Úgy ült le, mint magányos utas, ki belefáradt a szótlanságba. Bekapcsolta a kütyüt, hogy emberi hangot hallhasson, rekeszizmán pengő baritont – valamikor nagyon szerette, ahogy Latinovits mondta a verseket. És kattogtak, duruzsoltak, lángként felcsaptak a szavak, majd hirtelen csenddé apadtak – ő csak ült a rozzant kanapén, vállán hetvenhét éve, mint orvvadászén a vértől csöpögő szajré, ki lihegve roskadozik terhe alatt s fut, hogy révbe jusson. Tudta, szépek a versek, megszólítják, bőrén futkosnak, mellkasán zörgetnek, de már nem érnek révbe – valahol a fül és az agy között lecsöpögnek, mint ház ereszéről a megolvadt jégcsapok. Csak ült ernyedt gerinccel és arra gondolt, miért nem érti a hangok sorát s nem érzi csak vállán a véres szajré súlyát.