A lepkéknek sokféle fajtájuk van a világon: tudják ezt, akik a gyűjtésnek élnek, vagy akik bejárva a természettudományi múzeumok gyűjteményeit, szembesülnek a végtelen vitrinek mögötti színes szárnytengerrel. A lepke meghökkentő képessége a bábbal történő átváltozás, de vannak olyan fajok, amelyek a hernyólét elhagyása után is képesek a folyamatos változásra. Meglepő tapasztalat, hogy a kék pillangók, a morpho menelausok színét csak mi látjuk kéknek, de ahogy közelebbről megvizsgáljuk, láthatóvá válik a fényvisszaverő felszín trükkje, miként válik változatos színűvé és vibrálóvá a felszín. A szárnyak mikroszerkezetének mérete hasonló a fény hullámhosszához, így a fénnyel reakcióba lépve színt produkál a lepke felülete. A létrejövő diffrakcióban a fény elhajlik, így a szárnyak fényforrássá válnak, megvalósítva a vibráló hatást. Szabó Lőrinc költészetének vizsgálatakor alkalom nyílik a természettudomány és az irodalomtudomány találkozására. Kabdebó Lóránt úgy tanulmányozza Szabó Lőrinc költészetét, mintha egy ritka morpho menelaust talált volna, amelynek a szárnyán a speciális mikrostruktúrának köszönhetően a fény folyamatosan máshogy törik meg, így a kék szín optikai hatás, a befogott fényt mégis saját fényforrásává teszi a vibrálóvá váló szárnyfelületen.
„Ami megtanulható: a »nyugatos« költészet áthagyományozható értékei. Milyen büszkén írja: »a magyar költészet az én nyelvemen beszél« – amikor ő már (mint lepke a bábjából) kilép az önmaga rögzítette, átértékelendő hagyományból” (155). Kabdebó Lóránt olyan lírai megszólalásra talált, amely alapjaiban a nyugatos hagyományokból táplálkozik, mégis olyan átváltozáson ment keresztül, amely sajátossá és folyamatosan változóvá tette a megszólalást. Olyan belső dinamikát nyer a poétika, mint a pillangó vibráló felszíne: nincs stabilizált szín, de a költői megszólalás mégis folyamatosan újuló és sajátos, amely a költészet homogén jellegét adja a folyamatos átváltozások ellenére is. Szabó Lőrinc költői nyelve olyan nyelvi-poétikai szerkezetben lép működésbe, amely folyamatosan képes a változásra a rá eső fény hatására: nincs konkrét szín, mégis egyedülálló a költői nyelv mikrostruktúrája. Kabdebó egy egész életművet fog át ebben a vizsgálatban, hogy a színváltóképesség minden mozzanatát megérthesse. Ennek a fényhajlító struktúrának a felismeréséhez – ahogy a külső hatásokat folyamatosan másképpen töri meg ez a költészet, ahogy a nyelv maga is változásban van – az életmű és az életrajz alapos ismerete szükséges.
A kötet nemcsak az életmű folyamatos változásdinamikáját követi végig különböző tematikák alapján, hanem a költő biografikus oldala is be- és megíródik: hosszú idézetekből, naplófeljegyzésekből ismerjük meg Szabó Lőrincet. A lírai fejlődéshez kapcsolódó hatásokat pedig úgy kapjuk meg az idézetekkel, hogy nem szükséges felkeresni a könyvtárban a forrásokat a megértésért: minden jelen van a tanulmányokban érthetően és átélhetően. Kétségtelen, hogy Kabdebó Lóránt az egyik legnagyobb közvetett ismerője volt a költőnek. A tanulmánykötet bevezető fejezetében pedig megismerhetjük azt a lelkesedésből táplálkozó munkaszellemet, amely a szerzőt pályája elején még a magányos kutatásban inspirálta Szabó Lőrinc lírájának tanulmányozásában. Idővel érzékenységgel és türelemmel választotta ki maga köré, tanította és fogta össze a kutatókat. Megmutatta, hogy Szabó Lőrinc életművének jelentőségét a benne lévő lehetőségek igazolják, amelyet a számtalan publikáció, a háromkötetes kritikai kiadás is alátámaszt. A tanulmánykötet szerzője az elmúlt ötven év Szabó Lőrinc-kutatásának lelke és mozgatója volt, amelyet visszatükröz a kötet sokrétűsége is, a távoli pontok érintkezéshálózatának feltárása az életműben. Kabdebó folyamatosan említést tesz korábbi kutatási eredményeiről, és be is illeszti őket továbbírva vagy igazolva a jelen kötet eredményeit. Ajánlást tesz a még részletesebb tájékozódásra, ezzel is tanúskodva a lírai életmű tág ismeretéről. Mindeközben Szabó Lőrinc költészetét át is éli, személyes ügye és élete lesz megmutatni költészete értékeit és személyisége izgalmas vonásait.
Kabdebó Lóránt egy olyan nagyívű rálátást tesz lehetővé Szabó Lőrinc életművére, amelyen keresztül kiemeli a költő léthez fűzött belső dialógusát, kérdésfelvetéseit és válaszait és ezzel együtt a poétikája folyamatos megújulását. A létezés változatai egy olyan metafizikai síkon mutatkoznak meg ezen a poétikai úton, amelyet, mint láthatatlan fényt, befog a nyelv és a lírai mikroszerkezetben kap színt. De ez a szín nem a külső világ színe, hanem a vers maga válik szín- és fényforrássá szenzuálisan vibrálva, akár a kék pillangó szárnyszerkezete. A „rettenetes” megfogalmazódásával, a változtathatatlanság felismerésével mégis folyamatosan képes a poétikai megújulásra Szabó Lőrinc lírája a létezésről gondolkozva. Költészete felülírja a hagyományos létértelmezéseket a létezés mozzanataira való állandó rákérdezéssel és annak versbe foglalásával. Az életmű utolsó két kötetéig eljutva változik át újra és újra a lírai megnyilatkozás a szüntelen rákérdezéssel. Ez a dinamika adja Szabó Lőrinc költészetének egyik különlegességét, a permanens belső diskurzus, amely megújítja a nyelvi formákat is a szemantikai változások mellett. Az életmű végén eljut a Tücsökzenében és A huszonhatodik évben megmutatkozó sorsköltészetben elhelyezett létköltészetig, az alkotással egybeköthető létélményig, amellyel a létezés teljességére való rákérdezés új módja valósul meg. A létezés megragadására az életműve során egy egyre nagyobb fénybefogó, létbefogó nyelvi-poétikai rendszert hoz létre, amelyet a tanulmánykötet részletesen megragad szoros és átfogó olvasatokkal egyaránt.
Kabdebó Lóránt figyelembe veszi a Szabó Lőrinc költészetének bábját építő nyugatos hagyományt, de a kifejlődött lepke szárnyait érő kortárs magyar és külföldi szerzők hatásának fénysugarait is alapos ismerettel tárja elénk. Olyan a költőre ható és utólagosan relációba hozható komparatív kapcsolatokat tár fel, amelyek filológiailag is alátámaszthatóan hozzák létre ennek a költészetnek a színhatásait, vagy pedig az értelmezést gazdagítják, és a költő halála után adnak új fényt és színt a lírai nyelvnek. Mintha ezek a versek, akár a már megdermedt és vitrinbe kiszúrt pillangók, még a filológiai kontextusról leválva is képesek a vibráló szenzuális hatásra, a mikroszerkezet új fényekkel való megvilágítása. A komparatív módszereken keresztüli újraértelmezés, az új megvilágítás új színárnyalatokat ad a szárnyaknak, a verseknek. Csak néhány ilyen filológiai és komparatív hatást említve: Yeats, T. S. Eliot, Heidegger, Goethe, Horatius, Nietzsche. Mindeközben különösen érdekesen tárja fel a tanulmánykötet azt, ahogy a költő a különböző vallásokból merít, ahogy elegyíti őket vagy éppen egyik-másik válik dominánsabbá a poétikai formálódásban, a lét kérdéseinek megválaszolásában: táplálkozik a kereszténységből, a buddhizmusból, valamint az iszlám szúráiból is.
A szoros olvasás módszerével feltérképezhetővé válnak az életmű formálódásának mélyrétegei, mozzanatai. A Sivatagban című vers grammatikai-szintaktikai interpretációja rámutat Szabó Lőrinc poétikájának mikroszerkezetére, és alátámasztja a léttel kapcsolatos poétikai megformálás alaposságát. A lehető legközelebbi módon figyeli meg ritka lepkéjének szárnystruktúráját. Ennél az olvasatnál látványosan érvényesül az a fajta megfontoltság, amely Kabdebó egész irodalomtörténészi munkásságára jellemző: láthatóvá teszi a szerző emberi oldalát, saját olvasatát a filológiai kutatáson keresztül, de mindeközben figyelembe veszi a vers szerzőről és élményeiről leválasztható poétikai értékét. A Sivatagban lételméleti poétikája mellett megismerhetjük azt a Szabó Lőrincet, aki az egyiptomi utazása során még a világ legegyszerűbbnek tűnő tárgyait is olyan analitikussággal figyeli meg, ahogy verse grammatikai-szintaktikai szerkezeteit felépíti. Megfigyelőképességét ismerhetjük meg abból, ahogy lehajol a sivatagi homokhoz, hogy közelebbről megfigyelje, mennyire száraz, hogyan reagál a vízre, milyen kristályossá formálta az idő. Rálátásunk nyílik költői, világfigyelői attitűdjére, ugyanakkor Kabdebó felhívja a figyelmet az egyiptomi élmények és a vers szétválaszthatóságára is. A vers önmagában is működik, szerkezete egy olyan személyes és időbeli élményt hoz létre, amelyben az én nem személyében, hanem érzékletein keresztül van jelen. Ugyan Kabdebó Lóránt tágabb perspektívákban gondolkozik, mégis ezzel a szoros olvasattal bebizonyítja, hogy a tanulmányaiban számos verset mozgató poétikai hálózat mögött olyan mélyrétegek húzódnak, amelyek megalapozzák az észrevételeit.
A nagyívű látásmódban egymást is más megvilágításba állítják a versek ezzel, feltárva interpretációs terüket, a tanulmányokban sokrétűbb párbeszéd alakul ki, visszaigazolva a poétikai gazdagságot. Kabdebó Lóránt minden ismert adatot felhasznál a monumentális poétikai látványhoz, így még a gyorsírásban fennmaradt töredéket, mint a Jeszenin utolsó éjszakája ciklust is beépíti a Szabó Lőrinc-i poétika összefüggés-rendszerének látványába. Egész képet kapunk a költő alkotói felfogásáról a poétikáján keresztül. Kabdebó Lóránt tanulmánykötetének felépítése mondhatni a tudományos katarzisélményben csúcsosodik ki, ahogy az utolsó fejezetben az ars poetica és a teológia találkozásában összeér minden – az előző fejezetekben tárgyalt – poétikai elv és filológiai élmény, mintha együtt végeznénk a kutató szerzővel a gondolkodást a filológiai gyűjtőmunka során, bejárva a poétikai-nyelvi, létköltészeti gondolkodás kérdésköreit, amíg együtt rá nem látunk a teljes panorámára, amelyet addig csak részletekben, közelebbi rápillantásokból fedezhettünk fel. Kabdebó Lóránt úgy vezeti végig saját felfedezőútjain az olvasót, hogy nem korlátozza Szabó Lőrinc vagy a rá ható, poétikájával kapcsolatba lépő kortársak hangjainak megszólalását. Olyan finom érzékenységgel találja meg az idézhetőség mennyiségi határait, hogy az idézett hang önmagában is értelmezhető anélkül, hogy ő irányítaná az interpretációt, inkább finoman vezeti a versek mellett a gondolatmeneteit. Az olvasó anélkül is élményszerűen veheti a kezébe a tanulmánykötetet, hogy az allúziók után kutasson a könyvtárban, mert mindent kézbe kap, mintha jelen lenne az irodalomtörténész kutatóútján, és saját maga is továbbgondolhatja Szabó Lőrinc líráját és a hozzá kapcsolható műveket. Mindeközben Kabdebó személyes viszonyai is feltárulnak a költő kapcsán. Részt vehetünk vele azon az úton, ahogy a filológiai munkán keresztül felfedezi a költő emberi oldalát és kapcsolatrendszereit. Egy újabb interpretációs úttal egészíti ki a poétikai utat, de nem írja felül a lírai életművet, és személyesebbé teszi a költővel való kapcsolódást.
Feltárulnak a költő szellemi kapcsolatrendszerei, a körülötte lévő emberek hatásai, élete jelentősebb mozzanatai, amelyek párhuzamosan haladnak a poétikai fejlődésével, létrehozva egy olyan lírai megszólalásmódot, amely leválasztható az életrajzról, de összeolvasva azzal a költő alakja is kirajzolódik. A tanulmánykötet olvasása során jelen vagyunk abban a pillanatban, amikor Szabó Lőrinc pályája elején megmutatja Babits Mihálynak, az irodalmi élet jelentős alakjának Áradás, áradás! című versét. Látjuk a költő visszaemlékezésén keresztül, ahogy Babits remegni kezd és utólag is visszhangzanak az életrajz múltjában a szavai: „ennél nagyobbat Vörösmarty óta nem írtak”. Így fedezi fel Szabó Lőrinc a „rettenetest” és próbálgatja a kriminalizálódott poétikát, előkészti a rátekintést az emberi létezés szereptelenedésére. Megérthetjük József Attila és Szabó Lőrinc poétikai és az a mögött húzódó személyes kapcsolatát. Ahogy Szabó Lőrinc bevallotta, egész életében belső monológok mozgatták, amelyeket saját magával vagy egy erre méltó társsal folytatott magában. Kabdebó Lóránt feltárja, hogy milyen indikátorként hatott Szabó Lőrinc belső párbeszédeire az élmény, amikor József Attila fejből felmondta neki a Te meg a világ verseit, és hol kritikával, hol dicsérettel illette. A nemzedéki különbség és a történelmi háttér kétféle poétikai látást alakít ki a két költőben, amelyek párbeszédbe lépnek és formálják az alkotói utat. Szabó Lőrinc József Attila halálának ellenére is folytatja vele a belső vitát a Tücsökzenéig, amelyben kiteljesedik létköltészete.
„Isten szava, Igéje, ígérete” – hangzanak fel a tanulmánykötet sorai között a lelkész szavai Szabó Lőrinc temetésén. Kabdebó újra és újra emlegeti ezeket a szavakat az élete során, ahogy minden évben tiszteletét teszi a költő halálának napján rendezett megemlékezésen. Jelen lehetünk az egyetemista Kabdebóval az irodalomtörténetileg is jelentőssé váló eseményen, ahol a tanulmánykötet szerzőjének szemén keresztül a mi tekintetünk is összeakad Németh László zöld szemeivel a temetésen. Mégis a Szabó Lőrincre vonatkozó mondat válik dominánssá az emlékből, ahogy végül az irodalomtörténész életében is a lelkész szavai erősödnek fel az emlékezetben. A tanulmánykötet személyes hangvételét növeli, ahogy megértjük: Kabdebó Lóránt egész életébe beleszövődik Szabó Lőrinc költői életművének és életeseményeinek, a hozzá fűződő személyes élményeinek nyelvi dimenziója. A kötet szerzőjének vérkeringésébe bekerülnek a szavak és hangzanak fel újra és újra, ahogy fokozatosan megérti a lírai életművet. Ennek megvilágító példája, ahogy Kabdebó az előző monográfiája címadásánál ébred rá, mit is jelent az „egy Költő Agya” és vallja be a jelen kötetben: „most jutottam el a Szabó Lőrinc költészetben megjelenő oximoron megértéséig”. Olyan párbeszédek jönnek létre a könyvben, amelyek a jelen lévő irodalomtörténész és a halott költő, valamint a múltban az élő költő és a vele kapcsolatba lépők szövedékéből tevődnek össze. Érdekes példa, ahogy az irodalomtörténészi megértésbe beágyazódik például az a felfedezés, ahogy Szabó Lőrinc a pasaréti lelkésszel, Joó Sándorral és a külföldön diplomázott protestáns teológus házaspárral való találkozása során utat talál a költő agya és a mindenség oximoron gondolati és poétikai kiteljesedéséhez.
„Miért írnak és miért olvasnak a történelem változásai idején az emberek verseket?” – teszi fel a kérdést Kabdebó. „Szabó Lőrinc verseinek válasza: a szövegben rejlő búvópatakokért, amelyek összefüggést keresnek „egy Költő Agya” és a „Mindenség” között” (247). A kérdés és a válasz ugyan a múltra vonatkozik, de a tanulmánykötet nemcsak a költő korszakának kontextusát tárja fel, hanem a poétikai megszólalás jelentőségének felfedezésével, a költő emberi karakterének felélesztésével a jelen olvasóval is kapcsolatba lép. A kötet terjedelmes vallomás Szabó Lőrinc ma is vibráló poétikájáról, egy olyan irodalomtörténész vallomása, aki az életét adta a költőnek, hogy megmutassa ma is dinamikusan működő líráját. Sokrétűség, az egész világra rányíló figyelem és annak minden érzékletét hasznosító poétikai kreativitás sugárzik Szabó Lőrinc verseiből. Ugyanakkor a kutató figyelmét is megismerjük a kötetből, aki a szerző attitűdjével azonosulva ugyanúgy kinyílik egy tágabb világtapasztalatra a szerző nyomdokaiba lépve, ezáltal sokrétű és izgalmas poétikai megfigyeléseket tehet az életműben. A költő és annak kutatója is egyaránt inspiráló odaadással fordul az irodalomhoz. A tanulmánykötet önmagában tanúskodik erről a lelkesítő kutatói attitűdről. Szabó Lőrinc költői hozzáállását pedig nem is jellemezhetné más jobban, mint amit Kabdebó Lóránt ír róla a Tücsökzene írásának időszakából: „Szinte kettős én él benne: az egyik kimerül az alkalmi eseményekben, a várt pusztulás kínjait éli át, a másik emberfeletti erővel zárkózik az alkotásba” (274).