Mindennap szakad ujjnyit, karnyit a vitorla, nem tudom, meddig tombol az átok vihara, mikor s kibe harap, vagy ha valaha is lohad – de ha van számomra mentség, kegyelmes szélcsend, s lesz még kenyér, iható létrend, ha van egyáltalán tavasz-part, márványló égszentély s talpam alá nyúló meleg isten-tenyér, akkor sem tudom meg soha, mivé válok ha... s mennyi lett belőlem a mélység martaléka.