Egyszer le kell vetnem minden ősátkot, mint ahogy testemről a kimustrált kabátot és minden titkot meg kell vallanom, hogy lásd, Atyám, félszem feladom – Egyszer összes hagyatékom, mint érett füveket, kalangyába rakom: majd elvégzi a piszkos munkát valamely utódom. Üres lesz az énpálya akkor, mint viadal után a feldúlt aréna s a lelátón csak Te, létem nyomvonala. Mert egyszer a szív is megáll, mint rozsdás óramű nyelve s akkor számon kéred, Atyám, hogyan sáfárkodtam vele.