Az, mi hitből kinő,
úgy tudtam, Uram,
hogy neked tetsző –
hiszen minden javam
neked szenteltem:
fiam és malasztos szavam.
Ha kövér barmot adtál,
én térden megköszöntem,
de azt is ha szapultál.
Megpróbáltam minden emberit,
mégsem bírok egyebet,
mint éppen a meréknyi semmit.
Most im mégis itt állok,
s nézem testem senyvedését,
elevenből döggé mint válok.
Kiszikkadt az élet tőgye
s lakhatatlan lett nekem
az evilág kies völgye,
mert nem tűröm a nép undorát,
s már-már ott tartok, Uram,
hogy szomjúhozom a hűs halált.
Levetném örömest a testet,
te adtad, vedd is el
szennyével együtt a létet,
vagy taníts meg tudós Uram,
a kínt mint viseljem,
hogy fogjam be pörös szájam,
mert bárhogy mérnéd vétkemet,
ellenedben nincs szavam,
te szabod ki végemet.