Az erősen őszülő nagypapa a négy kisebb unokájának mesélt az édesanyjáról, a kicsik dédnagymamájáról, akit ők már nem ismerhettek. A többi öt, orgonasípokat formázó nagyobb unokabüszkeség már mesék nélkül is el tudott aludni. A világháló betakarta őket. A nagypapa gondolatban visszament emlékeiben egészen a saját hároméves koráig. A második világháború alatt cseperedett föl, de az úgynevezett béke sem hozott a családnak megnyugvást. Az édesapát a szülőföldjén föltették a halállistára, pusztán mert ragaszkodott az emberi jogokhoz, szólásszabadsághoz, anyanyelvéhez, a szabad vallásgyakorlás kéréséhez. Alázatos folyamodványát nem is mindezen alapjogok jogos követeléseként adta elő. Ő csak szellemi koldusként nyújtotta elő a kezét, remélve, hogy az új hatalmasságok örömmel szorítják meg a békesség zálogaként. Ez az őszinte békekeresés bizony akkortájt önmagában főbenjáró bűnnek számított. Kényszerűen bele kellett simulni a kétszeres rabigába, a szabadság és az anyanyelv elvesztésébe. Ráadásul még azt is megszabták fölülről, hogy még tapsoljanak is hozzá, mindehhez, a rabszolgasors és a kényszermunka mellett. A nagypapa édesapjának rejtőzködnie kellett, keresték, mint a tűt, a háborús frontok keresztülvonulása után is. Ezt hozta számára az áhított béke. Vagány és félelmet nem ismerő emberként beszökött a frissen összetákolt titkosrendőrségükre, letépte a kiszögezett körözési listát, amin első névként, ki tudja, miért, éppen ő szerepelt. Hogy ne keltsen abban a bent tapasztalt zűrzavaros futkosásban még nagyobb feltűnést, végig sem olvasta a jutalommal kecsegtető feljelentést, amely ugyanakkor súlyos börtönnel fenyegette a halálra keresetteknek menedéket nyújtó igaz embereket. A sorsát eldöntő okmányt remegő kézzel gondosan összehajtogatta és betette a levéltárcájába. Erősen dobogó szívvel, halálsápadtan kisétált az új terrorszervezet számára elkobzott magánpalotából. Erővel visszatartotta magát, nehogy futásnak eredjen a nagy megkönnyebbülésében. Ezt a kis életveszélyes csínyét tehát élve megúszta. De hátra volt még a menekülésében az igazi kemény dió, a légmentesen lezárt határokon átszökés a kisebbik hazába. A felesége úgy érezte, ketté tépik a szívét, mégis könyörgött a férjének, bujdosson el, ne hagyja magát ártatlanul legyilkolni. Élnie kell a családjáért, rokonságáért, földijeiért. Ezen a rövid éjszakai megbeszélésükön pár féltő, szeretetteli szó után az édesapának menekülnie kellett, nehogy rátörjenek a házra és elfogják. Akadt besúgó elég. Olyanok is, akiket korábban önzetlenül segítettek a rászorultságukban, nemzetiségükre, vallásukra tekintet nélkül. Most, az új háború utáni rendszerben ők lettek az uralkodó osztály, holott magyar világban sem szenvedtek elnyomást, de még ferde szemmel sem néztek rájuk. De a kétrétű megszállás alatt kimutatták a foguk fehérét. Páros lábbal rúgtak a pofozóbabáknak minősített, frissen lefokozott, immár alsóbbrendűnek bélyegzett emberekbe. Pedig ők sem arisztokraták (született bűnösök ám azok az átkozottak!), sem kizsákmányolók (vesszen a fajzatjuk hetediziglen!) nem voltak. Keményen dolgoztak a megélhetésükért, maguk mosták a ruháikat, nem voltak szolgáik. Édesanya vezette kínnal-gonddal a háztartást a háborús időkben, becsületre nevelték a gyermekeiket. Most az édesapának (az unokák megkérdezték, hogy nagypapa édesapja került ilyen halálos kutyaszorítóba?), mint valami elvetemült bűnözőnek, rejtőzködnie és menekülnie kellett, hogy puszta életét megmentse. Édesanyára (ez nagypapa anyukája! – vágták rá diadalmasan a kicsik, hogy pontosan követik a történetet) zuhant a nagycsalád ellátásának, irányításának, ápolásának minden gondja.
Édesapa menekülésének sikerére a nagyvilág fogadóirodái egy árva lyukas garast sem adtak volna. Nemrégiben, mégpedig 1939-ben, messze spanyol földön valami handabandázó terrorista nőszemély (ha Nagypapa jól emlékszik, Dolores Ibarruri spanyol hangzású nevet vette föl), aki a családját és saját igen becses személyét már biztonságban tudta külföldön, a honn maradott, elbolondított többieknek kiadta a jelszót: Jobb állva meghalni, mint térden állva élni! Édesapa rákényszerült, hogy bujdokolva életben maradjon. Őt nem védte a nemzetközi vörössegély. Mint vasúti műszaki tiszt pontosan ismerte és tudta, hogyan tud elbújni a Nyugat felé tartó vasúti teherszerelvényekben, néha pedig az ismerős vasúti személyzet rejtette el hol a gőzmozdonyon, a szénrakományba belerejtve, hol a szállított áruk között, az ólomzár törvényi védelmét kijátszva. Az emberi élet és emberi igazság mindig többet jelent, mint egy vacak vámzár-fémfityegő.
A családot negyven álló hónapig túszként visszatartotta az új megszálló hatalom. Nagypapa a hosszú, siralmas tilalom végén akkorra már hároméves lett. Édesanya minden szálat megpróbált, hogy kijussanak édesapa után. A Nemzetközi Vöröskereszt többszöri határozott közbenjárása, majd tiltakozásai eredménytelenek maradtak.
A családfő a szintén megszállt, mégis valamivel szabadabb Anyaországban minden elképzelhetőt és elképzelhetetlent megtett, hogy hozzájuthasson gyermekei mosolyához.
A szülőföldjén, az ottani titkosrendőrségen végrehajtott okmánylopása, meg a szigorúan őrzött határon történt elfogása és abból a csodás megmenekülése kutyafüle apró közjátéknak tűnt előtte ahhoz képest, amit meg kellett éljen a kor háromnegyed-kommunista, egynegyed-polgári élet hivatalos útvesztőiben 1945-től 1947-ig. De nyakas székelyként nem adta föl. Addig-addig kilincselt, érvelt, bizonyított, könyörgött a legfontosabb embereknél – mindezek bizony kapusok, fűtők, takarítónők voltak. Rájuk, a dolgozókra szüksége volt a hatalomnak. Ők többnyire a helyükön maradhattak, közülük kevesebbet hurcoltak el, mint édesapa fontossági sorrendjében a csúcstól lefelé lejjebb besorolt államtitkárok közül. Az egyre pofátlanabbul nyomakodó titkos hatalom pribékjei ezeket a magasan képzett vezetőket amolyan cserebere-fogyóeszközöknek tekintették abban a lassan csak bolsevikokból álló zsúfolt politikai színházban.
A határ másik oldalán Édesanyát semmiképpen nem akarták kiengedni a férjéhez a frissen létrehozott titokzatos szervek. Szegény magára maradt családanya hiába kérvényezte számtalan alkalommal az útlevelüket. Az anyai nagymama a három gyerekkel átmehetett volna, ne szolgáljanak teherként az új, egynyelvű iskolarendszerben.
A nagypapa idáig ért a mesélésben. Igen fárasztó napot hagyott maga mögött, örülhetett, hogy eddig szerencsésen leküzdötte a kínzó ásítozását. Csak azért sikerülhetett neki, mert végül lebiccent a feje és elszenderedett. Ezzel utolérte unokáit és velük már teljes álom-egyetértésben fújták tovább a kását.
Az unokák újra Erdélyben jártak, éppen a Madarasi Hargita legszebb csúcsát mászták meg a családdal. Nagyapjuk elé álmában a legutóbb elképzelt bibliai képek vetültek, ott járt Názáretben.
Mária ökölnyi cipókká szaggatta a meggyúrt kenyértésztát. Egyenként gondosan kisujjnyi vastagságban kerekre, kétaraszos nagyságúra lapogatta őket.
Az udvar végében a gyümölcsfák árnyékában békésen meghúzódó, félgömböt formázó kemencét már hajnalhasadáskor felfűtötte a levágott szőlővenyigével. Most elkalandoztak a gondolatai, a két marék gondosan félre rakott maradék virgácsról a szent Fia tanítása ötlött föl benne az élő szőlőtőről, a fürtökről és a borról. Az Úrvacsoráról. Az Utolsó Vacsoráról.
(Nagypapa Poncius Pilátus helytartóságának időszakát álmában is tudta, Kr. u. 26–36 között képviselte a Pax Romanát, Róma békéjét Palesztinában. Tudjuk, hogyan. Nagypapának Pályi Gyula vegyészprofesszor vezette le a pontos időrendet. Isten Fiának kivégzése tudottan pénteki napon történt. A jeruzsálemi Húsvét előkészületi napja a tavaszi nap-éjegyenlőség előtti újholdtól számított 14. nap, a holdtölte napja. Így a csillagászok kiköbözték, hogy egyetlen év jöhet számításba, amikor Niszán tavaszi hónap 14. napja pont péntekre esik: a Kr. u. 33. év. Jézus Krisztus halála április 3-án, feltámadása április 5-én következett be.)
Mária erővel visszatérítette a múltba süppedő nyilalló szomorúságát a jelen asszonyi feladataihoz.
Próbaképpen az egyik kenyérlepényt vizes kézzel végigsimította és hátravitte a kemencéhez. Kinyitotta az ívelt vasajtót, a tésztát vizes felével fölnyomta a homorú belső falra. Rácsukta a kísérleti darabra az ajtót. Fölegyenesedett. Megropogtatta a derekát. A közben elszabadult őszes tincset önkéntelen, nem tudatos mozdulattal visszasimította a gyászfejkendője alá. Rövidke fohásza szállt az égbe a Mindenhatóhoz, hogy ma is megtartotta, erőt és kenyeret adott. Apróka, csak asszonyi füllel felfedezhető puffanás jelezte előtte az eredményes sütés megtörténtét, a lepény leesését a kemence padlatára.
– Ímhol testet öltött a mennyei kenyér – sóhajtotta. Ahogy fölnézett az égre, a felhőkben újra Fia tanítása vetült eléje. Villámgyorsan, ügyesen a magával hozott gyékényfonatos szakajtóba varázsolta a tűzforró, frissensült első darabot. Elégedetten sietett vissza a konyhába a többi nyers lapótyáért. Szinte futott már, mégsem tudott menekülni az emlékektől. Bármennyire szaporázta a lépteit, felvillant előtte az írástudók zsugori arca, amint a fiát gyalázzák, mint a bűnösök barátját, mivel szóba mert állni a kútnál a szamáriai asszonnyal. Hiszen emberi lényhez szólt, aki bűntelenebb, mint a fiára fenekedő gonoszok. Ezek az írástudók ártatlan istengyermeket adtak halálra. Égette a szemét belülről a sírás. Már könnyei sem voltak.
József magára szokta csukni a műhelyajtót. Naphosszat bent tartózkodik, kizárta magát ebből a világból. A gyászban nem igazította el és nem gondozta a szakállát. Nem is mutatkozik az emberek előtt. Mária kétségbeesetten ingatta a fejét. Már igazán megmondom neki, határozta el. Lassan már annyira elvadultan néz ki, mintha a gyökérkefét látnánk. Ma pitymallatkor fogta a kapáját és elindult egyedül a szőlőbe.
(– Hogyan? – kérdezte saját magától, mint a jelenet álomszemtanújától Nagypapa. Az persze álomtermészetes, hogy nézőként tökéletesen követhette az Istenanyánk gondolatait. – Úgy tudom, mentegetőzött tovább, lehetséges, hogy József már régen halott. Kimutatták a történészek, hogy Krisztus urunk korában a Római Birodalomban Tiberius császár idejében, az ő időszámítása szerinti 15. évben az átlagéletkor mindössze a huszonöt évet is alig érte el. Nagy volt a csecsemőhalandóság, magyarázta a bátyja hangja. De József már nem volt csecsemő, vitatkozott a bátyjával. Néma, választalan zavar telepedett közéjük. A kisgyerekkori Nagypapát az álomcsoda visszaragadta a bátyjával folytatott beszélgetésből újra fehérhajú felnőttként Názáretbe, Szűz Mária házába.)
A gyász újra felhívó szóként visszahangzott Mária agyában. Az én Jézus fiam. Az emberiség Jézusa. Isten küldötte. A Megváltó. Biztosan megkérdezte mennyei Atyjától, hogy miért rótta rá ezt az egész földtányérnyi szenvedést. Hiszen a Teremtés óta ő volt az első és egyetlen, aki bűn nélkül való. Az Emberfia az egyetlen ártatlan, mióta az Atya az első értelmes lényt összegyúrta és lelket lehelt belé. Jézus az örömhírt, a feltámadást hirdette, a bűneink megvallását és a megbocsátást, nem az örök gyászt. Most mégis sajgott Mária szíve, holott kezdetektől tudta, hogy Isten fiát hordozza a szíve alatt. Hiába remélte a jósorsot egyetlen magzatának.
Gonosz világ! Erzsébet fia ugyanúgy mártírhalált szenvedett. Miért bicsaklott meg a Teremtés, hogy a sátán szolgákra és párttársakra találhasson! Mennyi, de mennyi hamis próféta tündöklik föl, hazudva, hogy övék a betlehemi csillag. Éppen tegnap az erre vetődő, tüzesszemű vándorprédikátor – yezidinek mondta magát – messziről került erre a vidékre a Rafidain, a Kétfolyó, a Folyamköz tájáról. Azt tanította, hogy a Rossz (nem mondta ki, hogy maga a Sátán) ugyanúgy a Jóisten eredeti, főangyalokból álló köréhez tartozott, mint a jók. Ezért nem szabad gyűlölni őt, mert még az is megtörténhet, hogy egyszer majd megváltozik és visszatér az Úr kebelébe. Ezt a kába önjelölt hittudóst szerencséjére csak megfenyegették, nem kövezték meg. Gyorsan elfüstölt a környékről, nem sikerült újabb híveket szereznie a Pávaangyalnak, akit az oltárukon tisztelnek. Így helyi imádat nélkül maradt a messzi távolban hívei fölött uralkodó tollas-szárnyas lény az ugyancsak távoli oltárukon. Pedig már keresték ezt a süketelő gyalogprófétát Kajfás főpap leselkedő fogdmegjei.
A lélek három képességet kapott az Úrtól: az emlékezetet, az értelmet és az akaratot. A bűnben haltak összes cselekedete, a külsők és a belsők egyaránt halottak a kegyelem számára.
Mária célzatosan elmerült a házimunkában, csak hogy lefoglalja magát és meneküljön a világát betöltő szomorú gondolataitól és a szívét összeszorító bánattól. Egyszülött Fiát veszítette el.
Nem nyikordult meg a bejárati ajtó, mégis világító fehér felsőruha jelent meg a szoba közepén. Mária háttal állt, de a szeme sarkából észrevette a hihetetlen jelenséget. Félijedten hátrafordult. Fölemelte a fejét. Boldogság-pattintás lökte a vért a szívéből egészen föl a feje búbjáig. Megtántorodott.
Fölismerte, de még nehezen akart hinni a szemének a világot betakaró örömkáprázattól. Hiszen ez eddig lehetetlen volt az egész földkerekségen!
– Jézus! Drága Fiam! – sikoltotta volna. A hangját nem tudta uralni a torokszorító lelki villámcsapástól. Anyai karjai azonban engedelmeskedtek, szétröppentek, hogy óvón a feltámadott Fia köré bástyázódjanak.
Az igazi Húsvét most szent Fia megjelenésével töltötte be Mária számára a Feltámadás ígéretét. Hát örömünkre, a világbánat oldására valóban beteljesedett a Fia jövendölése. Van Feltámadás, amely az örök haláltól való megváltás lehetőségét, bizonyosságát és elnyerhetőségét adja az egész emberiségnek. Íme, itt van a Feltámadás, a halált legyőző, a halottak közül visszatérő Jézus. Cáfolhatatlan bizonyíték, hogy Ő valóban a közénk jött Isten. Ez élő tanúvallomás és perdöntő. Hiszem és vallom, ígérem és fogadom, hiszen látom, tapasztalom, Jézus itt van körünkben. Visszatért hívei és hívői közé és az idők végezetével újra eljön ítélni élőket és holtakat. Jézus, mintha csak tegnap hagyta volna el a gyermekkori házat, ott termett Édesanyjánál és vigasztalón ömlött át róla az öröm Máriára, az Istenanyára.
(Nagypapát álmában is megrázta az annyiszor elképzelt jelenet a Feltámadásról. Röpködő lélegzettel vált tanúvá a hite szerint. Eddig egyszerűen nem tudta elképzelni azt a világot betöltő örömöt, boldogságot, az örömkönnyeket, ahogy a feltámadott Jézus és Édesanyja átölelték egymást.)
– Te leszel az Egyházam Édesanyja és a hívők megdicsőülésének kezdete. Te leszel maga a Boldogságos Szűzanya, az élő Egyházam szószólója, Segítője, Oltalmazója, az Istenünkhöz szálló fohászok közvetítője. Majd egykor, a távoli és mégis oly közeli országban, a magyarok szent földjén, a Kárpátok ölelésében, a tihanyi, a hitet lélegző és a Balaton vizében megkettőződő Istenházában a boldog emlékezetű művészünknek, Udvardy Erzsébetnek a rólad festett képmása ad hírt rólad, Édesanyám. A kép hírét messze földre elviszik a rád emlékező emberek. A képmásodban továbbélsz. A képednek saját neve támadt, amely az arcoddal él tovább. Így hívják majd: Örömünk oka. Találó elkeresztelés, hiszen Te vagy a megdicsőülés kezdete, példája, vigasza. Egykor majd a Te néped Veled és általad megerősítve hirdeti az igazságot: te vagy, Édesanyám, Isten zarándok népének biztos reménye, valóban az örömünk oka vagy. Az emberiség csak az örök élet reményében találhat vigasztalást a pusztító, értelmetlen háborúk idején. Csak belőled meríthet erőt a lelki újjáépítéshez.
(Nagypapa álmában esküformán emelte föl a jobb kezét. Tépte a látomás, mert cselekedni szeretett volna. Maga elé lehelte a könyörgést. – Szeretném megszólítani a Megváltónkat, de nem vagyok méltó rá, hiszen csak földhözragadt bűnös lélek vagyok. Nem zavarhatom az Istenanyával folytatott, szívbéli megkönnyebbülést hozó beszélgetésüket.)
Jézus felemelt karral ismét beláthatatlan messzeségbe, a jövő Kárpát-medencéjébe mutatott.
– Édesanyám, az ott Péliföldszentkereszt. Ott is lesz emlékhelyem. Raab Péter szobrászművészt megihleti a mostani találkozásunk. A látomásában megjelenik Keresztutam tizenharmadik állomása fehér kőbe rejtve. Mindig irdatlan felelősség a fölösleget lefaragni. Akár hideg anyagról, akár hideg hazugságról kell döntsünk. Aki majd megáll a kiteljesedett alkotás előtt, meghallja a hangomat. Meg vagytok hívva, hogy a kereszt és a fény hordozói legyetek. Felébreszti az emberiséget, hogy végigjárják az öröm, a világosság, a fény és a feltámadás útját.
(Nagypapa gondolatban Lélekmentő Világdíjat adományozott a művésznek a meglévő Kossuth-díja mellé. Boldogan remélte, hogy a nagyszerű szobrász gondolatban el is fogadja.)
Máriának könnyek gyűltek a szemébe a sugárzó fénytől, amely a Feltámadottból áradt. Földöntúli boldogságában két keze közé fogta imádott Fia arcát és csókolta, csókolgatta, majd eltartotta magától, úgy gyönyörködött a Feltámadottban. Újra átkarolta örömteli kezeivel, alig akarta elengedni, hogy újra itt van vele. De első megnyilvánulása mégis az igazi édesanyáé.
– Egyél legalább, drága Fiam, nem is tudom, mivel kínáljalak hirtelenében! – ölelte át megint a Fia vállát és könnyű széket penderített számára az asztalhoz. Jézus alig akarta elengedni Édesanyja kezét, szeretettel hátráltatta, ne fáradjon az ő kedvéért. Arcához szorította az annyiszor megtapasztalt lágy simogatású anyai ujjakat, ahogy kisgyermekkorában. Derűs arccal leült az áldott asztalhoz. Mária sürgött, fordult, olajbogyót és még forró lepénykenyeret tálalt föl neki, ahogy szokta ünnepi vendéglátáskor. A kis szőlőbirtokuk a tizenkét olajfával kiteljesítve megadta számukra a legszükségesebbeket az asztalra. Öt korsó olajat és ugyanannyi bort.
Jézus a frissen kisütött lepényt fölvette, hálát adott, megtörte, Édesanyjának adta, majd maga is evett belőle, pár szem olajbogyóval megízesítve. A lerágott magoknak mázas agyagszilkét készített oda Édesanyja. Bort is töltött a poharakba mindkettejüknek.
– Édesanyám, te voltál az első és egyetlen ember a világon, aki az Úr angyala által értesültél a jövetelemről. Én eljöttem az Atyától. Erre a világra érkeztem általad, Édesanyám. De most végleg itthagyom ezt a világot, hogy visszatérjek az Atyához. Hiszen
az én szenvedésem nem megsemmisülés, hanem győzelem. A földi halálommal lettem közbenjárótok Isten trónja előtt.
Ha a nevemben kértek az Atyától, megkapjátok. Isten kegyes, kegyelmet hirdet a bűnösöknek is, ha megtérnek és megvallják tetteiket, ezzel levetkezik régi, bűnös életüket. Isten nem a bosszúállás istene. Ő a szeretet Istene, ezért lehet kimondani a nevét. A mi hazánk a mennyben van, mi a mennyország polgárai vagyunk. A megváltás titka a Feltámadás.
– Fiam, hiszem, tudom és vallom, hogy az örök Istentől jöttél. Isten minden körülmények között kész megszentelni az életünket. Alázatos kérdésünk csupán csak az, hogy készek vagyunk-e engedni, hogy Isten Szent Lelke bennünk munkálkodhasson, hogy szívünkben véghez vigye mindazt, ami a megváltás által lehetséges. Ezen tipródom, mióta hazatámogattak a keresztfád alól. Te, a Világ Világossága azért jöttél ebbe a világba, hogy általad mi is mindörökre ragyoghassunk! Te vagy az igazi Krisztus, hívsz bennünket, s erre a hívásra válaszolnunk kell! Érvényes a tanításod, hogy mi is legyünk a Világ Világosságának a része. A mi Istenünk azt akarja, hogy megszentelődjünk, legyen az életünkben Krisztus mindenek felett!
– Édesanyám, e földi szolgálatom legnagyobb részében azon fáradoztam, hogy válaszfalakat bontsak le és szeretethidakat építsek ember és ember között. Megmostam a lábát azoknak is, akikről tudtam, hogy el fognak árulni. Leültem a vámszedővel egy asztalhoz, reményt adtam a bukott nőnek, hogy bűnbánattal átitatva van visszaút. Megmutattam, hogy az Ég segítségével a farizeus, kétarcú ítélkezéstől eljuthatnak a bűnbánatig, megfürödhetnek a hit fényében. Megmenekülhetnek az örök sötétségtől. Magvakat vetettem, hiszen tudván tudom, jóval több lélektermő talaj várja az Igaz vetését, mint amennyi elzárkózó lélek lakja a világunkat. Ők a példabeszédeimben emlegetett köves talaj. Csak az igazak teremnek százszoros szemet a fejet hajtó kalászokban.
– Fiam, nem haragszol azokra, akik ártatlanságodról tudva elítéltek, keresztfára szögeztek, mint ahogy rablókat, gyilkosokat szokás?
– Isten megbocsátja nékik, mert nem tudják, mit cselekszenek. Ez a világ, Édesanyám. Nemcsak a gabonaföldeken nő a konkoly, az emberi természet sem mentes a Sátán fertőzéseitől. Még engem is célba vett és megkísértett. Akkor mit várjak a túlontúl anyagszerű gondolkodású emberektől, ha a lelkük ellenében pénzhalmokat, hatalmat kaphatnak és örökre elveszítik a gerincüket, emberi tartásukat. Ezek a társadalmi bélpoklosok, az Atya őket is ki kell gyógyítsa a bírvágy leprájából. A bűnösök a farizeus ítélkezéstől el kell jussanak a bűnbánatig, hogy megmenekülhessenek az örök sötétség fagyától.
– Drága Fiam! Hadd fussak el most a Tanítványaidhoz, elvinném az örömhírt. Üzenni akarok nekik a feltámadásodról.
Jézus bólintott, arcán a tudás békéje világolt. Édesanyja összerázkódott, mert eszébe jutott szent Fia a kereszten. Jézus a küldetésének csúcspontján olyan nagy lelki emelkedettséget érezhetett, immár közel az Atyához, hogy az már elfedhette vele a megkínzatása testi szenvedéseit. Az anyai szív most meggyógyult. A megígért Feltámadás bekövetkezett. Jézus igéje a saját testévé lett az Édesanyja hálatelt szeme láttára. Itt van az ő szentséges Fia és fogja a kezét. Újra hallgathatja Őt.
– Boldogok, akik békét teremtenek, Édesanyám, mert őket Isten fiainak és leányainak fogják nevezni. Három rövidke szót üzenek a Tanítványaimnak, a világ jobbítására küldöm nékik. Az első a Türelem, mert
az indulatos ember viszályt szít, a türelmes pedig lecsendesíti a perpatvart.
A következő megszívlelendő tulajdonság az Önuralom.
A türelmes ember többet ér az erősnél.
Végül a Békesség –
a bölcs ember türelmes, díszére válik, ha megbocsátja a vétket.
El fogok majd jönni az Úr angyalaival és akkor mindenki megfizet a cselekedetei szerint.
(Nagyapa átmenet nélkül újra hároméves apróságként a felsővárosi Monostor úton igyekezett lépést tartani a családdal. A testvérei két oldalról szorongatták a kezét. Az idő tájt éppen Húsvétot, a Feltámadás ünnepét ülték az emberek. Az áradó Szamos hídjáról szinte be lehetett lépni a partot nyaldosó, széltől borzolódó folyóba. Közös örömükre megpillantották a Kakasos templomot. Botladozva is örömmel fedezte föl a nyilvánvaló hasonlatosságot a családjával. – Én vagyok a baloldali kereksapkás, zömöknek látszó épületrész, a nyomott háromszög elől a nővérem, a felhőkért nyúlászkodó, négy fiatornyos, egyszemű, lőréses téglaóriás, akiben a harangok laknak, az a bátyám!
Hogy jött ez a kép nagyapa elé, azt majd ébredése után taglalhatja. Most minden természetes és emelkedetten egyidejű. Ugyan a kifejezések erősen vegyülnek az akkori hároméves és a mostani élemedett lény tudásával, de a történet sodorja magával a nagyapát. Mikor Sztánára költöztek a kolozsvári kibombázottak, a szüleinek első dolga volt, hogy meglátogassák Kós Károlyt a Varjúvárban. Nem is igazi vár, magyarázták neki a testvérei, hiszen nincs felvonóhídja, meg nem páncélos vitézek őrzik. A szülei beszélgetéséből kiderítette, hogy a sasorrú kedves, nagybajuszú bácsi építette a Kakastemplomot. Ez az őt, meg a két testvérét pontosan formázó palotaforma épület csodaszép, csak ne hívják a felnőttek szecessziósnak, mikor van annak becsületes Kakasos neve. A mellékhajók említése szöget ütött a fejébe, hogyan lehet ott hajó, mikor a Szamos nem önthet ki odáig. A templom kockás papírra emlékeztető mennyezetbeosztásán és a barna padok oldalán szívet gyönyörködtető virágminták. Majdnem olyan szépek, amit ő rajzolt a szeretett nagymamájának, aki összebarátkozott Sztánán a jólelkű Fecske Bori nénivel. Aztán újra ott termett nagypapa a Varjúvárban Kós Károllyal, a nagy építésszel. Rákóczi Györgyöt dicsérettel emlegették a szülei. Meg Apafi Mihályt, hálával, mert az üldözött örményeket befogadta. Azt csak a testvérei értették, hogy az akkor épült Szamosújvár átlátható elrendezését átvette később New York városa, azért számozták az egymásra merőlegesen növekvő utcasorokat. De nagypapa álmáéban is tudta, hogy mindez Názáretben jutott eszébe.)
– Te lettél, drága Fiam, Isten élő üzenete, legyőzted a halált, a legnagyobb fordulatot hoztad az emberi életben. Ha el is eshetünk, már van, aki fölsegít bennünket. Minden tanításodra, minden egyes szavadra pontosan emlékszem. Arra az ákombákomodra is, amit arámi nyelven a porba írtál. Arra is, hogy szükség néktek újonnan születnetek. Ez először meglepett engem is, drága Fiam, de gyorsan sikerült kihüvelyeznem a tanítás mélyebb értelmét. Az örökkévalóság elérése nem megy az új életre ébredésünk nélkül. Ez az igazi újjászületés. Az az értetlen Nikodémusz – mosolyodott el Mária gondtalanná vált derűvel – nem fogta föl, hogy szellemi újjászületésre buzdítottad a hallgatóságot.
– Betelt az Idő. Búcsúzom, Édesanyám. Eljött az órám. Akik ismertek és követtek, tanítványaimmá lettek, most félnek. Meg kell erősítsem őket. Úgy érzik, pásztor nélkül maradtak, akit a példabeszédem szerint megvertek, hogy szétszéledjen a nyája. A hatalmasok és írástudók úgy érzik, engem végleg kiiktattak ebből az érzékelhető világból, de tévedtek. Követőim betöltik szerte az egész földet. Ölelj meg, Édesanyám. Beteljesítettem, amiért az Atya küldött. Elvégeztem földi feladataimat.
– Hadd menjek Veled, Egyszülött Fiam! – esengett Mária. – Áhítom az örök nyugodalmat. Vigyél magaddal!
– Megérdemelnéd, Édesanyám-lelkem. De a te rendelt sorsod még ideköt ehhez a világhoz. Ne félj, én előkészítem Neked a helyet odafönt az üdvözültek között.
– Hazahívom Józsefet! – ugrott föl Mária váratlan gyorsasággal, tele izgalommal.
– Ne – állította meg Jézus szelíden az Édesanyját. – Ő nem értené meg az Atya rendelését. Halálra rémülne, ijedtében talán szörnyet is halhatna. Teljesen megzavarodna. Az elméje örökre elborulhat. Hogyan ápolnád még őt is? Ha elmondaná, márpedig rémületében világgá kürtölné, hogy a halálom után velem evett. Ördögűzők keze közé kerülne, őt is keresztre feszítenék istentagadásért. Te Édesanya vagy, hiszed a hihetetlent, a Feltámadást. Az örök vigaszt a felfoghatatlannal szemben. Már tudod, hogy van győzelem a halálon.
– Fiam, az emberek nem fogják elhinni, hogy itt vagy, hogy feltámadtál. Hogy valóban visszatértél a halálból. Meg kellene mutatnod magad a népnek.
– Édesanyám, gondold meg, mi történne. Lázadás törne ki. Hiszen a békés halász tanítványom is fegyvert rántott és levágta Kaifás főpap szolgájának a bal fülét. Tízezrek pusztulnának el, hiába. Lehet, hogy két hétig diadalt ülnének az utcákon, de a kegyetlen római páncélosok földdel tennék egyenlővé az ártatlanok falvait, városait. Mennem kell, Édesanyám – hajtotta le a fejét. – Ölelj meg, Édesanyám! – tárta szét karjait és óvón átfogta az összeesés határán szédülő Máriát.
– Maradj még! – esdekelte elfúlón.
– Én veletek maradok a világ végezetéig. Hiszen megígértem nektek.
Fény vette körül Jézust.
Mária már nem látott semmit a hangtalan felhőrobbanástól. Szinte megvakulva, a Fia itt hagyott székébe kapaszkodva nehézkesen térdre ereszkedett és halkan, szakadozottan fohászt küldött az Égbe a szent Fia után.
– Jézus az én Megváltó Uram! Jézus az én Gyógyítóm! Megváltottál, Jézusom, szent véred megtisztított minden bűntől bennünket! Köszönöm Neked az örök életünket!
A szerző, dr. Bándi Kund az Összmagyar Testület elnöke, A CÉH című folyóirat szerkesztője
„Ősi székely családba, magyar földre, Kolozsvárra hozott a háborútól jócskán megtépázott gólya. A mezítlábassá szegényedett Családunk az ötvenes években Magyarországon fogott talajt. Népünk évezredek óta szabadságküzdelmeket él át. 1956 világfénye mindmáig hat. Tizenkét évesen megszöktem a harcoló iskolatársaimhoz. Sikertelenül. A furcsán fityegő rendszerváltásig megannyi veszteség érte Hazánkat. És a múlt mindegyre visszaköszönt. Túlélő tanúként vallok az el nem felejthető időkről” – vall önmagáról a Köd előttem 1956 köd utánam című könyvében (Püski Kiadó, Budapest, 2022).