Réges régen, na jó, nem is olyan régen, csak száz meg száz esztendőkkel ezelőtt, élt egy szegény székely legényke a háromszéki Kőrösön. Ezt a mosolygó fekete szemű legénykét Csoma Sándornak hívták. Sándor nagyon szeretett barangolni, nem is tudta senki legyőzni a gyaloglásban. Mintha soha nem fáradt volna, úgy ment dombról dombra, fel és le, telve óriási kíváncsisággal, hogy vajon mi lehet a domb mögött, majd azon is túl.
Egyszer annyit gyalogolt, hogy azt hitte, átért a Föld másik felére, amikor valaki rászólt:
– Hová, merre, te gyermek, Zabolára vagy Torjára?1
– No, csak nem jutottam olyan messzire – döbbent rá Sándor. – Sokat kell még erősödnöm, de mihelyt nagyobb leszek, nyakamba veszem a világot! Addig megyek, amíg Ázsiába nem érek, s ott is magyar szóra lelek.
Így táplálta lelkében a nagy vándorút tervét. Esztendőre esztendő jött, Sándor szorgalmasan tanult, sok nyelvet megismert. Puszta földön hált, alig evett-ivott, hidegben-melegben sosem panaszkodott. Csodálták diáktársai, de még tanárai is. Aztán amikor jól megemberesedett, nyakába kanyarintotta tarisznyáját, kezébe fogta vándorbotját, s gyalogszerrel nekivágott a nagyvilágnak. Hiába marasztalták, ijesztgették, ő bizony elindult messze napkeletre, eleink felkeresésére.
Az úton sok veszély leselkedett rá, de Sándor kitartóan ment, mendegélt, mindig előre, mindig messzebb. Több ezer kilométert tett meg, ismeretlen tájakon és országokon át, amikor megérkezett a Himalája hegylánchoz. Ha hiszitek, ha nem, ezek még a székelyföldieknél is magasabb hegyek. Örök hósipka fedi fejüket, még a szem is belefárad a tetejük keresésébe. Errefelé van minden hegyek leghatalmasabbika, a Csomolungma.2
Sándornak tetszett ez a név:
– Biza hasonló csengésű, mint az én nevem – mosolyodott el.
Föltámadt benne a vágy, hogy megismerje e vidék különös lakóinak nyelvét.
– Kikutatom a tibeti nyelv titkait – határozta el magában –, s utána indulok csak tovább. Estére járt, amikor egy kopár hegyre épült gompához3 ért. Gondolta, ide bekérezkedik. Egy láma4 sietett eléje. Köszönti Sándor illendőképpen, és mondá:
– Kérlek, láma, engedd meg, hogy itt maradhassak, amíg megtanulom tőled a tibeti nyelvet!
– Látom, minden eszed-kedved a tanulás, gyere beljebb! – fogadta barátsággal a láma.
Sándor ezután a láma segítségével tanult, gyűjtötte a szavakat egyre-másra. A kolostorban mindenki tisztelte akaraterejét, kitartását. A legnagyobb hidegben is tűz melege nélkül kucorgott kis cellájában, s bújta a könyveket reggeltől estig, pihenés nélkül. Keze majd megfagyott, amikor a bundából kivette, hogy lapozni tudjon. Sok-sok ezer szót írt így össze.
– Gyűjtöm a szavakat, telnek a lapjaim, s fogynak a napjaim! – szomorodott el Sándor. Van értelme a munkámnak?
Aznap egy érdekes könyv került a kezébe. Titkos leírás egy csodálatos drágakőről, amely a Türkiz-hegy gyomrában, egy lótuszvirág kelyhében rejlik. A lámához fordult:
– Mondd, hol találom ezt a lótuszvirágot?
– Hej! – ingatta fejét a láma –, messze van az a kincs, de hogy merre, azt meg nem mondhatom. Egyedül kell megtalálnod!
Elindult Sándor a lótuszvirág keresésére. Ment amerre a lába vitte. Nemsokára egy veszedelmes hágónál találta magát. Minden irányból sziklaszakadékok vették körül. Nem tudta, merre induljon, ezért leült gondolkodni és enni valamit. Éppen egy marék árpapuliszkát vett elő tarisznyájából, amikor sivító füttyszót hallott. Honnét, honnét nem, egy mormota állt előtte:
– Adj ennem, vándor! – kérlelte a mormota.
– Adok én szívesen! – mondta Sándor, és megosztotta vele kevés eledelét.
– No, te vándor, tudd meg, én vagyok ennek a hágónak az őre, s amiért elűzted gyomrom éhségét, átvezetlek téged a hágón. Gyere hát utánam!
Nyaktörő lépcsőfokokon, szűk sziklapárkányokon vezette Sándort a mormota, mígnem kijutottak egy nagy kőpusztaságra. Se szélét, se hosszát nem lehetett látni. Kő és kő mindenütt.
– Innen már egyedül kell továbbmenned! – szólt a mormota, és eltűnt egy sziklahasadékban. Sándor nekivágott a lakatlan, sivár vidéknek. Sokáig ment, de mentől közelebb hitte a kőtenger végét, az egyre jobban távolodott tőle. A Himaláján lakó Szélkirály épp arra hajtotta ménesét, s mérgesen tekintett le a betolakodóra. Haragosan rázúdult a pusztaságra, tépte, cibálta Sándor köntösét. Sándort azonban keménnyé edzette az otthoni viharos keleti szél, a jéghideg Nemere, aki sokszor végigsepert kicsiny faluján. Összehúzta magán köntösét, s minden erejével megkettőzte lépteit.
– Megdermeszthetném fagyos leheletemmel, de ilyen szívós embert még nem láttam! – fújta ki magából dühét Szélkirály. – Hé te, csiling5! – süvített rá Sándorra –, látom messzire akarsz jutni, de alig haladsz! Itt vannak a széllovaim, válassz közülük magadnak!
Sándor megköszönte Szélkirálynak a segítséget, megsarkantyúzta szélparipáját, és sebesen elnyargaltak a hegyek felett.
A táj, amerre mentek, egyre zordonabbá vált. Egy hatalmas jégtükörré fagyott tóhoz értek. Széllova itt megrázta magát, és köddé vált.
Csikorgó léptek közeledtek, s egy jégpáncéllal borított lovag állt előtte:
– Küzdjünk meg! – recsegte ridegen.
– Rendben, de elébb mondd meg, ki vagy, és miért haragszol rám – kérdezte bátran Sándor.
Jégpáncél lovag elmesélte, hogy örök jégruhában kell járnia, mert elvarázsolta őt a Türkiz sárkány, akit szolgálnia kell időtlen-időkig. Senkit nem engedhet innen élve tovább.
– Harag nem old fel haragot, a szeretet mindent felold!6 – mondta Sándor.
Ekkor a jégpáncéllovag szívénél a jég lassan olvadni kezdett. Eszébe jutott, hogy erre tanította szeretett édesanyja is gyermekkorában. Amint jobban felengedett a jégpáncél, roppant egy nagyot, és lefolyt róla a jégpalást.
– Hadd menjek veled – szólt hálásan a lovag –, segítőd leszek, hogy megleld Türkiz sárkány Azúrkék birodalmát!
Avval ketten indultak tovább a lótuszvirág keresésére.
Mentek hét nap s hét éjjel, amikor egyszeriben széttárult előttük a sziklavölgy, s az Azúrkék birodalomban találták magukat. Közepén ott emelkedett a Türkiz-hegy.
– Megérkeztünk – szólt a lovag –, itt lakik a Türkiz sárkány, de ha kedves az életed, bé ne merészkedj!
– Ha már idáig eljöttem, ejszen bemegyek! – mondta Sándor, és botjával háromszor megdöngette a hegyet. Nem telt bele egy lélegzetnyi idő, s rettentő robajjal kirontott Türkiz sárkány:
– Hogy merészelsz álmomban zavarni, dirib-darabra tépdellek!
A lovag felemelte kardját, hogy lesújtson a Türkiz sárkányra, de Sándor megállította:
– Emlékszel, lovag? Harag nem old fel haragot, a szeretet mindent felold!
Türkiz sárkány ezt hallva nyomban ráébredt, hogy ő csupán egy kincset őrző és nem emberevő sárkány. Nagy mennydörgéssel felszállt a magasba, és eltűnt az azúrkék égbolton. A lovag kardjával rést hasított a sziklába, amelyiken Sándor épphogy befért.
– Kísérjen szerencse! Már nem vagyok adósod! – búcsúzott el a lovag.
Sándor megköszönte a segítséget, és belépett a szikla nyílásán. Haj, láss csodát, a hegy gyomrában minden csupa csillogás, drágakő volt, de Sándort nem érdekelte semmilyen kincs, csak a kék lótuszvirágot kereste. A hegy legbelső üregében bukkant rá. Ahogy megérintette, csilingelve kinyíltak a szirmok. Fénylő betűk kezdtek kiáramlani kelyhéből. Gyönyörű színekben, szemkápráztatóan. És ekkor Sándor megértette, hogy a legnagyobb kincs, amit annyira keresett, nem más, mint a betű, a szó. A kincs a nyelvben lakozik!
Boldogan tért vissza a lámakolostorba, és újra hozzáfogott a tibeti szavak gyűjtéséhez.
Szótárt készített, hogy ez a különleges nyelv mindenkihez eljuthasson. Kőrösi Csoma Sándor minden idők egyik leghíresebb nyelvtudósa lett.
Rövid volt a mesém, de hosszú volt az út, amit Világvándor Sándor megtett. Ő bizony hetedhét országon is túl járt. Szegény székely legényként indult útnak, mégis hatalmas gazdagságot hagyott ránk, öregbítve hírünk a nagyvilágban.
Az én mesém is ott volt a kék lótuszvirágban.
1 Zabola és Torja Kőröshöz közeli települések.
2 Csomolungma: a világ legmagasabb csúcsa, 8848 m, nevének jelentése: „a Föld istenasszonya”.
3 gompa: tibeti kolostor.
4 láma: tibeti főpap.
5 csiling: idegen (tibeti nyelven).
6 Buddha-idézet.