Néha úgy írok széttaposott roncsokról, s az egyszemű, merőlegesen tüzelő Napról, mintha szavakba másolnám át a Guernicát. De az emberek nem értik a villongó ékezetek aggodalmát, túl sorok kormos kupacain, nem olvasnak közökből kilátást, mint ahogy a Te időd vásznain sem ízlelték a letaglózott világ szétfröccsent színeit. Tudod, példátlan Pablom, néha úgy gondolom, hogy valamikor, régéletben, együtt ültünk egy vízparton, lábunkat lógatva a mélybe: néztük túlnan a lovakat, mint vágtáznak, habzó nyakukat nyújtva a szélbe s megtorpanva visszanéznek, mint madonna-szemű modellek.
Sose lehet tudni tisztán mik történtek múlt életeinkben, s visszasugároznak egy egy epizódot a jelenünkbe.