Jancsó Béla 1932-ben született Budapesten. Édesapja Jancsó Béla festőművész. Az elemi osztályokat a Szalag utcai Általános Iskolában végezte 1942-ben, majd az óbudai Árpád Gimnáziumban két évig, a csongrádi Szent Imre Gimnáziumban pedig egy évig tanult. „Mint háborús gyerek túl korán lettem felnőtt. Az élet keményen iskolázott” – írja önmagáról. Tizenhárom éves korában a zugligeti PAX Gyermekotthon Farkasvillájába került, ahol négy évet töltött (1949-ig). Jelen volt a Gaudiopolis (Örömváros) alapító gyűlésén, amelynek heves vitáit lenyűgözően írta le. A Gaudiopolis úgynevezett gyermekköztársaság volt a zugligeti PAX Gyermekotthonban 1945 és 1950 között. Alapítója Sztehlo Gábor evangélikus lelkész, a köztársaság első államfője Szőke Balázs, miniszterelnöke Keveházi László, a kultuszminisztere Horváth Ádám volt. Béla államtitkár lett és írt a faliújságba. A tábor lakói szerepet kaptak a Valahol Európában című filmben. Szántó Erika film- és színházi rendező két alkotásának is témája volt az alig öt évig működött kezdeményezés. (A Svájci Magyar Hírmondó Sztehlo-gyerek voltam – Jancsó Béla emlékei a Gaudiopolisról című filmje megtekinthető itt: Sztehlo-gyerek voltam – Jancsó Béla emlékei a Gaudiopolisról | Svájci Magyar Hírmondó | Facebook)
Jancsó Béla a budapesti Mátyás Gimnáziumban fejezte be középiskolai tanulmányait. Ezt követően 1948-tól a kőbányai Központi Ifjúsági Művészegyüttesnél képezte magát, balettet tanult és turnékon vett részt az együttessel. 1951 és 1953 között a Határőrségnél fegyvermester volt és e mellett szívén viselte a helyi kultúra ápolását. 1953-ban Hercegszántó, Budapest és Nagykanizsa kulturális életét gazdagította és még ugyanebben az évben a Miskolci Nemzeti Színház zenei részlegén tánckari és színpadi szerepeket játszott. 1956-ban útja a Győri Kisfaludi Színház színpadára vezette.
Színészi pályáját az 1956-os felkelés szakította meg. „A miskolci és győri színház színpadán a nagy álom megvalósulhatott volna, ezt törte ketté az ‘56-os forradalom utáni kényszerű menekülés. A színészi pályámtól elbúcsúzhattam” – fogalmaz egyik bemutatkozásában. A szabadságharc leverése után Svájcba emigrált. Következett az ilyenkor szokásos „újrakezdés a nulláról”. A postánál kapott állást. Ott ismerkedett meg egy hívő magyarral, aki könyvkereskedést nyitott Zürichben. Így lett Bélából médiamunkás, aki a posta után egy nyomdában gyakorolta a „Mű”-nyomást és erősítette mint szerkesztő Gilde Barna újságját, a Hermeszt. A Hermeszből végül Duna lett, egy kedvelt és támogatott svájci magyar újság.
Közben a zürichi Bühler Nyomdában mint művészetinyomat-lehúzó ismerkedett a szakma további fortélyaival. Nagy segítség lett úgy a svájci, mint a Nyugatra menekült sajtó túlélésében. Szoros kapcsolatot ápolt az európai magyar emigráció valamennyi sajtóorgánumával. London, Amszterdam, Bécs, München magyar újságjai számíthattak rá mint külső munkatásra, az írásaira, híreire.
Továbbképzés a reklámszakmában, tanfolyamok, kurzusok, szakmai gyakorlatok következtek. Önálló reklámtanácsadó lett, valamint kiadói ügynökséget alapított havi tájékoztató folyóirattal – Unter uns – a Limmat völgyében, Zürich és Baden között. Nemcsak mint kiadó, hanem úgy is mint reklámügynök úttörő munkát végzett.
Újhazájában is mindvégig fontos volt számára a magyar kultúra ápolása.
Nem sokkal Svájcba érkezése után újra felfedezte Sztehlo Gábort, Hasliberg falusi lelkészét, akit azután rendszeresen látogatott. Elkötelezett tagja a Sztehlo Gábor Alapítványnak. Régi álma valósult meg azzal, hogy Sztehlo Gábor Hasliberg Hohfluh-i templomának falára 2023-ban emléktábla került. Videóüzenetben köszönte ezt meg, mivel idős kora miatt nem tudott az eseményen személyesen jelen lenni.
Első házasságából két leánygyermeke született. A svájci állampolgárság elnyeréséhez fel kellett adnia önálló vállalkozását és az APG-nél (Algemeine Plakat Gesellschaft / Általános Plakát Társaság) helyezkedett el, nyugdíjazásáig ott dolgozott. Közben feleségével elváltak útjaik.
Béla a svájci útlevelével ismét utazhatott Magyarországra; a Káli-medencében romházak felújításával foglalkozott. Itt ismerkedett meg Miskolczi Zsuzsával. A közös érdeklődésből szorosabb kötődés, majd házasság lett. 1992-ben született meg Zsófia lányuk.
Az emigrációban töltött hatvanhat év után Zsuzsával 2022-ben végleg hazatelepültek Budapestre.
Több önálló kötete is megjelent: a Stürmische Zeiten német nyelven, továbbá magyarul a Sorsom az élők temetése és a Csillognak a cseppek a cserje csúcsán verses füzetek, valamint a Bökök című, a külhoni magyar újságokban megjelent írásaiból készült válogatás. A Zsuzsával közösen alkotott, Vijú, a kis varjú meséi című, négyéves unokájuknak dedikált mesekönyvet társszerzőként jegyzi. Jelenleg a Rémes rímek – Kalendárium, a Vándorlegény hazatér, a Vidám nyarak a Balatonnál és a Békesség a földön című kötetek megjelentetését készítik elő.
A „korahúszévesek” lelki, érzelmi világa olyan, mint egy csónak a viharos tengeren, ahol csak hit és csak elszánt evezőcsapások segíthetnek. Egyrészt tartani kell a ladik egyensúlyát és ugyanakkor a veszélyes örvényeket kerülgetni. Nem egyszerű dolog, oly viharos időkben, mint amit a múlt század közepetáján megélt az ifjúság. Az az ifjúság, aki képes volt világrengető tetteket is végrehajtani, mert hitt a becsületben, igazságban és – mindenekfelett – a tiszta szerelemben. Az idő azonban szigorú tanítómester. Az ideálokat elsöpörte a vihar szele és a tiszta szerelembe vetett hit is igencsak fájósan megtépázódott. E korban minden tévedés százszor fájdalmasabb, mint később, a már elviselt tapasztalatok után. Ha ez a „mutszázadi” válogatás túl privát jellegűnek is tűnik, úgy legyen enyhítő körülmény, hogy: őszinte.
(Sorsom az élők temetése, Előszó)
Varga Gabriella