Volt egyszer három jó barát: Dorka, Gyuri és Gergő. Együtt tanultak, játszottak, és ha bajuk támadt az iskolában vagy otthon, akkor egymásnak panaszolták el bánatukat. Persze ahogyan az már megesett másokkal is, időnként ők is veszekedtek. Ez még nem lett volna baj, de ilyenkor kegyetlen, csúf neveket adtak egymásnak, buta libának mondták Dorkát, eszement szamárnak Gergőt, Gyurit meg ragálynak csúfolták. Olyat is állítottak, ami egyáltalán nem volt igaz. Ilyenkor a beszédük tele lett olyan durvaságokkal, amilyeneket jól nevelt gyermekek soha, de soha nem mondanának.
Éppen egy ilyen veszekedés kellős közepén voltak, amikor hirtelen elhallgattak, és döbbenten néztek az ablak felé, ahol ragyogó fehér köntösben egy szépséges fiatal lány állt.
– Szervusztok, gyerekek! Hozzátok jöttem, mert küldetésem van. A nevem Kiskalliopé. Egy rangos és vidám kedvű angyal nevezett el így, de ennek a történetét majd máskor mondom el.
– Üdvözlünk, furcsa nevű leány! Ki vagy és milyen küldetésed van? – kérdezte Dorka, aki elsőnek ocsúdott fel a különös megjelenés láttán.
– Angyal vagyok, de még csak kezdő tanuló, ezért könnyebb feladatokat kapok. Most az a küldetésem, hogy rendbe tegyem a szörnyű beszédeteket.
– A szörnyű beszédünket? Mi bajod van a beszédünkkel?
– Oh, kislány, ha tudnád, hogy minden kegyetlen, durva szó hallatán mennyire sírnak az angyalok, akkor nem is kérdeznéd, hogy mi a bajom a beszédetekkel!
– Sírnak az angyalok? – kétkedett Gyuri.
– Mi az, hogy sírnak! Zokognak, tengernyi könnyet ejtenek! Minden durva, rossz szó úgy fáj nekik, mint nektek fájna, ha korbáccsal vernének benneteket.
– Ejha! Ezt nem tudtam – mondta Gergő.
– Pedig ez így van. Sírnak, mert minden rossz szó fáj nekik.
– Miért fáj nekik?
– Tudjátok, az úgy volt, hogy az Úr annyira szerette teremtményét, az embert, hogy a beszéd készségét adta neki ajándékba. Gondoljátok el, hogy milyen sok élőlényt teremtett, de egyedül az embert ajándékozta meg beszéddel, szavakkal.
– Nagyon tévedsz, Kiskalliopé! Én bizony hallottam egereket, macskákat, halakat meg oroszlánokat beszélni! – vitatkozott Gergő.
– Hol láttál vagy hallottál ilyet? Bizonyára a rajzfilmekben, de azok nem igazak, csak mesék! Az állatok csivitelnek, morognak, ugatnak, makognak, nyávognak, dörmögnek, de egyetlen állat sem tud beszélni. Nekem elhiheted, mert én mindig igazat mondok. Csodálatos nagy ajándék a beszéd, és ezt egyedül csak az ember kapta meg. De amikor az emberek nem értékelik ezt a becses ajándékot, hanem arra használják, hogy a szavakkal egymást bántsák, hogy csúf durvaságokat mondjanak egymásnak, meg egymásról, sőt hogy hazudjanak a beszéddel – hát akkor sírnak az angyalok, meg félnek is.
– Mitől félnek? Az angyalok különben nem is félnek! Úgy hallottam, hogy nekik nincs mitől félniük.
– Már hogyne félnének! Tudod, az angyalok is nagyon szeretik az embereket, és ezért folyvást attól tartanak, hogy az Úrnak előbb-utóbb elege lesz abból, hogy az emberek hálátlanságból rosszul használják a nyelv ajándékát, és ezért esetleg nagyon megbünteti őket. Nem haragból, csak azért, hogy észhez térjenek. Ez pedig nagyon fájna az angyaloknak, ezért küldtek el ide hozzátok, hogy idejében rendbe tegyem a dolgot. Az a küldetésem, hogy összezavarjam a beszédeteket. Ez nem büntetés, de azt reméljük, hogy talán ez a lecke megtanít benneteket a nyelv, a beszéd tiszteletére. Mostantól fogva nem tudtok értelmesen beszélni egymással.
– Hát ez borzasztó, mondhatnám, hogy egyenesen rémes! – ijedezett Gergő.
– Az. De van egy reménysugár is. Ugyanis ez a szörnyű állapot addig tart, ameddig meg nem tanuljátok, hogy mire való a beszéd. Ha ezt megtanuljátok, akkor vége a zavarnak. Kezdem is a kiosztását. Dorka az első. Kedvesem, ezentúl csak egyetlen magánhangzót, méghozzá az „i” hangot tudod kimondani, a többit nem. Így ezentúl nem azt mondod, hogy: „Nem tudok rendesen beszélni”, hanem azt mondod majd: „Nim tidik rindisin biszilni.”
– Iz birziszti lisz! – zokogott Dorka.
– Bizony, ez borzasztó lesz, mert ezentúl nem tudtok majd egymással szót érteni. De Gyuri is megkapja a magáét. Ő minden szótag magánhangzójához hozzáad egy „v” hangot és az adott magánhangzót. Ugyanezt a mondatot így mondja majd: „Nevem tuvudovok revendeveseven beveszévélnivi.” És hogy Gergő se maradjon ki, ő pedig az egymás után következő szavak első mássalhangzós betűit cseréli fel. Az iménti mondatot így mondaná: „Tem nudok bendesen reszélni.”
– Kó Jiskalliopé, nérlek ke bavard a zeszédemet! – könyörgött Gergő, aki most már nagyon megrémült. Mi lesz ebből az iskolában! Az igazgató úr majd azt hiszi, hogy szemtelenkednek, azért beszélnek furcsán. Aztán olyan büntetést szab ki ezért rájuk, aminek akkor lesz vége, amikor mindhárman elérik a nyugdíjas éveiket!
– Nem tehetek mást, gyerekek. Ez a küldetésem, és a parancsnak engedelmeskednem kell. De itt hagyok nektek egy füzetet, és ha majd megértitek, hogy mire való a beszéd, és megértitek azt is, hogyan kell tisztességesen használni, írjátok azt a füzetbe. Azt is írjátok be, hogy mit tanultatok a varázslat alatt. Ha ezt megteszitek, azonnal megszűnik a beszédzavar és újból rendesen tudtok majd beszélni.
Ezzel huss, huss, már tova is szállt az angyal, a gyerekek pedig megdöbbenve néztek egymásra, mert nem tudták, mi lesz velük.
– Minjink jitszini! – mondta végül Dorka.
– Luta bila dagy Vorka!
– Nim vigyik biti libi!
– Nevem évertevem, mivit movondovotovok! – panaszkodott Gyuri. – Mevenjüvünk havazava.
Haza is mentek, úgy ahogyan Gyuri tanácsolta, de ezentúl nem érezték jól magukat. Hiányoztak a barátok, a játékok, a jókedv, a móka. Nap mint nap három nagyon szomorú és magányos gyermek üldögélt egymagában.
Elsőnek Dorka kereste meg a füzetet, amit az angyal hátrahagyott, aztán szép gömbölyű betűkkel beírta: „Szeretem az angyalokat, és nem akarom, hogy sírjanak miattam meg a durva beszédem miatt. Többet nem mondok csúnya szavakat, még akkor sem, ha Gyuri meg Gergő bosszantanak.”
Aztán Gyuri is megkereste a füzetet. Kicsit szégyellte is magát, de végül beírta: „A beszéd drága kincs, csodálatos ajándék, amit csak mi, emberek kaptunk, de egyetlen állat sem. Most már tudom, hogy nem szabad meggyalázni. Soha többé nem használok ocsmány szavakat és nem is hazudok.”
Utoljára Gergő írt a füzetbe. Ezt írta: „Nem is tudom, miért mondtunk mocskos szavakat. És Dorka egyáltalán nem buta liba és a számtandolgozata is mindig jobban sikerül, mint az enyém. Ha még egyszer ocsmány vagy bántó szót mondanék, hát szavamra mondom, szappannal mosom ki a számat.”
Ezzel meg is szűnt a varázslat, és a három barát ismét találkozott. Jókat játszottak, és nagyon örültek annak, hogy elég gyorsan megtanulták a leckét és így vége lett a beszédzavarnak. Ettől fogva mindig kedvesen és udvariasan beszélgettek egymással meg másokkal. Nagyon, de nagyon vigyáztak a szavakra, és pontosan tudták, hogy milyen kifejezéseket nem szabad használni, mert semmi esetre sem akarták, hogy az ég angyalai megint sírjanak miattuk.
Balogh Petres Judith
(Az illusztrációk forrása: Pixabay)
Tanmesesorozatunk itt olvasható 16. részének utánközlése kizárólag a szerző nevének feltüntetésével (Balogh Petres Judith) és a forrás pontos megjelölésével (Kalejdoszkóp magyar–angol irodalmi–kulturális folyóirat) lehetséges.
Tanmesesorozatunk előző részei itt olvashatók el:
Csipetmesék, csapatregék | Kalejdoszkóp (eletunk.net)
