John Ciardi (1916–1986) egyetemi professzor, költő, szónok, irodalmi kritikus és mindamellett olyan jelenség volt, aki mindig mindenütt azonnal feltűnt dinamikus egyéniségével. Magas, elegáns alkat. Intelligenciája és műveltsége szerencsésen párosult finom humorával.
Minden adottsága mellett elsősorban költő volt, akinek határozott véleménye volt a költészetről és ez a vélemény újra és újra felbukkant szónoklataiban, akár ünnepélyes alkalmakon beszélt valahol, akár televízión vagy rádióban adott elő.
Éppen egy ilyen előadása alkalmából találkoztam vele először. A kenti (Ohio) egyetemen posztgraduális hallgató voltam. Mint minden nagy egyetemnek, Kentnek is megvolt a bőséges anyagi kerete, így hihetetlenül gazdag, egyetemi órákon kívüli programokat tudott nyújtani a hallgatóknak és közvetlen családtagjaiknak. John Ciardi előadása is ilyen programajánlat volt.
Szenvedélyesen beszélt arról, hogy milyen fontos a költészet minden ember életében. Nem fogadta el, hogy csak az akadémikus világában van jelentősége. Szerinte nekik van a legkevesebb szükségük arra, amit a költészet nyújt.
Másodszor kitért arra, hogy a költészetnek éltető eleme, hogy érthető legyen mindenki számára, a jelen kérdéseit, gondjait, fájdalmait sugározza, ne csak a múltról szóljon.
Harmadszor, mert nem bírta a szentimentalizmust, a pózolást, affektálást, nagyképűsködést és a szenvelgést, ezeket szerette volna kiirtani a költészetből. Minden modern költeményben ésszerűséget, élethűséget kívánt látni. Véleménye az volt, hogy manapság épeszű ember már nem szenveleg.
Feleségét tartotta legmegbízhatóbb kritikusának. „Azért szeretem a feleségemet”, mondta egy ízben, „mert okos, mert legyőzhetetlen humora van, és tökéletesen megbízható. Imádom a paraszti józanságát és a hamisítatlan egyéniségét. Két lábbal áll a földön, jó hozzám és szeret élni. A higgadt, valósághű magatartása egyszerűen igéző.Ha egy nap munkából hazatérve ott találnám őt az ablak előtt, ahogyan szép szeme átszellemülve mereng a bíbor alkonyatba, hófehér kezében néhány szál rózsát tartva bánatosan sóhajtozna, hátazonnal pánikba esnék, és amint eléggé magamhoz tértem a rémületből, orvost hívnék. Az én feleségem teniszezik, és ha szükséges, kicseréli a defektes autógumit, de az biztos, hogy még sohasem simogatott piros rózsát napnyugtakor”. Amit a feleségéről írt, pontosan összegzi az ars poeticáját.
Felháborítónak találta a gyermekeknek írt „cukros kis versikéket”, olcsó, rímelő kis bárgyúságokat. Azt állítja, éppen a fiatal években merőben másra van szükségük, hiszen a serdülőkor az ember életének legviharosabb, legindulatosabb, legkegyetlenebb és legvadabb időszaka. Itt útmutatás és bátorítás kell, megértés és realitás, eszmék és igazságok, amikbe mint életmentő övekbe bele tudnak kapaszkodni. Nem cukros tejbegríz kell nekik. Ez a nézet talán azért született meg, mert Ciardi egy „ír-olasz harcmezőn” nevelkedett fel Boston külvárosában, ahol a nemzetiségű öntudattal megáldott ifjúság állandó jelleggel ütötte, verte egymást.
(Megjegyzés: Wallace Stegner a maga nemében éppen olyan figyelemre méltó irodalmi nagyság volt, mint Ciardi, de ő éppen az ellenkezőjét vallotta: „Ezen a kerek földön minden egy óriási szentimentális közhely”, vallotta. „A szerelem és a bánat mindig szentimentális, úgy, mint a törekvés, a megbánás vagy a csalódás is, de még a halál is. Csak a nyughatatlan irodalmárok, akik állandó makacssággal keresgélnek valami új és merész dolog után – csak ők félnek a szentimentalizmustól. Viszont mi, öreg rókák, annál jobban értékeljük azt. Az emberiségnek szüksége van az érzelmekre, különben emberisége elpusztul és már nem ember. Talán állat vagy inkább robot lesz belőle…”)
Őszintén sajnálom a két kiváló urat azért, mert nem voltak magyarok. Mert ha magyar lett volna az anyanyelvük, akkor tisztán értették volna, hogy az, amit ők egyetlen szóval (szentimentális) tudtak csak kifejezni – és nem tudtak vele zöld ágra vergődni –, az valójában két különböző fogalmat takar. Ezt magyarul igen tisztán meg is jelöljük: az „érzelem” és az „érzelgősség” kifejezésekkel. Az első igazi, valós érzést jelent, míg a második meggyőződés és átélés nélküli, kierőszakolt, futó érzést jelent. Az elsőt minden lelki életet élő ember megért és átérez, a második csak amolyan „Ersatz”, ócska pótlék az igazi helyett.
Ciardi egészen kicsi volt még, amikor apja egy autószerencsétlenség áldozata lett. Ezután az anya egyedül nevelte fel négy gyermekét. Ciardi jellemére nagy hatással volt anyja könnyen lobbanó olasz kedélyvilága.
Magna cum laude-val fejezte be tanulmányait az egyetemen és pályája biztosan ívelt felfelé. Állandó vágya volt, hogy életét egyedül az írásnak szentelhesse, de ismételten rájött, hogy a költészet csak a lelket táplálja, egyébként éhen lehet halni mellette. Nem akart Hegedűs Dani sorsára jutni, így elfogadta a Harvard Egyetemen az irodalom szak katedráját. Azonban már 1961-ben, teljesen kiábrándulva, otthagyta az akadémia világát. Az ifjúság felett is kétségbe esett – úgy érezte, az új generáció anyagias, kényelmes, unott és lelki szegény. Szerinte legfeljebb üzletelésre érdemes őket tanítani, mert az isteni szikra kihalt belőlük. Otthagyta hát az egyetemet. Megtehette, mert addigra olyan híre volt és annyi (nagyon jól megfizetett) meghívása volt előadásokra egyetemeken, kulturális estéken és a televízióban, hogy előző jövedelmét sokszorosan megnövelte, és közben azt tehette, amit legjobban szeretett.
Mint Amerika akkori legszámottevőbb költője, annyi kitüntetést és díszoklevelet kapott, hogy még ő sem tudta számon tartani azokat. Huszonöt könyvet adott ki, többnyire versesköteteket és néhány fordítást az olasz nyelvből, köztük a leghíresebb az Isteni színjáték. Stílusa kitűnő, modern, nagyon csiszolt, tisztán érthető. Elvetette a gyötrődő privát lelkizéseket, amelyek nem kívülállókra, hanem a jól megfizetett pszichológusra tartoznak csak; e helyett követte a klasszikus irányt, és mindenki által érthető érzéseket, gondolatokat és problémákat választott témáinak. A gondolatok váratlansága és szinte nyers őszintesége szellemi felfrissülést nyújt. Olvasás közben az ember ismételten úgy érzi: „Igen, így kell írni.”
Feleségét tartotta legjobb kritikusának és barátjának. Ahogyan múltak az évek, már kezdett fáradni. Strapás élete megkövetelte a magáét. Egyre erősebben érezte, hogy legjobb otthon lenni az asszony és a gyerekek közelében. Egyik utolsó, privát levelében írta: „Írni és dolgozni kell, ha másért nem, hát a múlt szelleméért. Lehetséges, hogy akkor leszünk érett emberekké, amikor egy szép napon rádöbbenünk, több szellemhez ragaszkodunk, mint élő emberhez.”
Nem szándékom a munkásságát méltatni, csak egyetlen, ifjúságnak szánt, de felnőttek által méltányolt költeményét említem meg: John J, Plenty and Fiddler Dan, magyarul talán Gazdag János és Hegedűs Daninak lehetne fordítani a címet.
A gyermekek által jól ismert Aiszóposz meséje a hangyáról és a tücsökről szól. A hangya szorgos volt, mesélték nevelőink örök értékű intelemként. Megállás, pihenés, szórakozás nélkül dolgozott és gyűjtött. Szerényen és józanul élt, mindig a jövőre gondolt, tervezett és persze számított a téli nyomorúságra.
A tücsök azonban hasztalan vidámságokkal és énekléssel töltötte a nyarat. Nem gyűjtött az bizony a télre. Ebből következik, vonta le Aiszóposz a tanulságot, hogy amint beköszönt a zord tél, a hangya jól fogja érezni magát, ellenben a léha tücsök jól megérdemelt sorsa következtében kékre fagyva éhen hal majd. A káröröm gonoszul kicseng a mese végén. Van ugyan egy nemesebb, pedagógiai megfontolásokra alapozott, modern változat is, amelyben a hangya szíve megesik a kiéhezett tücsök nyomorán, jó szívvel befogadja őt meleg otthonába és megosztja vele az összehordott ételkészletét. Sőt elfelejti a társadalomművelő szerepét, amit Aiszóposz kiosztott neki, és egyszerűen csak élvezi, hogy most már nem kell egyedül ücsörögnie a nagy téli éjszakában.
Ekkor közbeszólt John Ciardi, és fejre állította a régi mesét, új értelmet adva a két bogár életfilozófiájának. Könnyedén elsöpörte a tisztes tanulságot és vele együtt a megfontolt és erényesnek tűnő harácsolás alá leplezett modern materializmust. Egyben bemutatta, hogyan lehet ugyanazt a dolgot két különböző szemszögből látni.
Ciardi szerint a hangya, John J. Plenty fukar, kapzsi öregúr, akit a vagyonszerzésen kívül a világon semmi sem érdekel. Egész álló nap futkos, ügyködik, harácsol, lemond mindenről, és csak az érdekli, hogy mennyit tud gyűjteni. Egyetlen gondolat a hajtóereje: „More! Get more!” Többet, még többet! Egyetlen pillanatig sem érzi, hogy elég – mindig újabb morzsát fedez fel a legközelebbi kövecske mögött. A lelkébe égett a harácsolás zsarnoki követelése, ő maga lett a kapzsiság. Akárcsak szegény Scrooge, aki még a másvilágra is magával vitte és ott cipeli az anyagiasság bénító láncait, a hangya is cipeli fűszáltól fűszálig a harácsolás bilincseit.
Vele szemben áll Dani, a hegedülő tücsök, a költői lélekkel megáldott idealista, aki névtelenül és fizetés nélkül énekel, hogy a világot szebbé tegye. Hegedűjének hangja elbódítja a világot, és aki hallgatja, rövid időre képes feledni keserves fájdalmait és gondjait. Még a virágok is elbűvölve hallgatják vidám énekét.
Szinte sorsszerű, hogy a tücsök beleszeret John J. Plenty kecses kis unokahúgába.
Az öregúr tajtékzik. Micsoda elképesztő mésalliance… Ez a jött-ment komédiás… Mit képzel magáról? … Az ő előkelő unokahúgát és örökösét nem egy hozományvadásznak szánta… De jobb, ha nem kalkulál a Plenty-vagyonra az a nyomorult… Hogyisne… Nem azért ölte magát a munkával egész életén át, hogy egy naplopó életét könnyítse… Ezt nem lehet J. J. Plenty-vel megtenni, annál több esze van… Igenis… Az ostoba fiatalok viseljék a következményeket, és amikor vége a nyárnak és a dáridónak, ne tőle várják a segítséget…

A fiatalok mit sem törődnek az öregúr felháborodásával. A kis menyecske egy páfrány rojtos levelén fekszik és boldogan hallgatja szerelmes ura énekét:
So autumn changed from brown to gold
And the music sang. „The world grows old,
But never my song. The song stays new,
My sad, sweet love, as the thought of you.”
(Így az ősz barnáról aranyra váltott, a zene pedig azt énekelte, hogy a világ megöregszik, de az én dalom soha. Szomorkás Drága Szerelmem, a dal új és fiatal marad, akárcsak a gondolat, mely nálad időzik és rólad szól.) Az élet szép és szeretni jó, szól a dal, mert a szeretet túléli a jégvirágos telet, sőt még a halált is.
A természet föléjük hajol és John J. Plenty kivételével az erdők és a rétek lakói együtt ünnepli velük édes szerelmüket.
Aztán hamar, túl hamar, őszbe hajol a nyár. A fákról lehullanak a levelek és egyre hidegebb lesz, míg egy nap – óh, borzalom – hullik már a hó. A természet mély csendbe dermed, és senki sem sejti, hol és hogyan húzódik meg a millió élőlény a zord időben.
John J. Plenty gondosan bezárja ajtóit, csak nagyon takarékoskodva fűt, és a gazdagon megrakott éléskamrák mellett éhezik. Úgy beleszokott a spórolásba, hogy nem képes az összegyűjtött ételekhez nyúlni. Attól retteg, hogy a tavasz mégsem jön meg, és a végén kifogy a tartaléka. A vagyonszerzés lelkibetege lett, még önmagához is fösvény volt. Egész télen szenved. Kétségbeesve megfogadja, ha mégis eljön a következő nyár, akkor még többet fog gyűjteni. Egyetlen öröme abban rejlik, ha arra gondol, hogy a fiataloknak még rosszabb a sorsuk.
A rettenetes tél azonban mégiscsak elmúlik. A fösvény hangya az éhségtől elgyengülve botorkál portája elé, hogy nekilásson a vagyonszerzésnek, de a hosszú nélkülözés után erőtlenül összeesik az ajtaja előtt. De uramfia, amint elcsigázva és magatehetetlenül fekszik a még mindig hideg földön, mit hall a tavaszi zsongásban? A bogarak boldog dalát, ahogyan a tavaszt köszöntik! Igen, Dani is! Hát úgy látszik, az a csirkefogó mégiscsak túlélte a telet, él és virul, és nem tanult semmit a keserves tél alatt. Még mindig azzal az oktalan verseléssel és zenéléssel foglalkozik. Úgy látszik, vannak olyanok közöttünk, akik képtelenek megtanulni az élet legegyszerűbb leckéit. Így dohog a lesoványodott öregúr, és a sárban fekve sírdogál az élet érthetetlen igazságtalanságai felett.
És ez a tanulság, fejezi be Ciardi a mesét: élünk, és a túlélésünkért dolgoznunk kell. De az egymagában nem lehet életcél, mert mi lenne az életből, az eszményekből és az értékekből, ha valamennyien csak a vagyonszerzés és a megélhetés hajszolásával foglalkoznánk? Kell hogy legyenek közöttünk álmodozók, rajongók, életszerelmesek, akik talán elkékült újakkal, soványan és éhesen, de kitartóan szeretnek, adnak, énekelnek és verselnek. Mert a mi öreg földünk nem tud dal nélkül forogni, pedig a zene boldogság, és a boldogság erőt tud adni az újrakezdéshez. A pénz egyszer elfogy, de az életöröm elpusztíthatatlan – és ez az, amit John J. Plenty sosem tanult meg.
Egy-egy korán megsárgult levél lassan, tétovázva a földre szállingózik. Távolabb a felborzolt tükrű tó felett vadkacsák húznak el, és a koraősz hangulata megejt. A szél átsuhog a fákon és ez eszembe juttatja az őszi gondokat. Télikabátok, hógumik, hócsizmák, növekvő rezsiszámlák és borongós lesz a hangulatom. Aztán a tücskök ciripelése megerősödik és a kedves hang hátraszorítja a gondokat. Igazuk van, nem lehet a bajoknak élni, nem töltheti ki életünket a számlák feletti aggodalmaskodás. Szinte irigykedve gondolok Hegedűs Danira és kicsi feleségére, akik már fiatalon (vagy éppen azért) felfedezték ezt a bölcsességet, és sohasem követték el azt a bűnt, hogy elfelejtettek volna az életnek örülni. Megbékélve hallgatom Dani hegedűjét – amíg lehet. A mindent elnémító tél már a küszöbnél vár és beengedésért kopogtat.
John Ciardi, annak ellenére, hogy többet már nem találkoztunk, levelezésen keresztül barát lett. Ő volt az első „szakmabeli”, aki támogatta, elismerte írói próbálkozásaimat és tanítómesterem lett. Amikor elkezdtem tanítói tevékenységemet, az ő szellemében iktattam a programomba a költészetet, ami egyébként a magyar oktatással ellentétben, ugyancsak elhanyagolt része volt az akkori amerikai tantervnek.
És hatására soha többé nem tudtam elmenni az utcákon, aluljárókban, parkokban a Hegedűs Danik mellett anélkül, hogy hálám jeléül pénzt ne dobjak kalapjukba, mert élnek, vannak és zenélnek.
(Részlet a szerző Útban hazafelé című emlékiratából)