Csodálattal és szeretettel gyűjtögette a drága hitvese munkája nyomán bimbóba szökkent, majd virágba boruló szépségeket, amelyeket sorra meg is osztott a világgal. Legutoljára a házuk előtt pompázó fák, a vadalmafa és az orgonabokor adta hírül, hogy halihó, szép az élet, hiába a világ rontó hatalmainak erőlködése, a szeretet úgyis győzni fog! Vagy Isten akarta, hogy András így is megvallja érzéseit drága Irénkéjének, akivel végigvonultak az élet földi szakaszán?
A hit irányította minden lépésüket, minden tettüket. Ők egyetértésben minden kérésre, fohászra csendben, de azonnal válaszoltak: adományokkal, örökbefogadással és – pénzzel nem mérhető értékben – baráti gesztussal! Igazi barátai lettek, voltak százaknak, akik bármikor számíthattak rájuk.
Hány honfitársunk – művészek, irodalmárok, tudósok csapata – látogatott Torontóba? Szükségük volt a szervezőknek segítségre? Szállásra, reptérről való és oda visszaszállításra? András kocsijukkal mindig készen állt az indulásra, otthonuk pedig meleg fészekként, szinte második otthonként fogadta az érkezőket – nem is mindig csak egy-két éjszakára.
Szívüket Isten a szentek jóságával töltötte meg, ezért tudták mindenkor és mindenkiben megtalálni és értékelni az Élet ajándékait. Abban viszont mindenkitől különböztek, hogy elfogadták és a maguk mindennapjaiba is beleépítették ezeket az ajándékokat. A zene, az irodalom, a képzőművészet, a történelmi évfordulók fennköltségét, a földkerekség megannyi csodáját. Nem volt olyan közösségi rendezvény Ontárióban, de még a határokon túl sem, amelyeken ők személyesen meg nem jelentek – és nem támogatták volna anyagilag is.
Amikor ballagtunk a parkolóhelyekre egy-egy előadás után – akár a Paraméter Klubból, akár a Hart House-ból (UofT), sokszor éreztem, velük lépést tartva, amit a költő énekelt meg:
Hangverseny után
A hegedűk végeztek, s úgy megyek most
haza a hangverseny után,
mintha agyamban rakott volna fészket
egy egész liget csalogány…
… Mintha felhők vinnének, úgy repülök,
úgy visz a kocsi, oly puhán;
és leszállunk a budai hegyeknél,
én és egy liget csalogány.
S ahogy fölnézek a tavaszi égre
e szép, magányos éjszakán,
csillagok ligete csattog köröttem
s egy egész égbolt csalogány.
(Szabó Lőrinc)
Füle András élete sem volt fájdalmaktól mentes, hiszen gyermekkorát félárván töltötte, édesapja a Don-kanyarnál vesztette életét. Édesanyja mindent megtett gyermekeinek iskoláztatásáért, és András meg tudta valósítani szakmai elképzeléseit, amelyre a jövőjét építhette.
A mérnöki diplomával Kanadába érkezett András nem tagadta meg szülőföldjét, s noha szakmaileg a legkiválóbbak közé emelkedett angol nyelvű környezetében is, szenvedélyes magyar és tisztalelkű hazafi maradt! Felháborodott dühbe hozni csak a nemzetünk iránti igaztalan támadások tudták, amelyekre komoly és alapos történelmi ismereteinek birtokában felelt.
Amikor csokorba szedte az idei, késői kanadai tavasz minden nyíló virágát, amelyeknek tövét Irénke gondosan ápolgatta, nem arra készült, hogy végleg búcsúzzék. De büszke volt rájuk, s büszke volt az Örök Társra, akinek így is megvallotta érzelmeit. Erős akaratú, erős hitű emberként, gyengélkedve is, inkább a következő budapesti sétára készülődhetett, hogy a Vigadó előtti téren vagy a Margit-szigeten asszonyát kézenfogva feltekintsen a budai hegyekre, ahonnan „egy egész égbolt csalogány” üzeni, hogy megérte – megérte hinni és harcolni!
Drága András, nem feledünk! Családom nevében is mindent köszönök Neked! Isten Veled!
Dancs Rózsa