3.
– kismadaram, éjszínű csókám –
Apám halála után anyám haja két hét alatt őszbe borult. Előbb a homloka felett gyűltek csokorba az ezüstös szálak, majd lassan, a fül mentén, a törékeny nyakszirtnél végződve alkottak fehéres koszorút. Szép volt anyám őszülése, de túl hirtelen, mint amikor a kora őszi fagy jégcsipkét borít a nyár utolsó terményeire. Anyám átváltozott törékeny, éjszínű madárrá. Fekete ruhát öltött, és szótlanságba temetkezett, meg a könyveibe, amelyek egymáson hevertek az éjjeliszekrényen, az olvasólámpa alatt. Anyám különös szokásává lett az, hogy egyszerre több könyvet olvasott, képzeletben utazott világok végtelenje között, mintha így próbált volna elmenekülni a gyász elől.
Az első pár hónapban alig evett. Hajnalban kelt, szertartásosan megmosdott a fehér lavórban, haját szoros kontyba fonta, és a konyhában, a sárga sparhelt előtt üldögélve várta, hogy a húgom és én felébredjünk. Sokszor keltett minket a hideg. A puha tollpaplan alatt is vacogtak a fogaink, mert anyám elfelejtette táplálni a kályhában a tüzet. Egyre feledékenyebb lett. A szemüvegét soha nem találta, a levesbe nem tett sót, kedvenc süteményeinket nemegyszer odaégette. A zongorához már szinte le se ült, csak futólag simított végig a fekete-fehér billentyűkön, és határozott mozdulattal zárta le a klaviatúra fedelét. Egyedül a kertben időzött el délutánonként. Olyankor kosárba gyűjtötte a maradék gyümölcsöket, felszedte a lehulló viaszos, kék szilvát, a pirosló somszemeket, mondván, hogy még jók lesznek azok lekvárnak, de befőzni már nem volt ereje, legtöbbször a tornácon indultak rothadásnak a már amúgy is túlérett termések.
Virágminták voltak a zománcozott gyümölcsöstál oldalán, sokszor néztem, ahogy rászállnak a kopott szirmokra a legyek és a muslicák, köröztek a gyümölcshúsok felett, megpihentek a lédús, erjedt pépen, és sokszor úgy esett, hogy szép lassan bele is fulladtak. Nagyítóval néztem vergődésüket, ahogy szárnyaikat meg-megmozgatva próbálnak kirepülni a ragacsos léből, hiába.
Anyám mindig mondta, hogy engem keményebb fából faragtak, mint a húgomat, én képes voltam végignézni a disznóöléseket és a baromfivágásokat is. Az utóbbiak különösen beleolvadtak az emlékeimbe, ahogy anyám és nagynéném lefogták az aprójószágokat, és egy éles késsel, egyetlen mozdulattal véget vetettek a csirkék, tyúkok, kacsák kétségbeesett agonizálásának. A szélesre kitárt szárnyakat nem tudom feledni. Az utolsó pillanatban is olyanok voltak mind, mintha repülni készülnének, teljes megadással és odaadással, csillogó fehér vagy színes tollakkal – egyszerűen csak belerepültek a semmibe, az ismeretlenbe, és ez a pillanatnyi átmenet élet és halál között engem mindig megdöbbentett, félelemmel és csodálattal töltött el.
Nagybátyám egy idő után komolyan aggódni kezdett anyám egészségéért, még hivatali ügyeit is félretette egy kis időre, hogy segítsen minket a ház körüli teendőkben. A húgom és én is próbáltunk hasznosak lenni ott, ahol lehetett, leginkább a mosásban és takarításban vettük ki a részünket. Ahogy egyre hidegebb lett, és anyám egyre feledékenyebb, én tettem alvás előtt a tűzre, és reggel is, ha korábban keltem, mint ő. Büszke voltam, hogy ilyen komoly feladatot bíztak rám, a ház melegének őrzője lettem, addig a szerencsétlen napig, amíg húgom hóbortos kedvében lévén nekem szaladt, miközben a sparheltből vittem be a szeneslapáttal az izzó parazsat a hálószoba kályhájába. Húgom, aki fogócskázni szeretett volna, arccal egyenest a forró lapátba futott – gyönyörű, őzbarna szemei közé örök bélyeget égetett az izzó parázs.
Anyámat mindez alig érdekelte – ekkor döntött úgy a nagybátyám, hogy felvesz mellé egy segítőt.
Margit születésünktől fogva ismert bennünket, és anyámmal egyidős lehetett. A Szamostól nem messze, a töltés felé, tőlünk négy házzal lakott arrébb nővérével, Erzsébettel egy tornácos parasztházban. Gyerekként mindig féltünk tőle, mert fekete szeme, olajbarna bőre, ezüst koronáktól csillogó fogsora a nagyapám meséiből ismert boszorkányokra emlékeztette, bár az a hír is járta róla, hogy az ördöggel cimborál, varázsolni és szemmel verni tud. Mindezt én mint kisgyerek, valahol el is hittem, látván hogy konyhájában mindig ég a parázs, fekete macskái pedig hol az ölében, hol a széken vagy az ablakpárkányon dorombolnak.
Nagyapám mindig meséléssel ütötte el a velünk töltött időt, amikor a jószágok etetése vagy egy kiadós ebéd elköltése után beleült bordó karosszékébe, lábát az ágy támlájának támasztotta, és lassan anekdotázva kezdte kibontani előttünk ifjúságának történeteit. Felnőttként sokat tűnődtem azon, hogy ezek megtörtént események voltak-e vagy csak egyszerű kitalációk, de én és a húgom szájtátva hallgattuk, miként sorozták be katonának, hogyan tört el jobbkezének középső ujja, amit az eset óta mozgatni se tudott. Joghallgatóként a hadseregben egy ideig tartalékosként szolgált, majd behívták az erdélyi havasok közé, ahol a hegyekben felállított katonatáborok egyikében teljesítette kötelességét, amikor egy hajnali riadó alatt, társát segítve hegymászáskor ráesett a kezére egy hatalmas szikladarab. Leginkább azokat a történeteket élveztük, amikor gyerekkoráról mesélt, csibészes csínytevésekről, ahogy a szomszéd lányát, Lujzát – akinek gyönyörű, hosszú, ébenfekete haja volt – áthívták magukhoz szépítkezni. Akkor nagy divatban voltak a hajolajak, minden süldő lány álma az volt, így nagyapám és az öccse kitervelték, hogy Lujza haját bekenik hajolajjal, hogy az még akkor is ragyogjon, amikor rásüt a Hold. Természetesen szó sem volt semmiféle olajról, a kecses üvegcsében házilag készített, higított csiriz volt, azzal kenték be a sötét hajkoronát, ami úgy összeragadt, hogy Lujza haját le kellett vágni majdnem a tövéig. Kaptak is érte nagyapámék, nem keveset, de mindig nevetett, amikor ezt mesélte, én pedig azon gondolkoztam, mi vihette őket ilyesmire, s idővel választ is kaptam rá: szerelemféltés.
Margit apránként lopódzott be a mindennapjainkba. Korán érkezett és későn távozott. Sokszor megvárta, míg én és a húgom álomba szenderülünk, és késeig maradt még anyámmal, akivel órákig beszélgettek a konyhában. Anyám, a művelt tanítónő, és Margit, az egyszerű parasztlány. Különös barátság alakult ki közöttük, anyámra meglepően jó hatással volt. Lassan visszatért belé az élet, kinyitotta házunk kapuit, néhanapján újra leült a zongorához, és egyre több magántanítványt fogadott a muskátlikkal és leanderekkel zsúfolt tornácon.
Margit tulajdonképpen egész életét a nővére mellett élte le, soha nem ment férjhez, hiába volt lánykorában különösen szemrevaló, az a típus, akiben szilaj erő, huncutság és tűz lakott. A falu asszonyai féltették is tőle a férfiakat, habár Margit rájuk se hederített, neki valahogy másban rejlett a boldogság, konyakos kávékban, süteményekben, napfényben csillanó kristálypoharakban, almaszüretben, borgőzös disznótorokban. Anyám, ha bement a közeli városba vásárolni, és szokásához híven a buszra várva beült a nagyábécé melletti presszóba egy feketére és gesztenyepürére, mindig gondoskodott arról, hogy egy tálca válogatott cukrászsüteménnyel térjen haza. Jutott belőle bőven mindannyiunknak. A franciakrémesből mindig több szeletet hozott, egyet adott Margitnak és Erzsébetnek is. Margit az ablak alatti hokedlin ülve lassan kanalazta – nem villával ette, kis félköröket formázott a habba, talán azért, hogy így tovább tartson a mámor, a párpercnyi elszakadás a sáros valóságtól –, tehát kis kávéskanállal ette az édes vaníliakrémet és a szirupos cukormázat, néha szünetet is tartott egy-egy falat között, és nagyokat kacsintva ismételgette, hogy „mily fenséges… jajj, de fenséges…” .
Hogy az élet hasonlóan bánt-e vele, valójában nem tudom, sírni szinte sose láttam, pedig biztos ezernyi oka lett volna rá, de mindennapjairól, lelki dolgairól nekünk igazán soha nem beszélt, habár sok mindent megosztott anyámmal, és életünk minden jeles eseményénél ott volt velünk. Ha felhőtlen boldogsággal nem is, de hosszú élettel áldotta meg az Isten, kérdés az, hogy a hosszú élet magában egyenlő lehet-e a boldogsággal, ugyanis Margit még anyámat is túlélte, ott volt, amikor férjhez mentünk, ott volt, amikor Sára született, és nem hagyott magunkra akkor sem, amikor húgomat fehérvérűséggel diagnosztizálták. „Inkább engem vinne a halál, inkább engem betegített volna meg! Én már eleget éltem!” – mondta nagyokat sóhajtva, fejét kezei közé fogva.
Szegény Sáránk ebből nem sokat értett, még csak kilencéves volt, és jobb szeretett a fáskamrában és a nyári konyhában tanítónősdit játszani, szétvágott függönyből menyasszonyi fátylat készíteni, vagy csak heverészni az almásládákból összetákolt kuckóban, de akárhányszor belépett a vasárnapi ebéd párájától nyirkos konyhába, azt érezte, hogy a felszálló gőz fullasztó felhőként telepedik a kis helyiségre, a sárga falakról pedig könnycseppekhez hasonlóan folyik le a nedvesség. Margit ilyenkor sokszor rákacsintott, és így hívta magához: kismadaram, kiscsókám, és valamiféle cinkosként mindig adott egy kis darabot Sárának a frissen sült süteményből vagy egyéb finomságokból a több fogásos ebéd előtt.
(Kép: Pixabay)