Arcaim cserepekre törték a tükröket, élőteremet benőtték a versek, beláthatatlan kútjaimban egymásból hajtanak ki, sejt sejtet bimbózik, mint ahogy a turritopsis* szüli újra folyvást önmagát, nem ismerik a halált az élelmes metamorfózis fogalmai. Néha azt álmodom, hogy a sok párduckarmú szó egymásnak esik a sajátterületért, marakodnak a zsákmány, az utódlás jogáért, a testvér szóból ellenség lesz, a fog tőrré, a vér sárrá válik. Ölnek az eredet történelméért, a voltért, hogy holnap is legyen, néha kérdőjelek, máskor pont gáncsolja az egymáshoz lopakodó csapásokat, vérrel jelölt füveken, vagy gyilkos ellenszélben – ilyenkor piros köd csípi szemem és lánctalpú visszhangok reccsegnek mellkasomon: lassan megvirrad míg kimúlik az utolsó szó is. Másnapjaim azzal telnek, hogy macskadorombolású mondatokká szelídítsem őket, egyazon árnyas ösvényre tereljem léptüket, ahol az ég kék, a virág szép és soha nem fordul fonákjára a JÓ. *medúzafaj