé villan a Fekete-templom, a régi városháza tornya és a Szent Bertalan-templom. Már bent is vagyok az Óvárosban; gyermekkor: »Die Stadt meiner Traume.« Most volna jó hazamenni. Az ötlet váratlanul támad, mégis a legjobbkor: kezemben – tankomban – a megvalósítás lehetősége. Csak először a munkát kell elvégezni. Aztán, ha készen vagyok vele, elindulok hazafelé. Talán holnap, vagy holnapután, de az is lehet, hogy már ma délután. Elindulok a Kézdivásárhely felé vezető úton. Lehet, hogy a hídnál elkanyarodom Sepsi felé. Akármerre fordulok, már előttem a negyvennégyes határ. Lassan a tankkal, mondom, itthon vagyunk. Székelyföldön. Felkocogok Csíkba, és ha Szeredában nincs maradásom, áthajtok a Hargitán Székelyudvarhelyre. Udvarhelyen biztosan nem állok meg; egy éve sincs, hogy D.-t itt kínozták halálra a szekuritáté emberei; erre nem jó emlékezni. De a Kalonda-tetőre talán felhajtok, benézek Tamási Gáspárhoz, megnézem öccse, Áron sírját. Vagy megállok Szejkefürdőn és felballagok Orbán Balázs sírjához. Valahol meg kell álljak, hiszen itthon vagyok. Ez a hazám” (36. o.).
Ez a hazám – ezért a hazáért, ezt a hazát magáénak valló tizenötmillió magyarért akart tenni, amikor életét és a feleségéét is kockáztatva vállalta az üzenetek, szamizdat papírok csempészését, amikor polgári hivatását, az egyetemi tanári állást felhagyva, habozás nélkül az Antall József világot megrázó jelszavát vállaló nemzeti erőkhöz csatlakozott, s tette lelkesen, amit tennie kellett.
És mert a tizenötmillió nem csupán szám volt és maradt azóta sem számára, hanem a nemzet összessége, határon innen és túl, no meg a diaszpórában, ezért örült a nagyköveti kinevezéseknek. Ausztrália – Új-Zéland, majd Dél-Afrika, végül Kanada nemcsak határokat nyitott meg előtte, nemcsak világrészek sajátosságainak megtapasztalásához segítette hozzá, hanem megerősítette abban a hitében is, hogy bárhol éljen a magyar ember, soha nem lesz számára közömbös a szülőföldje. És mivel a távolság, a gyökérvesztés gyakran szellemi, eszmei eltévelyedéshez vezet – ebben kell az alázatos küldetéstudattal felvértezett diplomata a messze idegenben. Hogy eligazítson, segítsen a nemzeti tudat megerősítésében, sok esetben megtalálásában. Pordány László mindenütt talált művelt, lelkes segítőket, munkatársakat. De mindenütt akadtak olyanok is, akik az összetartás erősítése helyett a rombolásban, a bomlasztásban lelték örömüket. Ilyenkor kellett a legény a gáton!
Kanadai hivatalos kinevezése előtt ismertem meg Pordány Lászlót: a torontói trianoni megemlékezésünkre érkezett Budapestről, Lezsák Sándor ajánlásával. Már akkor feltűnt szerénységbe burkolt nagytudása, amelyet aztán nagykövetként messzemenően gyümölcsöztetett. Ami különösen megkülönböztető jegye volt magatartásának – és ami ebben a könyvben is nyomon követhető –, hogy úgy tudta a kényes vagy sértőnek mutatkozó emberi vagy közösségi ellentéteket elsimítani, a megoldás felé terelni, hogy soha nem alázta, leckéztette meg egyik vitatkozó felet sem. És minden mondata, minden hivatalos vagy magánemberként tapasztalt cselekedete tanított.
Ahogy olvasom a kanadai fejezetet, mintha csak most érteném meg, hogy valójában ki is volt itt nekünk, a kanadai magyar diaszpóra magyarjainak Pordány László nagykövet. Ő volt az, aki tudatosította bennünk Szabó Dezső ama kijelentését, hogy „minden magyar felelős minden magyarért”. Ezt szerette volna belénk plántálni a nemzettudat erősítésével. Ezért támogatott minden közösségi kezdeményezést, ezért – ismételten hangsúlyoznám – tanított! A „nemzettudatlanság” – könyvéből kölcsönzött kifejezés – megszüntetése érdekében akár a személyét ért igaztalanságokat is elhallgatta, nem harcolt a hivatalos rangját megillető elismerésért, de nem engedett meggyőződéséből sem.
Dancs Rózsa
Pordány László: Trianon nem múlt el
Már a csapból is Trianon folyik, mondják egyesek a hazai sajtó és a közbeszéd nyomán. Tele van vele a padlás, mondják mások. Én pedig azt mondom – talán sokakkal együtt –, hogy hadd folyjon és legyen csak tele. Mert a múltat nem („végképp”) eltörölni kell, hanem emlékezni rá.
Az unott lemondást, az ignoranciát vagy a meggyőződéses pesszimizmust többen magyarázni vagy indokolni is próbálják: száz évvel ezelőtt történt, tehát régen elmúlt, kit érdekel ez ma már, mit törődünk vele? Vagy: egyesek még mindig a régmúlt eseményein rágódnak, egy rég nem létező és soha vissza nem térő ország után sóvárogva nosztalgiáznak. Ez nem csak érdektelenséget, hazafiatlanságot és a bajban lévők iránti érzéketlenséget tükrözi, bár az sem válik dicséretére egyetlen magyar embernek sem. De vétkes tudatlanságot is, azt a fajtát, aminek következtében néhányszor már majdnem kiírtuk magunkat a történelemből. Mert micsoda tudatlanság Trianont régmúltnak és elmúltnak vélni, miközben mindennap és minden órában sújtja a magyarságot, különösen a határon túl élőket!
Aki valaha járt Erdélyben, nyitott szemmel, nyitott füllel és legalább minimális magyarságtudattal, és visszatérve nem Oradeáról vagy Târgu Mureșről beszél, az legalábbis sejt valamit abból, hogy mit szenvedett a magyarság néhány év kivételével egy évszázadon keresztül – és szenved a mai napig. Mert az anyaországban, úgy látszik, lehet mindent elfelejteni (a felejtést sokáig nemcsak bátorította, hanem meg is követelte a politika), de a határok túlsó oldalán sohasem lehetett felejteni. És hogy ez így van, azt sem szabad elfelejteni.
Fiatalkoromban Erdély-járóként már a határon megtapasztalhattuk, hogy a felejtés legföljebb ábránd, mert Trianon nem is Erdélyben, hanem már a magyar–román határon kezdődött, és akik nem riadtak vissza, hanem újra és újra, esetleg rendszeresen megkíséreltek átjutni, azok megtanulhatták, hogy milyen a velünk élő történelem. Nem volna könnyű ezt elmagyarázni a mai fiataloknak; elég, hogy a hosszú és idegtépő várakoztatás, majd az autó átkutatása volt a legkevesebb.
A határőrök durvák voltak, és gyakran fenyegetve, néha ordítozva igyekeztek nemcsak megfélemlíteni vagy megalázni a magyarországi utast, hanem egyúttal el is tántorítani a legközelebbi úttól. Ennek a leghatásosabb módja persze az volt, hogy nemcsak ellenségként viselkedtek, hanem egyszerűen el is vették az embertől, amit ajándékként akart átvinni és nekik nem tetszett. Kávé, élelmiszer, „betű”: Biblia, egyéb könyvek és kiadványok. Utóbbiakat többnyire csak szerencsével lehetett átcsempészni.
Bent, Erdélyben, ha a szörnyű utak miatti tengelytörés nélkül és a rendőrségi vegzálás ellenére sikerült elérni az úti célunkat, megtudhattuk, hogy mit jelent nélkülözni – sok esetben egy életre – és félelemben élni. Mert a magyar, különösen az értelmiségi, aki a román hatalommal akár a legkisebb mértékben összekülönbözött, még a büntetése letöltése után is a megtorlástól és a bosszútól való állandó félelemben és szellemi elnyomásban töltötte az életét. Elhagyni Romániát pedig sokáig csak nagyon nehezen és kivételesen lehetett.
Az anyaországiakkal tartott kapcsolataikat folyamatosan megfigyelték. Volt, akinek találkozni is veszélyes volt velünk, és minket is szorosan ellenőriztek. Volt, akivel csak szilveszter éjjelén találkozhattunk titokban, amikor kisebb volt a lebukás veszélye, mert olyankor a rendőrök lazábbak és többnyire kevésbé józanok voltak, könnyebb volt kikerülni a figyelmüket. Néha az is segített, hogy a hatalom nem mindig tudta, mit csinál a jobb kéz és mit csinál a bal.
Egyszer egy Nicolae Ceaușescu elnyomó és magyarellenes atrocitásait bíráló politikus titkos iratait hoztuk Magyarországra. Ez akkor főbenjáró bűn volt, és tudtuk, hogy ha elkapnak, akkor nagy a baj. Tél volt, az út jeges. Marosludas alatt egy nagy kanyarban megcsúsztunk. Két pördülés után az árokba borultunk. Én elvesztettem az eszméletemet. Amikor magamhoz térve megláttam a kocsi utasterében, hogy a korábban gondosan elrejtett papírok elszabadultak és szanaszét szóródtak, először nem azt néztem, megvan-e kezem-lábam, hanem rémülten arra gondoltam: na, most lebuktunk. De amikor megérkezett a rendőri „segítség”, nem érdekelte őket a sok papír, ellenben jól megbüntettek bennünket, mivelhogy „nem az útviszonyoknak megfelelően közlekedtünk”.
Az eltelt évszázad során, különösen a második felében, főként pedig a legutóbbi évtizedekben (részben a rendszerváltozások előidézte szabad mozgással összefüggésben) drasztikusan csökkent és továbbra is csökken a magyarság létszáma az összes elszakított területen, de a megmaradt országban is, mint tudjuk, bár csak részben hasonló okok miatt. Valóban döbbenetes és elkeserítő a fogyás, elsősorban a nagyobb városokban.
Gyerekkoromban Marosvásárhelyen például szinte egyáltalán nem voltak románok, de Kolozsvárott is alig, az ötvenes években még nem sokkal többen tíz százaléknál, mára pedig majdhogynem megfordultak az arányok: a Türr István utcában, egyik kitűnő tudósunk lakóhelyén talán egyetlen román család élt, mára talán egy vagy két magyar. Ilyesmi nem fordulhat elő természetes úton.
A valaha színmagyar Vásárhelyen pedig a közelmúltban veszett el a magyar többség. De hasonlóan brutális változások mentek végbe a többi nagyvárosban, Kassán, Nagyváradon vagy éppen Szabadkán is, a sor folytatható. Mindezek alapján nem csoda, hogy egyesek utóvédharcról beszélnek az elszakított magyarság megvédésére tett erőfeszítéseink nyomán.
És mégis, láss csodát! A száz éve tartó körkörös magyargyűlölet és elnyomás után (plusz asszimiláció, be- és kitelepítések, erőszakos iparosítás stb.), amikor ellenségeink szándéka szerint már nem is lenne szabad létezniük magyaroknak az elszakított területeken, még mindig ott vagyunk, legalább felerészben az eredeti állapothoz képest: pontos számítások ugyan nincsenek, és különben is állandóan változnak az etnikai arányok, de összességében valószínűleg még mindig mi vagyunk a legszámosabb nemzet a Kárpát-medencében.
Ha ezt mostantól tartani tudjuk, nem utolsósorban a kormány erőfeszítéseinek köszönhetően, pozitív irányban tudunk elmozdulni, akkor reménykedhetünk a magyarság jövőjét illetően a Kárpát-medencében.
(Magyar Nemzet), Háromszék, 2020. február 15.
A szerző a Nemzeti Fórum külügyi tanácsadója, nyugalmazott nagykövet
