Van egy palást csupa gyönggyel, Szűzanyácska varrja könnyel.
Minden könnycseppjéből gyöngy lesz, amit a Nap reggel fölvesz.
– A palástot kinek varrja? – kérdi a sok csillag halkan.
– Nem fárad bele a karja? – álmélkodnak egyre rajta.
Elmesélem, kinek készül, mikor mindenki szépen leül.
Nyitva a fülünk? Akkor máris belekezdünk.
Ez a palást gyönyörű szép, senki nem látta, még nincs kész.
Talán éppen neked készül? Kiderül majd az is végül!
Fenn a Mennyek országában, a Jóisten ragyogó palotájában, Szűzanyácska ül magában.
A Szeretet Királyfia, mikor Anyját sírni látja, megkérdezi, mi az, mi bántja?
– Édes Fiam, a Földön a békét elfeledték – törli szép szemének könnyét.
Nézd, a testvérek csak vitáznak! – másik könnycsepp fut utána.
A hajléktalant megrugdossák, a kiskutyát láncon tartják – arcát könnycseppek borítják.
Ömlik, meg nem áll a könnye, pereg a sok gyöngy a földre.
A napsugár felkapja és viszi, Szűzanyácska elé teszi.
Ő meg csak varrja, varrja, a csillogó palástot már sok gyöngycsepp takarja.
Sűrű felhők gyülekeznek, a Földre fekete fátyolként ereszkednek.
Föld és Menny közt elzárják az utat, nem látni, mi történik, a Nap sem jut át oda.
– Mi lehet a sötét felhők alatt? – töpreng a Szeretet Királyfia.
Lemegyek, megnézem, fáj a szívem, érzem.
Szűzanyácska megcsókolja, szerencsét kíván a nagy útra.
Még jobban hullott a könnye, mikor tarisznyáját megtöltötte:
Élet Kenyerét megsütötte,
Élet Vizét is beleöntötte,
három rend ruháját mellé tette.
A Jóisten Magához hívta, Fiának ezt tanította:
– Az Élet Kenyeréből csak annak adj, aki nem öl!
Az Élet Vízéből csak annak adj, ki szeret szívből!
S mikor három ruhád elviselted, térj vissza nyomban, megértetted?
A királyfit átölelte, mint a Napot, úgy szerette.
A Szeretet Királyfia ékes ruháit levetette, s vándorruhát öltött helyette.
Nem kellett fényűző aranykocsija, csak úgy ment, mint az Emberfia.
Leereszkedett az Égigérő fán, szétnézni miért lett olyan sötét a világ.
Talán el is tévedett, mikor a Harag országába érkezett.
Szeretetnek itt semmi nyoma, mert ez a gonoszság hona.
Mérgesgőzzel, füsttel teli, a bocsánatot senki nem ismeri.
Szomorúan ballagott, de egyszer csak füle énekszót hallhatott.
Egy pásztorfiú szépen, ekképpen dalolt:
„Napom, Napom, fényes Napom,
Süss le reám világoson…
Én Istenem tekints reám,
Több bánatot ne hints reám.”
A Szeretet Királyfiának szíve megesett a pásztorfiún és megszólította. Mi a baja? – tudakolta.
– Harag király büntetésből, mert virágot vittem a királykisasszonynak, nem ad búzát a családomnak, éhezünk már hetek óta – keserűen panaszolta.
Aztán a csatába se akarok menni, nem tudnék én embert ölni. Most bujdosok, de követnek, ha elfognak megköveznek.
A Szeretet Királyfia tarisznyáját kinyitotta, s az Élet kenyerével megajándékozta.
– Menj, vidd haza az éhezőknek, s nem lesz ma csata, azt is mondd meg!
A harcmezőre érve, így kiáltott, de nem kérve:
– Miért állt fel ez a sereg? Jóanyámnak könnye pereg!
Egymás életére törni? A legnagyobb bűn: egymást ölni!
Az életet Isten adja, ember elvenni ne akarja!
Háborúzni merészeltek?
Tűz eméssze el kedvetek!
Első rend ruháját a tarisznyából elővette, s Tűzruháját magára öltötte.
A csatateret megkerülte, minden szögét felperzselte.
Lángoló-láng űzte őket, eszeveszetten menekültek.
Harag király másnap a várába hivatta, ahol a nép a pásztorfiút épp kövezni akarta.
A Szeretet Királyfia eléjük állt, tiszta hangja messze szállt:
– Az vessen rá követ szívtelen, ki a virágot nem szereti és bűntelen!
Lehetetlen, hogy ez a világ ilyen kegyetlen!
A kezekből kiesett a kő, szégyenkezve elkullogott minden férfi és nő.
A Szeretet Királyfia lehajolt a pásztorfiúhoz s fölemelte.
Harag királykisasszony arcán ekkor egy könnycsepp gördült le. Ez más volt, mint a harag, csodálkozott, s attól a naptól fogva ő is szeretni tudott.
– Éljetek békességben ezentúl! Akkor többé háború sem dúl!
Ezután eltávozott innét, tovább a sötétebb felhők felé.
Eltelt egy nap a szürkeségben, s a Kapzsiság országában ébredt.
Nagy szárazság borította a vidéket.
Csak szikkadt pusztaság, amerre az út visz, sehol egy csepp víz.
Minden állat szomjazott, a madár szállni sem tudott.
Köréje gyűltek nyomban: – Jó szíve talán nem hagy minket szomjan!
Elpanaszolták, hogy a gazdag uraság a patakot elterelte, városába rekesztette, s csak az övé a víz! – kihirdette.
Az őzmama kis gidáját féltőn nyalogatta, víz nélkül szegényke mindjárt kiszáradna.
Megsajnálta szívből őket, tarisznyájából az Élet Vízét kiöntötte. Ivott a sok állat bőszen, hálásan nézett ezernyi fényes szem. A kiszáradt tó újra megtelt vízzel, akárcsak a szívek tiszta örömmel.
Leült a tó partján, pihent, mikor a gazdag uraság kíséretével arra ment:
– Mit keres itt ez a tó? Minden hozzám tartozó! – rivallt rá a kapzsi uraság.
– Az állatoknak és az embereknek, egyforma joga van a természethez!
Ez a tó itt, mindenkié, jobb, ha végre megértené!
Megkérgesedett a szívük, nem hallottak, pedig volt fülük.
Az uraság meglepődött, gyorsan a kereskedőért küldött.
Amikor az megérkezett, osztott-szorzott, pénzt követelt. Fizessenek neki, sokba fog ez kerülni, ha a tó itt akar terülni. Sőt! Ha inni akarnának, annak is megvan az ára.
A Szeretet Királyfia keményszívűségükön elszomorodva, így szóla:
– Vigyázzatok, mondom, minden kapzsiságtól, mert az ember élete nem függ gazdagságtól!
Ahol a kincsetek, ott a szívetek!
Bizony mondom nektek, a gazdagoknak nem nyílnak a Mennyek!
Úgy bánjatok mindenkivel, hogy veletek is úgy bánnak el.
Mindezt hallva, haragra gerjedve, kiűzték a városon kívülre.
Fölvezették egy nagy hegyre, meredek szakadék szélére.
– Taszítsuk le! – kiabálták, de Ő elővette Vízruháját.
Abban a pillanatban, hatalmas árral, hömpölygött le a víz az urasággal.
Ledöntötte a falakat, elsodorta a palotákat, a felhalmozott kincseket elmosta magával.
A folyót kiengedte, medrébe szépen visszavezette, hova Isten teremtette.
Mindezt ingyen, szeretettel tette.
Elköszönt, hiába kérték, maradjon, mert megszerették, amúgy is, ahová menne, az a Föld legsötétebb helye…
Az állatok elkísérték a sötétség határáig, hol már olyan sötét a köd, hogy jobb, ha lelked is megkötöd.
– Ez hát a Sötétség birodalma – sóhajtott nagyot a Szeretet Királyfia.
Az emberek jobban szeretik a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak, s nem ismernek barátságot. Látom, Anyám, hogy miért sírsz, talán nincs is remény a szeretetre itt.
Ekkor messze-messze, egy halványka fény derengett fel.
Elindult hát abba az irányba, lesz, ami lesz – gondolta magában.
Egy kisfiúra és egy kiskutyára lelt. A fiú a kútból épp vizet emelt.
– Mit keresel a sötétben gyermekem? Ugyan, még eltévedsz, lelkem.
– Ez a kiskutya az én szemem, lát a sötétben és mindig hazavezet. Vizet viszek egy kis fának, ő ad fényt nekünk ebben a világban. Ültettünk régen egy kis magot, mindig öntözgettük, vigyáztunk rá nagyon. Mikor aztán ránksötétedett, ez a kis fa világítani kezdett.
– Veled megyek, talán nincs minden veszve – dobbant nagyobbat a szíve.
A kiskutyát megsimogatta, ki a kezét nyalogatta, majd az utat megmutatta.
Egyre közelebb értek a fényhez, amikor egy kislány szaladt eléjük s örömmel újságolta:
– Ma is nőtt a FÉNYFA! – ölelték meg egymást összeborulva. – Gyorsan, kezünk vizet adjon, nehogy a fénye kialudjon!
Miután szépen megöntözték, a Jóisten áldását kérték.
– A Szeretet Magja, látom, itt kihajtott – a Szeretet Királyfia végre mosolygott.
Az igazi gyermeki szív reménye, Fényt hozott a sötétségbe!
A Fényfa mindenkit ide vonzott, aki a Sötétség birodalmából a Világosságra vágyakozott.
Ekkor a Szeretet Királyfia kinyitotta tarisznyáját, s magára öltötte ragyogó Fényruháját.
Rögtön hatalmas világosság támadt a Földön.
Arca, mint a Nap, ragyogott, ruhája, mint a Fény, vakított.
E csodától elámultak, mind lábaihoz borultak:
– Maradj velünk, kérünk, kérünk! Te vagy a mi Örök Fényünk!
A Szeretet Királyfia áldást hintett rájuk, s szelíden így szólt hozzájuk:
Ha ránéztek a csillagokra,
vagy a ragyogó Napunkra,
vagy a selymes fűre-fára,
vagy erre a kismadárra,
jusson eszetekbe, hogy ez mind a Jóisten ajándéka,
aminek elfelejtettetek örülni!
Ha majd a szívetek újra örülni tud,
és úgy szeretitek majd egymást, mint én szeretlek titeket, fogadom:
újra eljövök s veletek maradok!
Körbevették, úgy kérlelték:
Taníts meg, Szeretet Királyfi,
hogyan kell a Jó Úton járni,
Fényruhánkat megtalálni,
a szegényekhez lehajolni,
Szeretettel kezet fogni,
és a Napra mosolyogni!
A Szeretet Királyfia a tarisznyájába nyúlt és így szólt:
– Az én Anyám, a ti Égi Édesanyátok,
annyi könnycseppet ejtett már miattatok.
Itt az ideje végre, hogy boldognak lássam, ha felnézek az égre!
Vegyétek! – mutatta, s tenyeréből a fénymagocskákat szétosztotta:
– Ültessetek sok Szeretetfát, hogy
a Föld végre Paradicsomkertté váljon, Szűzanyácska mosolyogjon,
s a Nap is boldogan ragyogjon!
Szűzanyácska minden mosolyára egy-egy tulipán nyílik majd a Földön és a Mennyországban.
A Szeretet Királyfia csak ennyit kért, s égi Honába ezzel visszatért.
Szűzanyácska boldogan átölelte, elkészült csupagyöngy palástját ráterítette.
Bizony, bizony szeretett Fia vállára, a Világ egyetlen Igaz Királyára!
S ez alá a palást alá, elfér aztán minden jó gyerek, ám!
A Szeretet Királyfia mindenki szívében hagyott egy fénymagot.
A tiédben is ott van biztosan, tudom.
Csak szeress, ez a varázslat, mást ne keress!
Nőjön a mag, óvd, vigyázd!
Égig érők lesznek a Szeretetfák!
Föld és Ég, ha összeér,
Mennyország lesz a Földön is, testvér!
S mikor szívünkben kinyílnak a Szeretet magjai,
eljön újra a Szeretet Királyfi!
Legyen ez szívünk kívánsága: Jöjjön el újra a Világ Világossága!
Itt a mese végén, a Szeretet Világának a kezdetén…
Szerezzünk hát sok örömet, mindenkinek, akinek csak lehet!
Fénnyel teli Áldott Karácsonyi Ünnepet!
Szöveg és rajz: Belle Orsolya