Ady Mariska erdélyi írónő 1888. február 26-án a szilágysági Hadad községben született. Apja, Ady Sándor hadadi jegyző, Ady Dániel négy gyermeke közül a legidősebb, Ady Endre édesapjának, Lőrincnek a bátyja. Az eredetileg nemesi földbirtokos családból csak Lőrinc (Lenci bácsi) maradt meg az erősen összezsugorodott föld mellett, a többi Ady-leszármazott a köztisztviselői, jogi, oktatói vagy a papi pályát választotta.
Ady Sándor felesége, Asztalos Juliánna is egy református pap leánya volt. Házasságukból nyolc gyermek született, egyik csecsemő korában meghalt. Mariska a hatodikként jött a világra. Ady Sándor, viszonylag korai halála ellenére, mind a hét életben maradt gyermekét taníttatta.
Mariska Zilahon megkezdett iskoláit egy budapesti tanítóképzőben fejezte be. Kitűnő tanuló volt, de a csinos, gyönyörű hanggal megáldott leányt elsősorban az irodalom és a színpad vonzotta. Az utóbbiról szó sem lehetett az akkori középosztály puritán felfogása mellett, és az írás sem volt kívánatos tevékenység, hiszen Ady Endre is sokáig kiközösítettnek számított a kiterjedt famíliában, miután a lebecsült újságírói (firkász) pályát választotta és a művészvilág „rosszhírű” útjára tévedt.
Ennek ellenére Mariska már diáklány korában írni kezdett: tárcái, novellái a szilágysági lapokban jelentek meg. Mielőtt kedvenc novelláit könyv formájában is kiadatta volna, Endre bírálatát és tanácsát is kikérte. Endre válaszában az írás hálátlan és felelősségteljes mivoltára figyelmeztette. Végül is a novellák megütik a szigorú mértéket, és 1907-ben a zilahi Seres nyomda kiadja a Sok ború, kevés derű című könyvecskét. Bár Ady Mariska még csak tizenkilenc éves, már megmutatkozik – akkor még teljesen indokolatlan – pesszimisztikus beállítottsága…
A tanítóképző elvégzése után egy Csík megyei iskolában tanít, de alig húszévesen férjhez megy a kantai Landt Lajoshoz. Ezután L. Ady Mariska néven ír, de ettől kezdve már az anyai szerepet tartja fő hivatásának. Csíkszeredai házuk csakhamar hangos lesz az egymás után jövő gyermekek zajától, akik közül az elsőt vers köszönti, az egyéves korában meghalt másodikat vers siratja. Egy ideig az írást abbahagyja. Még két gyermekük születik, az utolsó 1913 végén. A következő évben kitör az első világháború, és a férjét katonai szolgálatra rendelik be.
1916-ban a szövetségesnek hitt román hadsereg betör a védelem nélküli kárpáti szorosokon, s a nehezen épített otthont három óra alatt el kell hagyniuk (a gyermekeivel, Jolán nővérével és édesanyjával), amely egyhamar a megszállók romboló kedvének esik áldozatul.
A menekültvonat Nádudvarra viszi a három nőből és három kisgyermekből álló családot, akikért most már Mariska a felelős. Innen nemsokára a Szamos-menti Páncélcsehbe költöznek, ahol egyik sógora, Gábor fiának a keresztapja közjegyző… Egy év sem telik el, elveszíti édesanyját, s nem sokkal rá Páncélcsehen temeti el hősi halált halt férjét is. Mindössze huszonkilenc éves – s nemsokára elvész szűkebb hazája, Erdély is… Először Fogaras megyében, Kóboron kap kisegítő tanítói állást, majd a Nyárád-menti székely-mosoni iskolához nevezik ki tanítónőnek. Jolán nővérével és Gábor fiával odaköltöznek a tanítói lakásba, amit iskolapadokkal bútoroznak be.
Az iskola melletti térségen folynak le a botozások, a védtelen nők, gyermekek, öregek vallatása, kínzása. Őket az iskolából kidobják, a falusiak veszik gondjukba. A falu három földbirtokosának jóvoltából itt tovább taníthat mint felekezeti tanítónő. A Szentkirályi kastély három szobát bocsát rendelkezésére, amiből kettő lakás, egy a tanterem… Innen pár év után áthelyezik Süket-Demeterfalvára, ahol jól felszerelt iskola és egybeépült tanítói lakás is van. Ezt a tiszta magyar ajkú lakosságot főleg a katonai behívások sújtják, az átvonulók pedig minden vihetőt összeszednek.
Az erdélyi magyarok kifosztását, megaláztatását és nyomorát saját maga is átéli és szívén viseli, de erősnek kell lennie. Az Ady Endre által adott alternatívák között nem választhat: vállalnia kell mindkettőt – a józan életet és az írói hivatást.
A nép nevelésének szükségessége, erkölcsi erejének megtartása, öntudatának újraébresztése az akkori erdélyi írók legfőbb feladata. Ady Mariska ebbe a munkába nemcsak írásaival, de közvetlenül is bekapcsolódik. Igyekszik felszínre hozni a szunnyadó tehetségeket: a gyermekek verseket tanulnak, a felnőttekkel népszínműveket rendez. A nép egyszerű fiaiból álló csoporttal végiglátogatják a szomszédos községeket és a közelebb fekvő városokat, ezzel igyekszik felrázni a letört, megsanyarított székely nép öntudatát. Elsősorban az anyákhoz szól, kiemelvén, hogy elvész a nép, ha a hősök helyébe nem lépnek gyermekek… Nyári vakációi idején összegyűjti a környék szétszóródott gyermekeit szűk kis otthonába.
Férje halálakor huszonkilenc éves. A sok munka teljesen leköti. Verseket, tárcákat, novellákat, meséket, kis színdarabokat ír, amelyek a jelentősebb erdélyi lapokban jelennek meg. Évek múltán új szerelem kísérti, de ő lemond az újrakezdésről gyermekeiért és az emlékekért. Az ebben az időszakban írt verseiből válogatja az Én az őszben járok… című kötet anyagát, amely a kolozsvári Minerva Irodalom és Nyomdai Műintézet R.T. gondozásában jelenik meg.
Időközben a román nyelvvizsgát kötelezővé teszik. Mariskának a nyelvtanulás könnyen menne, de egy regáti nyelvtanfolyamon megbetegszik, amelynek következményeit egész életén át viseli… Akkor még csak harminchat éves…
Kénytelen a tanítást is abbahagyni, élete hátralévő részét kórházakban és szanatóriumokban tölti. Közben mindhárom fia középiskolás lesz. A két nagyobbat keresztapáik segítik, a legkisebbiket Zilahra, a Wesselényi Kollégiumba, Ady Endre ősi iskolájába juttatja be Endre diákkori barátja, Nagy Sándor, az iskola matematikaprofesszora. Palinak Ady Endre volt a keresztapja, és a költő öccse, Ady Lajos szeretné magához vinni Magyarországra, de az édesanya ragaszkodik ahhoz, hogy Erdélyt nem szabad elhagyni. Kétségbeesett versében könyörög gyermekének:
Ne menj el innen! – Palkó fiamnak
… A bús ég alatt véreid élnek:
magyar könny, sóhaj – magyar gond, bánat
S ha sziklát nem is mozdíthat karod, a
bozóton át ösvényt, azt vághat.
Ne menj el, maradj itt, fiam!…”
Bár betegsége miatt ritkábban ír, az erdélyi írók szövetsége, a Kemény Zsigmond Társaság tagjai sorába választja. A háború alatt az erdélyi magyarság helyzete mind nehezebbé válik, és meghal Reményi Sándor is, akiben Mariska elveszíti egyik mintaképét és barátját. A nehézségek láttán már ő sem marasztalja fiát, sőt nővérével együtt kezébe veszi ő is a vándorbotot. Pedig fájdalmas elhagynia a bánffyhunyadi kis lakást, amit Ravasz László püspök szüleinél bérel…
Az első világháborús mintára megismételt román átállás és betörés elől Őriszentpéterre mennek. Nehéz szívvel hagyja el Erdélyt, (noha) „Reám nem adott csak kolduspalástot, de mégis… hazám… Erdély… legyen áldott!” – írta.
Gyermekei közül az idősebbik Bukarestbe kerül, a másik kettő Budapestre. Odaviszik őt is nővérével együtt, és Nagykovácsiban rendeznek be számukra új, viszonylag nyugalmas otthont. Sajnos a betegség továbbroncsolja testét-lelkét: kórházba kerül, nővére pedig meghal. A legfiatalabb fia veszi magához, és amikor az Nyugatra kényszerül, a másik fia gondozza, vigyázza. Utolsó éveit egy pesti szociális otthonban tölti, ahol élete utolsó percéig szellemi gondozója társainak. …
Szellemi frissességét mindvégig megőrizte, az ágya szélén ült, amikor szíve megállt 1977. február 4-én, 89 éves korában.
Ady Mariska a Farkasréti Temetőben nyugszik. Sírjára a Magyar Irodalmi Társaság is lerakta koszorúját:
„A messzi Erdélynek poéta leányát
harcok szele űzte az idegen tájra.
Hazai föld ez is…
Legyen most már csendes,
zavartalan álma!”
Dancs Rózsa
L. Ady Mariska Tavaszra lehet virág leszek Tavaszra lehet virág leszek: szelid kékszemű ibolya. Hűs reggelen életre csókol a felkelő Nap mosolya. Selyem fűszálak lengnek körül, fölöttem lepkék rajzanak: Öreg fák lombos ágairól, rám nevetnek a madarak. Része leszek a kikeletnek: tobzódom illatban, fényben – S elfeledem majd, hogy mint ember mindig csak sötétben éltem.
L. Ady Mariska Tied a béke Bandi bátyám emlékének Drága Testvérem, Te már letetted Fürge tolladat… Le az életet… A véres zsivaj mögötted maradt. Csillag porzik már lépteid alatt. Itt mások ügyét védted lelkesen, (közben a szived kopott csendesen…) Most a Te pöröd tárgyalják ott túl: ítélőbírád csupán egy: az Úr! Ott más a törvény, más az ítélet… Szegény Testvér – én nem féltelek Téged! Megvolt kereszted, megvolt Golgotád, s tömeg is akadt, mely kővel dobált. A végtelenben minden megtisztul… (Az üvöltés is sóhajjá csitul.) Más értelmet nyernek tettek, szavak, melyekből itt vád, gyűlölség fakad. Isten előtt én fehéren látlak… Mi hordunk érted fekete fátylat Rád olvasva az égi ítélet: „Csönd, béke legyen örökre részed!” (1940)
L. Ady Mariska Hadd menjek a nyárral… Ha menni kell, Uram, hadd menjek a nyárral, fehér homlokomon fehér violákkal. Arany sugarakkal selyem szemfedőmön, kék búzavirágos, pillangós mezőkön. Fecskecsicsergéssel… pacsirta dalával… Fehérruhás lányok tündöklő hadával: felhőtlen égbolt baldachinja alatt – (mint egy királylány, ha esküvőre halad). Mert – mint tudod, Uram – tél volt, mikor jöttem, havas táj… kopasz fák busongtak köröttem. S azóta is mindig jég-mezőkön jártam. Utolsó utamra hadd menjek hát nyárban!
L. Ady Mariska Csak a gyerekek Nekünk most egyéb gondunk nem lehet… Csak a gyerekek… csak a gyerekek… Millió kis kéz rózsaszínű bogja, mely a Jövendő kapuját fogja. Tartsuk még vissza őket egy kicsit, míg a kezünk itt mindent elsimít. mert lerugdosta ingét az Élet: nehogy meglássák pőrén – szegények! Aggassuk vissza az erdők lombját, rejtsünk föld alá buzogányt, kopát, farkasok hadát kergessük szerte: jöhessen vissza galamb, őz, zerge. Virágos réten irtsuk a gyomot, takarjuk be a véres lábnyomot. Legyen a föld egy új Meseország: ragyogjanak a kis gyermekorcák. Mi volt, legyen múlt: könnyek… vértenger. Taposson rá a nagy Istenember. Keresztje tövén legendás rózsa: szedjünk magot a jövőnek róla. Nekünk most egyéb gondunk nem lehet: csak a gyerekek… csak a gyerekek. Millió kis kéz rózsaszínű bogja. Mely még a mese kilincsét fogja.
(Versek forrása: L. Ady Mariska: Fehér ibolyák – Versek. Sigma Publishing, Toronto, 1999)