Menü Bezárás

Ambrus József: Vírusidőben

Vírus-idő van, teszi a dolgát,
hiába a kétség, rám bizonyult,
viszi a királyt, vérrokon szolgát,
és megtelepedett, a beidomult,
aztán álltam a végzet ketrecében,
vastag kabátban, födetlen fővel,
halál sírt, rózsafa-hangszerében,
ember- mintázta láncra-vert erővel.
Lesznek napok a lélek tüzében,
az anyag megrontja a beszédet,
bomlik az egység az alvó kőben,
amíg újraálmodom az egészet.
 
Fájdalmat kiált a fekvő áldozat,
naponta meghajolt szívverése,
és virággal integet, aki szabad,
mert átszivárog leromlott vére,
mely elhozta új tavasz reggelen,
– és éjszakákon át üldözött,
nem tudtam, hogy a sors kegyetlen,
naplemente és pirkadat között.
  
Ma lecsordult a halál a földre,
és egyre lejjebb visz az áradat,
az élet ráfagyott sötét szemére,
de mosolyognak már a sugarak.

Vélemény, hozzászólás?