Vírus-idő van, teszi a dolgát, hiába a kétség, rám bizonyult, viszi a királyt, vérrokon szolgát, és megtelepedett, a beidomult, aztán álltam a végzet ketrecében, vastag kabátban, födetlen fővel, halál sírt, rózsafa-hangszerében, ember- mintázta láncra-vert erővel. Lesznek napok a lélek tüzében, az anyag megrontja a beszédet, bomlik az egység az alvó kőben, amíg újraálmodom az egészet. Fájdalmat kiált a fekvő áldozat, naponta meghajolt szívverése, és virággal integet, aki szabad, mert átszivárog leromlott vére, mely elhozta új tavasz reggelen, – és éjszakákon át üldözött, nem tudtam, hogy a sors kegyetlen, naplemente és pirkadat között. Ma lecsordult a halál a földre, és egyre lejjebb visz az áradat, az élet ráfagyott sötét szemére, de mosolyognak már a sugarak.