Menü Bezárás

Balogh Petres Judith: Az Úr az én Pásztorom (tanmese, 13.)

Már egy egész hete egyfolytában zuhogott az eső. A falu végén az eddig szelíden folydogáló kis patak vadul hömpölygő áradat lett. Medréből kilépve veszetten rohant, és tajtékzó hátán letört faágakat sodort, meg mindenféle hordalékot, amit útközben felszedett a partokon. A falucska lakosai megrettenve figyelték a veszedelmet.

A baj meg nem jött egyedül. Édesanya megbetegedett.

– Édes fiam, Ábel, benned a reményem és bizalmam – mondta édesapa. – Nem maradhatok el a munkától az uraságnál, mert abból kerül étel az asztalra. De valakinek el kell mennie a városba, hogy elhozza az orvosságot anyátoknak. Te vagy a legnagyobb a hat gyermekem közül, így hát Te mégy el gyógyszerért.

Ábel megszeppent, de nem mondta, hogy mennyire fél a zord időtől és a megvadult pataktól.  Ne gondolja senki, hogy ő fél, az apja se gondolja sohase azt, hogy a fia gyáva. Ábel nem volt gyáva fiú, de azért az ilyen vészes idő mégiscsak ijesztő, hiszen még a felnőttek is aggódtak.  Édesapja bőrből varrt zsákocskát akasztott a fia nyakába.

– Őrizd ezt a bekecsed alatt. Benne az írás, amit a doktor úr adott. Az írás megmondja a patikárusnak, hogy milyen gyógyírt adjon. Pénz is van a zsákban, abból kifizeted a portékát, amit a jó patikárus ad majd. Menj mindig a patak mellett arra, amerre az szalad. Amikor eléred az út mellett a két magas jegenyét, ott van a híd. Menjél átal rajta, és a másik oldalon folytasd az utat, amíg eléred a várost. Annak a főutcáján megtalálod a patikát. Lehet, hogy ott úgy hívják, hogy gyógyszertár. No, most Isten segítségével eridj fiam, de szaporán!

Ábel összeszedte a bekecsét, sapkáját és minden bátorságát és már el is indult. Nem nézett a haragosan kavargó víz felé és nem törődött az esővel sem. Hamarosan meg is látta a két jegenyét, amiről az apja beszélt.

De ó, jaj! A híd nem volt sehol!

Ábel megállt és gondolkodott. Hideg eső csorgott az arcáról, nagyon fázott, és nem tudta, mitévő legyen. Vissza nem fordulhat, mert az anyjának kell az orvosság. A vadul rohanó vízen pedig nem lehet átgázolni. De akkor hogyan jusson a túloldalra?

Ekkor a sűrű esőn keresztül meglátott egy kicsinyke házat, éppen az erdő szélén. Kicsi kéményéből vékony füst igyekezett felfelé törni a nagy szürkeségben. A füst jelezte, hogy valaki van a házban, aki talán tud segíteni.

Ábel nem sokat tétovázott, a házhoz sietett és bekopogott. Kicsi öregasszony nyitott ajtót. Kopott, egyszerű ruhája volt, hajlott a háta, de vidáman csillogott a szeme és kedves volt a hangja.

– Hát te kis elázott emberke, mit vesztettél el itt ezen az esőverte vidéken?

– Isten adjon szép jó napot a néninek. Ábel vagyok – mondta udvariasan. – Én bizony a hidat keresem, ami volt, de most nincs sehol.

– Az bizony nincs, fiam, mivelhogy elvitte azt a víz.

– Pedig nekem a patakon túlra kell mennem, merthogy édesanyámnak gyógyszer kell a patikárustól.

– Hát ha csak ez a bajod, azon könnyen lehet segíteni. Mit gondolsz, nem olyan szegény ez a város, hogy csak egyetlen rozoga fahídja lenne! Ha még egy darabig gyalogolsz a patak mellett toronyiránt, hamarosan rátalálsz egy tisztességes kőhídra, azon aztán átalmehetsz a túloldalra. De előbb egyél egy falatot, hogy legyen erőd az útra. Nincs egyebem, csak egy kis kenyerem meg egy bögre jó meleg tejem, de azt szívesen adom.

Így hát Ábel beljebb került, és miközben éhesen majszolta a finom kenyeret és hörpintgetett a tejből, szét is nézett. Eddig mindig azt hitte, hogy ő és a családja igazán nagyon szegény sorban élnek, mert hiszen a házuk kicsiny volt, pénzük meg mindig túl kevés. Pedig volt a házukban   egy lakókonyha kemencével, meg két hálószoba. Volt kamra is, ahol a polcokon almák meg befőttesüvegek sorakoztak tele finomságokkal, mindjárt a zsírosbödön mellett. A zsákokban krumpli volt, amit arrafelé pityókának mondtak. Szalonna meg kolbászok lógtak a rudakon. A ház mellett istálló is volt, benne pedig egy ló, egy tehén, meg egy juhocska lakott, és jó néhány csirke meg egy kakas is. A ház mellett veteményeskert meg gyümölcsös is volt és az erdő széléig kaszáló húzódott. Mégis azt gondolta, hogy szegények.

De a csillogó szemű idős néni házában csak egyetlen szoba volt, abban egy öreg kályha, egy keskeny ágy, asztal és egyetlen szék. A kályhán öreg vasaló melegedett, az asztal alatt kosár tele öreg rongyokkal. A szobában egyetlen érdekes dolog volt csak és azt Ábel azonnal észrevette. Ez pedig valamilyen takaróféleség volt, amit sok-sok foltból varrt valaki.

– Látom, hogy észrevetted az ágyterítőt! Ugye neked is tetszik? Tudod, ezzel keresem meg a mindennapi kenyeremet.

– Hogyan?

– Sok munkával, édes fiam. Úgy kezdődik, hogy a városban összekéregetek öreg, hasznavehetetlen ruhákat. Ezeket kimosom, kivasalom, szétvagdosom, aztán a különböző darabokat megint összevarrom, bélést varrok alá és kész az ágytakaró. De van, amikor ugyanígy díszpárnát készítek, táskát a hölgyeknek vagy takarót a kisbabáknak.

– Úgy gondolom, hogy ez nagyon sok munkába kerül!

– Úgy is van. De szeretem csinálni, mert mindig valami újat találok ki és az nagyon jó. Még sohasem készítettem két egyforma takarót. Tudod, hogyan neveznek engem az emberek, akik tudják, hogy rongyokból készítek új holmit? Képzeld el, Rongykovács Jankának hívnak!

Ábel jót nevetett ezen.

– Ez nagyon mulatságos! Nagyon tetszik Janka néni ragadványneve!

Az öregasszony takarójának egy része (Forrás: Pixabay)

– De ebből nem lehet meggazdagodni, ugye? – kérdezte Ábel. A néni ezen jóízűen nevetett.

– Meggazdagodni? Az meg mire jó? Csak gond, mert az bizony elveszhet, elfogyhat, mások elvehetik. Mindig vigyázni kell rá. Csupa baj meg félelem van vele. Nekem aztán nem kell. Ismered a 23. zsoltárt? Úgy kezdődik: „Az Úr az én pásztorom, nem szenvedek hiányt, zöldellő réteken tanyázhatok.”

– Nem, ezt nem ismerem, és igazán nem is tudom, hogy mit jelent.

– Hát pedig nagyon fontos, hogy ezt tudjad. Mert az úgy van, hogy amit egyszer megteremtettél, amit létrehoztál, azt nagyon szereted és ezért nagyon vigyázol rá. Én nagyon szeretem a foltokból varrt ágytakarókat, mert én csináltam őket, én teremtettem. Mindig megkönnyezem, amikor eladok egyet, mert annyira szeretem őket, hogy szeretném örökre megtartani.  Hát még a jóságos Isten mennyire szereti azt, akit teremtett!

– Az embereket?

– Hát persze, jól mondtad, Ábel. Szereti őket és mindig megadja nekik, amire éppen szükségük van. Nem szenvednek hiányt. Nekem sem hiányzik semmi, mert mindig megadja, amire éppen szükségem van. Van kis házam, az erdőben találok elég rőzsét a kályhának, az meg melegen tart engem. A takarók készítésével keresek annyit, hogy meg tudom vásárolni, amire feltétlenül szükségem van. Mi más kellene még? Nem szenvedek hiányt. Akarod tudni a zsoltár folytatását? Így szól „Ha sötét völgyben járok is, nem félek a bajtól, hisz Te velem vagy. Botod, pásztorbotod biztonságot ad.”

– Ez szép.

– Az. Ezentúl, amikor imádkozol, mondd el ezt is, hogy soha el ne feledd. Most pedig menj békével és Isten segítségével, hogy édesanyád mielőbb megkapja azt a csodaorvosságot.

Balogh Petres Judith


Tanmesesorozatunk itt olvasható 13. részének utánközlése kizárólag a szerző nevének feltüntetésével (Balogh Petres Judith) és a forrás pontos megjelölésével (Kalejdoszkóp magyar–angol irodalmi–kulturális folyóirat) lehetséges.


Tanmesesorozatunk kiteljesítéséhez jókedvű adakozók segítségét reméljük. A programról bővebben itt lehet olvasni:
Csipetmesék, csapatregék programunkhoz támogatókat keresünk | Kalejdoszkóp (eletunk.net)


Tanmesesorozatunk előző részei itt olvashatók el:
Csipetmesék, csapatregék | Kalejdoszkóp (eletunk.net)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük