amint a három öregasszony halálsápadtan feküdt a pállott ágyakon, mintha hangtalan mormolásuk a mennyezettel pörölne – feküdt a teremnyi télben az alzheimeres, a béna s utolsóként Ő, közöttük három standard éjjeliszekrény, bögre, kiskanál, szemüveg mindeniken s mint kimustrált kovácsfújtató hörgött, nyöszörgött a három vén tüdő – ablak csak egy volt, előtte kiszáradt fa, ág karmolt hosszan minden széllökésre, akárha görbe csontujj – az utolsó napon, mikor köd lepte be az áporodott termet s Ő már az ág karcát sem hallotta, magához intette a halszemű nővért: keressen neki egy Chopin-szonátát a neten (ennyit igazán megtehetne) ettől kezdve úgy tűnt, könnyebb lett merülése a semmi tárt karú kékjében s talán fájdalommentes az apróhalak sürgetése.
Kép: Pixabay