„Az imádkozó keresztény természetesen nem képzeli, hogy megváltoztatja vagy megjavítja Isten terveit, amelyeket Ő előre elgondolt. Sokkal inkább találkozni akar Jézus Krisztus Atyjával, és kéri, hogy lelkének vigasztalásával legyen ott őbenne és a cselekedeteiben. A bizakodó kapcsolat a személyes Istennel és az Ő akarata iránti odaadás megakadályozza, hogy az ember károsodjon és megőriz a fanatikus és terrorista tanításoktól. Az őszinte vallásos magatartás megakadályozza, hogy az ember Isten bírája legyen és vádolja Őt amiatt, hogy megengedi a nyomorúságot, anélkül, hogy részvétet érezne teremtményei iránt. Aki pedig arra vetemedik, hogy az ember érdekeire hivatkozva harcba száll Istennel – kire fog hagyatkozni, ha az emberi cselekvés erőtlennek bizonyul?
38. Természetesen Jób panaszkodhat Istennél a világban jelenlévő érthetetlen és látszólag indokolatlan szenvedés miatt. Fájdalmában így szól: »Ki adja meg nekem, hogy megismerjem és megtaláljam Őt, és eljussak az Ő trónusáig? […] Hadd tudjam, miket válaszol nekem, és megértsem, amit nekem mond. Vajon nagy erővel fog viaskodni velem? Nem! Ő csak hallgasson meg! […] Ezért zavarodom meg az ő arcától, és őt szemlélve félelem aggaszt. Isten lágyította meg a szívemet, és a Mindenható háborított meg engem« (23,3.5–6.15–16.). Gyakran nem adatik meg nekünk annak ismerete, hogy miért fogja Isten vissza a karját, ahelyett, hogy beavatkozna. Egyébként Ő még azt sem tiltotta meg nekünk, hogy, mint Jézus a kereszten, mi is kiáltsuk: »Istenem, Istenem, miért hagytál el engem?« (Mt 27,46.) Az imádságos dialógusban kitartónak kell lennünk az Ő arca előtt ezzel a kérdéssel: »Meddig késlekedsz még, Urunk, te Szent és Igazmondó?« (Jel 6,10). Ágoston ad e szenvedésünkre választ a hitből: »Si comprehendis non est Deus – Ha megérted, akkor Ő nem Isten« (Sermo 52,16: PL 38, 360.). Tiltakozásunk nem kihívás akar lenni Isten ellen, nem is gyanúsítja Őt tévedéssel, gyöngeséggel vagy közömbösséggel. A hívő ember számára lehetetlen azt gondolni, hogy Isten erőtlen vagy ’alszik’ (1Kir 18,27). Sokkal inkább arról van szó, hogy a mi kiáltásaink, mint Jézusé a kereszten, végső és legmélyebb megerősítése az Ő szuverenitásába vetett hitünknek. A keresztények ugyanis a körülöttük lévő világ minden érthetetlensége és zűrzavara ellenére továbbra is hisznek »Isten jóságában és emberszeretetében« (Tit 3,4). Jóllehet, mint a többi ember, elmerülnek a történelem eseményeinek drámai bonyolultságában, a reményük szilárd, hogy Isten Atya és szeret bennünket, akkor is, ha a hallgatása számunkra érthetetlen.” (Deus Caritas est. XVI. Benedek pápa Az Isten szeretet kezdetű enciklikája. Szent István Társulat, 2006)