Hol, hol nem, valahol a Barcaságban élt egyszer egy szegény ember. Ennek a szegény embernek volt hét fia. Ritkán jutott finom falat az asztalra, de ami volt, azt mindig testvériesen megosztották. A legidősebb Pürkerec volt, a legküsebb Zajzon, köztük sorban: Bács, Hosszú, Csernát, Türkös és Tatrang.
Történt, hogy egy napon a királyságba betört egy hatalmas hétfejű sárkány. Magával vitt sok-sok aranyat, köztük a királykisasszony csodaszép kösöntyűjét. E naptól fogva a királykisasszony nem mosolygott többé. Csak sírt, kesergett, hogy nincs már cifra bogláros öve, mely hámos rokolyáját leszorítsa, sem ékkövekkel megrakott kösöntyűje, mely mellét ékesítse.
A király kihirdette ország-világ előtt, hogy annak adja lányát s fele királyságát, aki visszaszerzi a kincseket. Jöttek a hercegek, grófok, bárók, vitézek, és amikor ők mind kudarcot vallottak, maradtak a szegény legények. Jöttek azok is szép számmal.
A szegény ember legidősebb fia, Pürkerec is elhatározta, hogy szerencsét próbál. Elbúcsúzott apjától, testvéreitől s nekiindult a sárkány birodalmának. Telt-múlt az idő, de hírét sem lehetett hallani. Elindult a szegény ember következő fia, hogy megkeresse Pürkerecet, de ugyanúgy járt ő is, majd így a többi testvér is sorban. Zajzon maradt legutoljára. Apja hiába kérlelte, tartóztatta, Zajzon is menni készült. Hátára vette íját s elbúcsúzott apjától.
A Nagykőhavason túl járt, mikor rátalált a sárkány várára. Épp egy legény igyekezett bé a várba. Megbújt Zajzon s figyelt. Látja, hogy amint a legény a lépcsőre teszi lábát, a vár tetején lévő érckakas fülsiketítő hangon kukorékolni kezd. A sárkány nyomban ott termett, s békebelezte a legényt.
– No, te kakas – mérgelődött Zajzon –, de kukorékolós kedved van!
Ojsztán mikor újra lecsendesült a táj, Zajzon halkan megközelítette a várat. Íját megfeszítette, s nyílvesszőjével az érckakast úgy eltalálta, hogy az rettentő sebesen forogni kezdett, de egy hang nem sok, annyi sem jött ki a torkán.
Felszaladt Zajzon kilencvenkilenc lépcsőn, átfutott kilencvenkilenc szobán, mígnem a századikban megtalálta a temérdek kincsen alvó sárkányt. Ám ecceriben mind a tizennégy szeme felpattant. Már tátotta volna a szájait, amikor Zajzon szélsebesen kiröpített hét nyílvesszőt és összezárta velük a hét sárkányszájat.
A sárkány csapkodott, csak úgy tódult ki a füst az orrlyukain.
Zajzon ekkor kikapott egy szép fényes kardot a kincsek közül, s mire megállt a vár tetején a kakas pörgése, s kukorékolásba kezdett, a sárkánynak mind a hét feje a földön hevert.
Zajzon kiszabadította a sárkány gyomrából a testvéreit és az összes pórul járt vitézt. Övé lett, ahogy a király ígérte, az újra nevető királykisasszony és a fele királyság.
A lakadalma után mind a hat testvérének adott egy-egy falut, ahol pedig ő telepedett le, azt ma is Zajzonnak nevezik.
Ne felejtsétek: Hétfaluba menjen bárki, ki kösöntyűt akar látni!