Lapunk, a Kalejdoszkóp mindenkori lelkes támogatójának, a kanadai magyar diaszpóra egyik legaktívabb és legkedvesebb tagjának azzal kívánunk 2021 júniusában boldog születésnapot, jó egészséget, hogy közöljük életének egyik legmeghatározóbb fordulatát, az óhazától való elszakadásának körülményeit, majd az újvilágban eltöltött évek történéseit.
Budapesttől Torontóig – de mindig vissza!
Némethy Lászlóné Németh Magda torontói otthonában mindig kis-Magyarországon érzem magam: otthoni képző- és iparművészeti alkotások díszítik a lakást, herendi porcelánból szürcsöljük a kávét vagy a teát és magyarul tekint ránk a roskadozó könyvespolc. Ezen természetesen a legszembetűnőbb a teljes Németh László-életműsorozat… Egyik alkalommal azokról a körülményekről beszélgetünk, amelyek Kanadába vezették – vagy vetették? – a családot.
– A férjem tizenöt éve elhunyt, azóta inkább a lánykori nevemet használom, főleg akkor, amikor Magyarországon vagyok. Budapesten születtem, jobbára ott éltem le életem első huszonöt évét. Apám Németh László író, négy élő leánygyermeke közül én vagyok a legidősebb. Apámmal gyermekkorom óta nagyon szoros kapcsolatom volt. Férjem kohómérnök volt, Miskolcon, illetve Diósgyőrben élt és dolgozott. 1952-ben házasodtunk össze, majd két év múlva, 1954-ben költöztünk Budapestre, ahol Laci a Csepeli Művekben főmérnökként dolgozott. Én nagy kerülőkkel ugyan, de bejutottam a vegyészmérnöki karra.
Negyedéves hallgató voltam a forradalom idején. A férjemet ekkor megválasztották a nemesacélmű munkástanácsának főnökévé. Emlékszem, október 30-án küldöttséget vezetett a Parlamentbe, tolmácsolva a csepeli dolgozók kéréseit. A meghallgatáson Nagy Imre és Kádár János is jelen volt. November 4. csapásként érte Budapestet!
– Azt tudjuk, hogy novemberben már nem volt elképzelhető a helyzet normális, békés rendezése, de talán még akkor nem sejtették, hogy milyen méretű megtorlásokra kerül sor. Miért döntöttek a kivándorlás mellett?
– November 15-én este megszólalt a telefon, Lacit hívta valaki és a következőket mondta: „Mérnök úr, a nevemet nem mondhatom meg, de a dolgozók nevében arra kérem, hogy holnap ne jöjjön ki a gyárba, mert az oroszok letartóztatják és magukkal viszik.” Az üzenet után nem maradtunk a lakásban, hanem átmentünk a szomszédainkhoz, náluk éjszakáztunk, a következő napot pedig Laci családjánál töltöttük. Átbeszéltük a dolgokat, és arra az elhatározásra jutottunk, hogy egyelőre el kell mennünk Magyarországról.
A nagy távolságok miatt csak telefonon tudtam hívni a családomat, személyesen nem tudtunk elbúcsúzni tőlük. Másnap reggel elindultunk Nyugat felé. A vonatok akkor még nem jártak, ezért előbb a balatoni Tihany-Sajkodon levő házunkhoz akartunk eljutni, hogy onnan kerékpárjainkkal folytassuk az utat. A szántódi révnél megtudtuk, hogy már egy hete nem közlekedik a járat, tehát nincs lehetőségünk a továbbmenésre. Szerencsére váratlanul Budapestről megérkezett a futár a révdolgozók fizetésével, így megindult a komp, és még aznap este átértünk a túlsó oldalra. Sajkodon felvettük a két biciklit és egész nap tekertük, míg estére Jánosházára jutottunk. Ott szállást kértünk egy ismeretlen családtól, és pár órai alvás után megint elindultunk. Úticélunk Sopronhorpács volt, ahol családunknak ismerősei voltak, akikről kiderült, hogy már elhagyták Magyarországot. Egy kedves fiatalasszonynak átadtuk a kerékpárjainkat, ő pedig nagyjából elmagyaráztam, merre tartsunk, hogy elérjük a határt.
Az út első szakaszát gyakorlatilag földön csúszva tettük meg, csupán az erdőbe érve mertünk felállni és továbbmenni. Nem volt térképünk, csak a kutyaugatás irányát követtük. Ez így volt mintegy két órán keresztül, amikor végre fényeket vettünk észre a távolban. Aztán elértünk egy kis faluvégre, de nem tudtuk, hol vagyunk. Lacinak sikerült egy parkoló munkagépről leolvasnia, hogy „Traktorgyár Budapest”. Tehát még Magyarországon voltunk – és mindössze két háznál volt fény. A legközelebbihez bekopogtunk. Idősebb néni, a leánya és a veje lakott ott, babot válogattak. Másnap Fülesen vásár lesz, mondták és megígérték, hogy a fiatalember átvisz bennünket a határon. Ez jó volt, de rettegtünk, hogy nem jelentenek-e fel. Végül is sikerült átjutnunk Ausztriába, de minden forintunktól megszabadultunk.
A falu, ahova kerültünk, nem volt felkészülve a menekültek fogadására. Háromhónapos terhes voltam és halálosan fáradt. Egy iskolateremben székeket állítottak fel, egy asztalnál sajtos szendvicset osztottak. A rendőrségre mentünk jelentkezni, de ott csak cellába tudtak volna tenni. Végül is a fülesi vaskereskedő felesége meghívott magához éjszakára.
Másnap megkerestük Wolmuthékat, Laci osztrák volt kollégájának a családját, akik meghívtak magukhoz, és velük mindent megbeszéltünk. Közölték, hogy Laci Ausztriában rögtön tudna állást kapni, de arra gondoltunk, hogy túlságosan közel lennénk Szovjetunióhoz, ami elől elmenekültünk, ezért Svédországra és Kanadára gondoltunk. De mindenekelőtt táviratoztunk Budapestre, hogy megnyugtassuk a családjainkat. A következő napokban kissé próbáltunk ismerkedni új környezetünkkel, kirándultunk Salzburg közelébe Wohlmuthékkal. Akkor találkoztunk Eggenhofer Katival és Lacival. Ez jó volt, mert szükségünk volt a segítőkész rokonokra.
Kanada éppen megnyitotta a beutazási lehetőséget – Kanadát választottuk. December 15-én kivittek a Schwechatra, pár napig a reptéren tanyáztunk. Ott találkoztunk Pozsonyi Jóskáékkal és Méreri Laciékkal. Csaknem egy hét várakozás után, 21-én gépre szálltunk, és velük együtt Párizson, az Azori-szigeteken keresztül Nova Scotia-ba értünk, ötvennégy óra múlva pedig Montreal közelébe kerültünk. Itt kellett volna leszállnunk, de a hatalmas hóvihar miatt továbbhoztak Torontóba. 24-én este 8 óra körül, ötvenhat óra repülés után érkeztünk Torontóba.
A város karácsonyi pompában ragyogott, de nem volt sok időnk ebben gyönyörködni. A menekülteket a Jarvis Centre-be vitték, a férfiakat és a nőket elkülönítették, az orvosi vizsgálatok késő éjszakáig folytak. Másnap Sass-Kortsák Bandi a Sick Children kórház ajánlatával próbált segíteni nyomorult helyzetünkön. Tíz orvos felajánlotta, hogy angolul tudó házaspárokat szívesen látnak vendégül ideiglenesen. Így lettünk Norman Park és Betty vendégei, akikkel évekre szóló barátságot kötöttünk. Lacit 27-én elvitték állást keresni, és sikerrel is járt: Hamiltonban a Dofasco állást ajánlott, de javasolták, hogy nézze meg Wellandon az Atlas Steelt, ami a kontinens legjobb nemesacélgyára volt. Továbbmentünk Wellandra, és az Atlastól Laci már szerződéssel jött ki. Január 2-án munkába állt, ideiglenesen a wellandi Bodó családnál lakott. 15-én én is leutaztam hozzá, és sikerült bérelnünk egy kis tetőtérlakást, ahová beköltöztünk. Közben orvost kellett keresnünk. Kuharik László és a Bodó család baráti köre felkarolt, segítettek a kisbaba fogadására felkészülnünk. Kölcsönöket vettünk fel, hogy berendezkedjünk. Aztán május 5-én, a megjósolt idő előtt pár nappal megérkezett Laci fiam, az első kisbabánk. Nagy szerencsém volt Eggenhofer Katival, aki Montrealból lejött hozzánk, hogy segítsen. Még abban a hónapban babástól felmentem Bodó Klárival Hamiltonba, a McMaster Egyetemre, ahol Graham dékán fogadott és felvett őszre a kémia szak utolsó évére. Augusztus végén lakást változtattunk, Bodóék emeleti két pici szobáját béreltük ki, Annus néni, Bodó Ákos édesanyja vállalta Lacika gondozását, én pedig megkezdtem az egyetemet.
– Ezek szerint a kanadai beilleszkedés első lépései szerencsések voltak, már láthatta szakmailag is az alagút végén a fényt?
– Nem volt ez könnyű, hiszen ingázni kellett Wellandról Hamiltonba. Négy lánnyal társultam egy reggelente 7 órakor induló autóban, este 7-re értem haza, tanulni a kocsiban tudtam, mert késő délután a kisbaba ellátása, vacsorafőzés, mosás várt rám. Időközben a férjem megbetegedett, karácsonyt tüdőgyulladással kórházban töltötte. A májusi vizsgák után megkaptam a B.Sc. fokozatot, de nő létemre az iparba lehetetlen volt bejutnom. Így aztán ősszel tanítással kezdtem meg a kanadai karrieremet. Fonthillen új iskolában heti 30 órát tartottam a 9–10. osztályokban. Itt nagyon sok jó barátra találtam, akik némelyikével mai napig tartom a kapcsolatot. Aztán jött a második baba, ezért egy évre otthon kellett maradnom. 1960. október 15-én született meg Nóra, négy héttel korábban a várt időpontnál. A szülés utáni tanévben ismét tanítottam két évig, majd jelentkeztem a mesterképzésre a McMaster Egyetemen Dr. Tomlinson rektornál. 1964 januárjától kezdtem ott dolgozni.
Ezután került sor első európai utunkra, akkor találkoztam apuval először, 1965 nyarát Sajkodon töltöttük a gyermekekkel. 1965 őszétől Laci vezetője lett az Atlas és az indiai kormány által kötött szerződésnek egy nemesacélgyár tervezésére és kivitelezésére, és ezért három évet Indiában, Durgapurban, éltünk. De 1965-től minden nyarat Sajkodon töltöttünk, mondhatni megkezdődött az a kétpólusú élet, ami a mai napig tart. Ezzel lényegében visszatértünk családunkkal abba a nemzeti kulturális közösségbe, amelytől ideiglenesen csak a kényszer távolított el, de valójában soha nem szakadtunk ki belőle.
Dancs Rózsa
(Forrás: Dancs Rózsa: Add tovább a lángot! – A kanadai emigrációba kényszerültek élettörténetei. Antológia Kiadó, Lakitelek, 2017)
