Az igazat! Csak az igazat! Semmi mást, csak az igazat!
Nem írhatók felül az emlékek. Ez az előtörténet nem illik a fiókba. Nem keresek igazolást tetteimre. Sohasem teszek a valósággal ellentétes vallomást.
1974 nyarán Balogh Jolán művészettörténész professzor asszony egyik beszélgetésünk során megemlítette, hogy Körösszegre, a trianoni rablóbékével Romániához csatolt, immár határmenti településre nem juthatott el kutató több mint hat évtizede, amikor még Bunyitay Vince (Sátoraljaújhely, 1837. január 11. – Nagyvárad, 1915. március 16. egyháztörténész, a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagja) ellátogathatott a Csáky-fészekként ismeretes községbe. 1922 óta senki emberfia nem tudott elmenni és lefényképezni az egykor erődített kastély kapujának címerpajzsát.
A professzor asszony szomorúan hangsúlyozta, sajnos, a hányatott történelmünk csúnya forgandóságában ritka az 1514-es szomorú év fordulója előttről ilyen megmaradt tanú-emléktárgy. Az éppen folyó kutatásaihoz jelesen hozzájárulna, ha tanulmányozhatná a míves kővésetet. Sóhajtva tette hozzá, boldoggá tenné, ha valaki venné a bátorságot, útra kelne és hírt hozna az elárvult szellemi kincsről.
Úgy éreztem, hogy ez a sóhaj egyenesen és tisztán nekem szól, hiszen évente elzarándokolok a szülőföldemre és ez a Körösszegre beiktatott párszáz kilométeres kis kitérő semmiség a tudomány szolgálatáért. Rövidesen útnak is eredtem.
*
Nagylaknál értem el a román határállomást. A degeszre tömött hátizsákom alaposan megnyomta a vállamat, nyögtem a sok könyv súlya alatt, amiket az erdélyi barátaimnak szántam. Tudtam, hogy megszegem a szigorú tilalmat, mert a legártatlanabb magyar történelmi munkákat sem engedik be a román hatóságok, még a most cipelt, a kádári kegyetlen kommunista cenzúra által kiherélt, ám itt-ott némi szórványos alapigazságot tartalmazó műveket sem. Nem egyszerűen elkobozzák tőlem, be sem engedik Erdélybe ezt a szegényes tudományt. Hozzájuk csatolva persze engem főleg nem.
Ráadásul megbélyegzett emberként ezután nyilvántartanak és le is út, fel is út nekem, legközelebb már vár a tilalomfa, a szigorún ellenőrzött lista, ott kapnának el engem bármelyik határállomáson. Hetéra-állomáson, öntött el a keserűség, mert most megdobbant a szívem, ahogy megpillantottam a hírhedt egyenruhás vámosnőt. Minden beutazó látogató réme. Beleköt az elképzelhető és el nem képzelhető esetekbe. Ha két szappant talál a bőröndödben, azt már kereskedelmi mennyiségnek minősíti és jaj neked! Legjobb, ha mindkettőt odaadod neki és nem kérsz róla elismervényt. Nálam szappanok helyett nemcsak két könyvet talál, hanem pontosan tizenhatot. Kicsiket és nagyocskákat egyaránt. Mivel egyikük sem szappan, nehéz lesz kimosakodnom a büntetendő helyzetből. Lesz, ami lesz, lerakom a hátizsákomat az alacsony boncasztalra, ahol a csomagokat szétszedik és darabonként kivallatják Ceauşescunak, a Kárpátok Géniuszának felsorakozó fogdmegjei. Nagy nyugtalanságomban rám jött a sürgős szükség. Elég lett volna a közelben az első nagy fa, akár kisebb bokor. Eredménytelenül körüljártam a kivégzőteret, a lépkedés enyhítette a feszítő kínomat. Visszatérőben rám kiáltott a védősereg szigorú nőtagja, hogy hol a csomagom. Rámutattam, hogy ott hagytam a deresen, hadd verjenek rá huszonötöt könyvcsempészés bűntette miatt. Szorultságomban is maradt annyi sütnivalóm, nem tettem feltáró vallomást őmagasságának. Mivel nem tértem vissza a tetthelyre, mint az elvetemült elkövetők a regényekben, ezért a szimat őnagysága feltételezte, nekem nincs félnivalóm, ha csak úgy az ő kényére-kedvére őrizetlenül hagyom az áldozat-hátizsákom. Hátat fordított nekem és kéjes, rajtakapásra felkészült tartásban a következő személyautóhoz ment meggondolt macskaléptekkel. Ügyelve az ártatlan lassúságomra, nehogy menekülésnek vegye a sietségemet, magamhoz vettem a kincseimmel teli csomagomat.
Ideje megírnom az igazat.
Nem Körösszegen kezdődött ez a körösszegi történet, hanem jóval előbb, még Nagyszalontán. A könyvvásárlás után a vallomásomban szándékosan elszakítottam a filmet és Nagyváradról kifelé gyaloglással folytattam és ragasztottam össze – a kivágott rész elhallgatásával – Körösszeg felé a megdöbbentő tapasztalataimat. Pedig különös eseményeket vágtam ki a történetből. Akadt belőlük éppen elég.
Az igazat, csak az igazat és semmi mást, mint az igazat – szól a tanú esküjének szövege. Betűhíven mindenben az igazat írtam le. Csak a kivágott részt tartottam meg eddig magamnak, nagyon mélyen elrejtve. Most vallok.
A Nagyszalontára beérkezésemet tehát könyvvásárlással ünnepeltem meg. Valósággal megfürödtem az erdélyi néprajztudományban. Szerencsére a félreeső kisbolt elkerülhette az akkori hírhedt titkosrendőrség, a Szekuritáté figyelő szemeit. Boldog meglepetésemre a magyar népművészet kincseit leltem föl, amiről a határainkon innen álmodni sem mertem. Holtfáradtan érkeztem, de itt elevenre rázott föl a tapasztalt szellemi kincsestár és a hírtelen rám ömlő gyógyító, tudós hírek, az új fölfedezések tömkelege. Újra lettek érző végtagjaim, az átömlesztett friss vér visszacsorgását éreztem az addig üresen kalimpáló ereimben.
Az országút bevezetett a Csonka-toronyhoz. Megdobbant a szívem, hiszen a legnagyobb szókincsű magyar költőnk született a falai tövében. Felkészültem az azóta ránk eső változásokra. Az egykori kis vályog-jobbágyviskójuk helyén ma már talán Sztálin-barokk lakótelep terpeszkedik. Mind a mai napig Arany János szófordulatait használjuk, verseit a beszélni tanuló kisgyerek is gyönyörűen kimondja. Máig tökéletes Shakespeare fordításait irigylik az ósdinak vádolt középkori angol nyelvet döcögve sem értő honfitársai odaát a Csatornán túl, a ködös Albionban. Arany nyelvét aligha múlhatjuk fölül. A Nemzeti Színház színpadán neki szól a tapsunk 850 százaléka. A többi 150 százalék a színészeké. Ennyi megbecsülést igazán megérdemel tőlünk időbeli és térbeli művészetük.
Szóval, ilyen emelkedett hangulatban léptem be a Csonka-torony földszintjén berendezett iciri-piciri kis múzeumba. De hát így is lehet szellemi óriásoknak áldoznunk. Mert kicsinyben rejlik a nagy – oktat bennünket Madách Imre. Ugyan, mi telne ki a mi korunkból 1974 szeptember harmadikán! Örülhetünk, hogy 1945 óta nem irtották ki az összes értéket és szeretetet a szívünkből. Hatni és alkotni talán parányok vagyunk, de megőrizni és továbbadni a kötelességünk. Gyarapítani? Arany Jánost meghaladni csak a divatos ocsmány szövegekkel, mára már a nyomdafestéket eltűrő káromkodásokkal lehet. Manapság van, aki sikerrel gyakorolja. Millió gyönyörű szavunk van. Talán még egy vékányival több is. Miért az az ütetnyi alávalóság számít modernnek és bátornak?
Az angyalát! – rikoltottam volna föl istenigazából, amint beléptem a múzeum ajtaján. Amíg a bejáratnál topogtam, az asztalnál ülő harminc-valahány éves nő már egy ideje nézhetett. De hogyan! Lángot vetett a szeme a láttomra. Felismert, pedig életében sohase látott. Most aztán igen. Kissé megroggyant a lábam, körülöttem olyan erőtér gyúlt, amely fölkapott és egyenesen odalökött hozzá. Nem tudom, hogy fogadtam el kinyújtott kezét, mert az ajtótól egyenes vonalú pályán vezetett el hozzá a szeme. El nem engedett másodpercre sem. Azt sem tudom, hogyan kászálódtam ki a hátizsákom hevedereiből és hová tettem le. Távolról jutott el hozzám holmi szelíd puffanás, nem törődtem vele, bizonyára a hátizsákomat vágtam a sarokba, oda se nézve. Mintha visszaálmodnám a sejtjeimbe öntött valóságot, úgy köszöntöttem és bemutatkoztam.
– Fa István vagyok, de csak Ustványnak hívnak székelyesen – köszörültem a torkomat.
– Németh Margit – adta jutalmul a kezét válaszként bátorságomra, hogy kitörtem a hangomat a hirtelen gúzsba kötözött mellkasomból.
Forrás: Arany János Emlékmúzeum – Nagyszalonta – Partiumi Múzeumok
A bemutatkozás hozzárántó, közelségi gyújtót jelentett a szeméből áradó, hosszan tartó robbanáshoz. Kézfogása mintha örökké tartana. Hangtalanul hellyel kínált, valószínűleg csak intett. Ültömben végre levette a szemét rólam. Rájöttem, azért, mert közben hellyel kínált. Mohón kihasználtam a rövidre zárt villámkapcsolat szünetét és ráugrott a tekintetem az alakjára. A dús, sötét haja válláig ért, hátravetve hordta, szabadon maradt sovány, tüzes szemű arca, a kerek, reneszánsz festményeket idéző állával. Felidéztem, amikor felállt, elém jött és határozottan, mágnespuhán, mégis erősen megfogta a kezemet, már akkor észrevettem az alakját. Középtermetű, igen karcsú, igen jó alakú, igen mosolygós, aznap reggel, ahogy már megállapítottam, a harmincas évei elején járhatott. Aznap este már tíz évet öregedett, ahogy a reggeli, akkor még velem közös erejét elvesztette. Mint ahogy én is a nyolc órát meghaladó, egyre durvuló és egyre inkább a betonba taposni akaró egyenruhások reám zúduló vallatásai során. De nem keverem az idősíkokat. Most még nála varázsolgatott engem ez a rám sugárzó energiacsillag, még ott tartunk a történetben nála, az igazi jótétboszorkánynál. Puff, a kirakat! – rántottam vissza magamat, megint előre hengeredtem a történetben.
A nagyokosok szerint az azonnali szikra vagy robbanásszerűen működésbe lép férfi és nő között, vagy soha. Az ímmel-ámmal udvarolgatás pedig – az maga a soha. Az már nem igazi, az verejtékes, izzadságszagú rabszolgamunka. Az pusztán piramisépítés, amibe a végén az imádott uralkodó holtteste kerül bele.
A bemutatkozásomnál észrevehetetlenül biccentett. Tudom, tudom, sürgetett hangtalanul, hiszen mindezt és kettőnket a homlokodra írták. Félrerántotta vállig érő haját, óriásira tágult tavisötét szemébe fejest tudtam volna ugrani. Úgy szegezte rám a tekintetét, mint aki éppen abbahagyta a múltam tanulmányozását a rólam írt kötet utolsó fél oldalánál. Innen már az olvasás semmi újat nem nyújt neki. Arcán az évek szálltak tova, visszafelé, mint ezek az együtt megélt perceink. A múlt lezárva, csak a jelennek adjuk meg a megállító tiszteletet, csak az egymásra végre rátalálással foglalatoskodjunk eztán.
– Magyarból? – kezdte kedvesen. Fölösleges, hiszen tudta. Mindent tudott. A levegőégben úsztam, a saját tréfámba kapaszkodtam, hogy végre két lábon állhassak előtte. – Igen, magyarból érettségiztem – rosszalkodtam, amin jót nevetett. Végre egy szinten voltam már vele, mert a világ legnőiesebb, szárnyára kelt, felszabadultan engem ölelő kacagását élvezhettem. Utolértem a felnagyított emberi léptéket, bátrabban vehettem a következő akadályt. Valami csodálatos röpülést éreztem, együtt haladunk hallatlan magasságokban. Alattunk immár irtózatos mélységben, teremtésnyi távolságban a mindennapi, sáros, unalmas Föld parányivá zsugorodott.
– Elnézést, hadd vegyem elő a hátizsákomból a fényképezőgépet! Szabad itt felvételeket készítenem? Apró gyermekkoromtól vágyakozom ide, Szalontára. Végre sikerült többszörösen túlteljesítenem a vágyakozásomat – néztem pillogás nélkül a szemébe. Elértette és egy billentyű-leütésnyi időre mintha zavarba jött volna. Ezrével járnak itt látogatók, megszokhatta a gyámoltalan bókokat, az enyém azonban túl gyorsan, és mondhatni, túl hangosan pattant. Főleg, hogy a minden nőnek kijáró udvariasságon azért jelentősen túltettem azzal, hogy a vágyakozásom kiterjesztésével egyenesen és félreérthetetlenül nekiszögeztem a múltat a jelennel összeszögező mondatot. Megvallom, szinte önkéntelenül ugrottam a már körülöttem dübörgő örvénybe. És ugyan hol a beszippantó közepe?
– Gyógyteát készítek! – fordult álmunkból ébredőn a kis sarokasztal felé. Sürögve tett-vett a konyhai eszközök között. – Sok cukorral szereti? – ezt már háttal kérdezte tőlem. A merülő forralója rögtön énekkari zümmögésbe kezdett.
– Megboszorkányozta a vizet, hogy máris forrásnak indult! – vádoltam önfeledt jókedvvel felelet helyett – Kevés cukorral és édes mosolyokkal! – holott ezt a felém sugárzó, lehetetlenül bájos belső mosolygást, ahogy társalkodtunk, Leonardo kellett legyen, aki megörökíti. Mennyi időre futja, hogy még emlékezzem rá? Tíz év, száz év? – Hihetetlen vonzó a nézése! – ez egyszerű ténymegállapítás, nem udvarolgatás. Ezt rögtön látta és komolyan, titkokat fölfedve válaszolt.
– Kislánykoromtól a nézésemet akarom erősíteni. Bele kell látnom az emberekbe. Minden reggel nyitott szemmel mosdótálnyi hideg vízbe merítem meg az arcomat és erősen összpontosítok a tekintetem acélosítására. Velünk él az ismeretlentől való félelem. Meg lehet tanulnunk, hogy az ismeretlent irányítsuk, jót vagy rosszat hozzunk ki belőle. Legyünk közvetítők ég és föld, a természetfeletti jelenségek és lelkünk között. Vannak folyamatok, amelyeket logikával vagy észérvekkel nem lehetett megmagyarázni. Hogy elmerülhessünk a saját, rejtett képességeinkben, én bizonyos előkészítő gyakorlatokat végzek. Mindig akadtak bölcsek őseink között, akik a természet útját követték, összhangban voltak annak erőivel, ismerték a gyógynövények és az orvoslás tudományát, hasznos tanácsokkal látták el közösségük tagjait, és ugyanolyan nagyra becsült, szinte szent emberek voltak, mint egykor az ősiségben a sámánok a falujukban. Ez a tudás azóta is fejlődik, formálódik, és a mai gyakorlata nagyban eltér attól, ahogyan pár ezer éve varázsoltak. Nagyobb megértést akarok nyerni az életről, a természetről, az univerzum fejlődéséről és titkairól, hogy összekapcsolódhassak a Nagy Egésszel, és abban működni tudjak. Egyszerű alaptételem, amit igaznak fogadok el, az az, hogy nem ültetjük el a gonosz magjait, ha jóságot szeretnénk visszakapni, hiszen minden tettünk többszörösen lesz hatással visszafelé az életünkre. A másik fontos tézis, hogy nem szabad a természet bőségét rosszul felhasználni azáltal, hogy megzavarjuk az egyensúlyát. Tehát amit elveszünk a természettől, azt vissza is kell szolgáltatnunk neki, hogy kiegyensúlyozottan legyen képes továbbműködni. Bárki képes lehet arra, hogy a szellemi működést megtanulja, csak van, akinek ez természeténél fogva, szinte magától jön, és van, akinek több idő ráhangolódni. Aki az „A” betűnél kezdi – nézett újra magvető tekintetével rám –, annak először érdemes ezzel foglalkozó emberekkel találkozni, könyveket olvasni a témában, hogy fölszabadíthassa rejtett képességeit. Ezt minden ember másként éli meg. Meghatározó pillanat, amikor valaki először éli át, hogy átjárja őt az univerzum és annak ereje. Akkor a valóságot tapasztalja meg, és nem csak annak az árnyékát, amiben a legtöbben élnek. A tanulás folyamatos, és fontos, hogy mindenki a saját hitrendszeréhez, elveihez, realitásához igazítsa azokat az adatokat, amiket befogad. Számos irányzat létezik, meg kell találni azt, ami szinte ösztönösen a tiéd, ami gond nélkül illeszkedik azokhoz a gondolataidhoz, amikben eddig is hittél. Élni kell az életet: átélni, mennyire nagyot tudunk alkotni pusztán saját lelkierőnk ismeretében. Fölállítottam néhány szabályt, amit ösztönösen megéreztem. Például betegség ellen csakis a fogyó hold erőtlenségére lehet építenem. Különböző típusú távhatások léteznek, mint például a romboló, az építő és a tisztító ráhatás. Romboló behatást akkor kell használni, ha negatív dolgoktól akarunk megszabadulni – például betegséget rombolunk vele –, ezt mindig fogyóholdkor tegyük, ellentétben az építő varázslatokkal, amiknek növőholdkor van itt az ideje.
Káprázott a szemem, életemben még nem kerültem ilyen bűvkörbe. Természetesen elolvastam a fellelhető ritka szakirodalmat a tudat titokzatos jelenségeiről, párszor sikerült eljutnom a keleti bölcsek tudatkiürítő gyakorlatainak alsószintű eredményeiig. Ha tízes rendszerben gondolkodunk, akkor a hármast elértem, ám meghaladni soha nem sikerült. Így elég korán föladtam és abbahagytam. Ez a megerősítés pont jókor jött Margittól. Magyarországon akkortájt tudomást szereztem egészen alacsonyrendű kísérletekről. Hókusz-pókusz, vegyél három gyertyát, fehéret, feketét, tarkát. A fehér a pozitív energia, a fekete a negatív energia, a tarka pedig a gyógyulást jeleníti meg. Ürítsd ki az elméd, és gyújtsd meg a fehér gyertyát. Mondd: „Anya föld, tűz, szél, víz és lélek: arra kérlek, tisztítsd meg a testem minden negatív energiától.” Aztán tedd ugyanezt a fekete gyertyával. Végül gyújtsd meg a zöld gyertyát, és mondd: „Anya föld, tűz, szél, víz és lélek: arra kérlek, szabadítsd meg és gyógyítsd fel a testem minden negatív erőtől. Légy áldott!” Ezután dőlj hátra, és tartsd tisztán az elméd még 15 percig. Ezután megújultnak és frissnek fogod magad érezni.
Elmeséltem Margitnak is, hiszen ő a megértő jótétboszorkány. Röviden, egyszerűn ő a kedves boszi.
„Úgy kell élnünk, ahogy hiszünk, mert különben úgy kezdünk hinni, amint élünk.”
– Örvendek az idézetének Bourget regényéből! – dicsértem önfeledten. A létező közös múltunk jelenné vált. Vallott. Kényelmesen, ráérőn dőlt hátra a karosszékében. Ő már megkezdte az örökké tartó időnket. Tudta, hogy mindent tudok róla, ahogy ő is rólam. Eddigi titkaink vízként átlátszók. A Szeretni tehozzád szegődtem című nagyszerű verseskötetet említette, erről meg a Délvidéken működő rádióriporter ismerőse jutott az eszébe, akitől kapta ezt a könyvet. Erősen rágondoltam – mondta el nekem Szabadkára odaküldő mosollyal – és bakizott a szentem a hírek bemondása közben, összeakadt a nyelve. Távráhatás, ennyi az egész – fejezte be a titkos boríték kinyitását nekem.
Ebben a pillanatban nyurga kamasz fiú nyitotta ránk az ajtót. Megfordultam. Akkortájt mindenki gyorsan megfordult, ha a háta mögött váratlanul bárki megjelenik. A fiú otthonosan lépett közelebb hozzánk. Rám se hederített, a boszinak számolt be pár szóval a tanórán történt sikeres feleléséről. Margit közben engem figyelt.
– A kisebbik fiam – mutatta be nekem. Aztán engem ismertetett össze vele. – Kálmánka, szólt rá, mire a fiú szája széle megrebbent a megszokott otthoni becézésre, mutatkozz be a barátunknak – majd az én nevemet mondta, engem védő kedves mosollyal. Ha húsz évvel idősebben érkezem Szalontára, véget nem érő országúti cirkálóban terpeszkedve, bizonyára nagyobb elismeréssel fogad ez a jóképű gyerek. Közte és köztem úgy mindössze tízévnyi korkedvezmény ágaskodott.
A fiú most már alaposan végignézett, úgy, hogy sose felejtsen el. Észrevett valamit az édesanyja viselkedésében, ami láthatólag nagyon nem tetszett neki. Kettőnket Margittal addigra már védőburok vett körül, az otthon melege, a szellemi hazatalálás letagadhatatlan öröme, a szellemi együvé tartozás felszabadultsága, a teljes gondtalanná válás derűje. A kirekesztést érző fiú nem tudta, mit tegyen. Láthatólag dühöngött, amiért semmi nem jut eszébe, amivel ezt a bántó betolakodót kilökhetné a kettőnk fájón tapasztalt bűvköréből. Mint az ügyetlen kamaszok a jégpályán, ha keményebb egyensúlyú társuknak mennek neki a letaglózás szándékával, úgy pattant le rólam a gondolatában maradt eltávolításom kísérlete. Megértettem szegényt, tudom, milyen zsibbasztó volt, amikor édesanyámnak próbálták ellenszenves férfiak csapni a szelet. Az ilyen udvarolgatók mindig örökre ellenszenvesek maradnak a fiúgyermekeknek. Rokonszenvvel figyeltem, amint lehajtott fejjel mormogott valamit az összeszorított foga között, ránk se nézve kisirült az ajtón. Még a háta is morcosan domborodott, mint a sündisznócskáé.
A fia távoztával fölélénkült Margit. A jó családokban megszokott, visszafogottan csábító, fogamzóképes nővé változott vissza.
Nem lepett meg vele, őszintén ezt vártam tőle. A matematikai időzsugorítás tanítása alapján kivágtam a találkozásunkból a fiával ezt a kis közjátékot. Láttam rajta, félreismert, igyekezett még simogatóbban közeledni, újabb és újabb közös mondanivalót fogalmazott meg, hogy még több azonosságot fedezzen föl köztünk és egyre mélyebbre hatolva kutasson lázasan tovább, az első Déli-sark kutatók hevével. Éreztem, nagyon is összeillünk. Neki avató élmény, nekem ellobbanó csábítás, hiszen ötnapos szabadságom alatt Balogh Jolán professzor asszonynak tett ígéretem gúzsba köti szárnyaló ötleteimet Margittal kapcsolatban. De jót tenne ilyen kutya fáradt állapotban egy forró fürdő, jó vacsora és a félárva fiúkkal távolságfaló beszélgetés. Marad számomra a somlekváros üveg, a címkéjén bejelölt napi öt adag elfogyasztása hideg vízzel, meg a vésztartaléknak őrzött kerek doboz mackósajtom. Szinte összes pénzem könyvekké változott.
Margit teljesen félreismert, mert föltételezte, hogy a fia megjelenése elriasztott tőle. Igazán örültem a fiúnak, hiszen újraélhettem saját, egykori kiskamasz létemet. Csodának éltem meg, hogy a halálom közbeiktatása nélkül – igaz, hogy rövid gondolatnyi időre – újjászülettem a fia bőrében. Egykor ugyanígy riasztóan felnőttes pózba merevedtem, ugyanúgy elvesztettem a győzelemhez szükséges okos hajlékonyságot, ha élesbe fordult a féltékenységi harc. Hja, hányszor fölöslegesen ugráltam és ellenálltam a semmiért, amikor szép szóval fölényesen győzhettem volna. Most az öreg bika utódnevelő és védő felelősségével igaz szeretetet éreztem a kölyök iránt, aki vagdalkozva, kéretlenül védi az édesanyját mindenféle jöttment, ismeretlen kalandoroktól.
Belém sajdult a vállalt kötelesség, ami vár rám Körösszegen. Ráadásul beljebb Erdélyben várnak a barátaim. Nagyon várnak már. Megszokták, hogy percre pontosan kell érkeznem. Aggódni fognak. Erdélyben nagyon tudnak aggódni. Ebben az évszázadban kiirtották az emberekből azt az érzést, hogy naponta legalább egy gondolatért fölösleges aggódniuk. Hátha egy rossz pillanatban jelenteni fog rólam az állásomra, lakásomra, barátnőmre pályázó munkatárs vagy szomszéd. Aztán a fekete autóban négyen jönnek értem. A gépkocsit vezető fogdmeg a kocsiban vár és fegyveresen figyel, míg a többiek a házkutatásban tiltott tárgyakat csempésznek a hálószobámba. Amilyen ügyesek és körültekintők, később azonnal megtalálják. A Szekuritátén gondosan összeállított „bűnjeleket” velem együtt elviszik.
Kiszakadtam a töprengésemből, mert Margit sürgős kérdezősködésbe kezdett.
– Sokat gyalogolt ma? Ugye nagyon korán indult otthonról?
Észrevettem, keresi az indokokat a maradásomhoz. Aranka György reformkori erdélyi írónk hexametert írt a csiga dicsőítésére: Ha nemtetszem, a frissen kiválasztott szomszédja egyenesen továbbviszi a házát. Magamban tartottam az idézetet, mert igencsak maradtam volna nála. A friss szomszéd pedig igencsak megszédített. Le sem vettem a szemem róla. Összeszorított szájaszéle mutatta magányosságát. Mit tudok én adni neki? Déltengeri fűszerekkel fölérő kalandot? Aztán elszórt, láthatatlan emléknyomokat a házában. Ahogy halkan nyitja a vendégszoba ajtaját és besuhan hozzám ártatlan jóéjszakát-puszira. Ahogy a villanykapcsolón találkozik a kezünk. Ahogy magamhoz rántom az égő bőrömre. Ahogy a két fiú a padlásszobájukban számolja a lenti vad dobbanásokat az ágyon.
Mégsem gyújt az első szikra?
A barátaim várnak Kolozsvárt és messze bent Székelyföldön. Balogh Jolán professzor, Herder-díjas nagyszerű tudósunk otthon várja a körösszegi fényképeimet. Törődötten, két világháborút, 1956-ot végigélten az utolsó bizonyítékra vár a legújabb kéziratához. Körösszegen zárul a magyar reneszánsz. El kell jussak oda. És a munkahelyemen csak egy hét szabadságot kaptam.
Liszt Ferenc járt a fejemben. A legenda szerint az akkori Szentpétervárott zongizott a cári udvarban az előkelőségeknek. Aznap este megtudta, hogy a hercegnő, akibe frissen szerelmes lett, szánon útra kelt. Forróvérű hősünk a dicsőséget hozó szerződéseit sutba vágva habozás nélkül szánra kapott. Utána a szende menekülőnek! Mondanom sem kell, utolérte.
Ahogy most a múzeum oldalablakán kitekintek, egy fia hópihét sem látok. Lehet, ez volt a baj. Nem tudom a példaképemet utánozni szán nélkül. Fölpattanok. Hihetetlen erőt kellett gyűjtenem hozzá. Gumikötélként rántott vissza a szeméből fölparázsló ijedt vágyakozás. Többször is. Lélekben pattogtam az ölelésre teremtett karja és az ajtókilincs között.
– Igazán, ne… – elfulladt a hangja a kérlelésben. Fölemeltem a hátizsákomat. Közelebb lépett.
– És ha nem engedem el? – tett még egy utolsó kétségbeesett kísérletet. Mosolya már lejtett lefelé. Még mindig nem akarta elhinni, hogy magára marad. Fölnézett az égre, pedig csak az alacsony mennyezetig láthatott. Olyan nehéz lett az én szívem is, hogy a bokámon hurcoltam, 1849-es Habsburg-golyós rabláncként. Mivel nem viseltem a szandálhoz zoknit, bizonyára törte a lábamat a saját magam által rárakott vasbéklyó. Tudtam, hogy koloncként a megbánás folyamatos csörgését fogom hallgatni a továbbvezető utamon. 1974. szeptember harmadik napján a világpolitikában ez az egyetlen visszás hang, ugye? – vigasztaltam magamat.
Búcsúzáshoz készülődtem. Még mindig határozatlanul. Közelebb léptem hozzá. Várt. Fölnézett rám. Lüktetett a nyakán egy ér. Aztán döntött. Kezét nyújtotta. Igyekeztem erdélyi szokás szerint halvány-finoman az ajkamhoz érinteni. Mintegy álomban szédelegtem ki a kapun.
Kikísért az utcára. Alig észrevehetőn húzódozva újra kezet nyújtott. Rácsókoltam a visszatartott sóhajtásomat. Megfordultam és szilárd léptekkel nekivágtam az útnak. Akár nagybetűvel írhattam, az Útnak. Óvakodtam, hogy visszanézzek. Isten tudja, mi lett volna a rákövetkező pillanatban. Én is tudtam. Ha mégis megteszem, visszarohanok a karjaiba. Biztosan kitárta volna. És összezárja. Végig éreztem a vonósugár tekintetét a tarkómon. Siralmas állapotban, vert hadként meneteltem, pedig győztesnek kijáró örömujjongással számoltam az előbb, hogy sikerül szavamnak állnom. Lerovom az eddigi, lustaságból és nemtevésből eredő adósságomat a tudománynak. Teljesíthetem a vállalt nagy feladatot és művészettörténet oltárára helyezhetem a meghozott nem kis áldozatot, a körösszegi Csáky-kastély kapuzatának zárókövéről a fényképeket. Meg a nagyobb hekatombát, a száz ökörrel felérő önmagamat! – tettem hozzá bánom-formán.
A hátrafordulásommal küszködtem. A feladatteljesítés öröme helyett bizonytalan, szorongó érzésekkel nyugtáztam, hogy mégis sikerült legyőznöm magamat. Peckes lépteimmel ellensúlyoztam, hogy a rugalmas kötél egyre húz vissza. Tudtam, a mosdótál-óceánjában edzett mindentlátó szemének vonzása hat rám pokoli, visszaráncigáló erővel. Megkeményítettem a szívemet. Annyiszor álltam szemben életveszéllyel – veregettem meg gondolatban a vállamat –, ezt a lenyűgöző erőt is le fogom győzni. Szavamat adtam a világhíres tudósnak, hogy a nyomdába kerülő, kis híján teljesen elkészült könyvébe vadonatúj bizonyítékképpen ezt a fontos mozaikmorzsát eljuttatom hozzá és beiktathatja a ritka faragott kőtanúk immár elpusztíthatatlan bizonyíték-fényképei közé. Így lesz teljes a középkori Magyarországról festett nagy ívű körkép. Hozzáteszem a sietséghez, szégyenben maradnék kolozsvári barátaim előtt is a bizonytalan, jó ég tudja hány napi késésemmel. Meg a munkahelyemen kezdő szakemberként bajosan magyarázhatnám a vezetőségnek, hogy varázslattal tartottak vissza. Elhagynák a kérdést, hogy jólesett-e?
Meg kell adnom, fáradtan vonszoltam a bénuló lábaimat tovább. Erővel hessegettem el magamtól a fölajánlott, csábosan elém vetülő ágy képét, a fürdőszobával, reggeli kényelmes borotválkozással és a békés, integetős indulással.
Keményen megfeszítettem a hátizsákom szíját. Férfi vagyok! – mondtam ki ellentmondást nem tűrőn. Elszégyelltem magam, mert rögvest jelentkezett a szokásos kisördög – legtöbbször ő győzött belső vitáinkban – és jót vihogott rajtam, ráadásul óriási szamárfület mutatott nekem. – Nem tetszett a selymes, puhapihe ágy a benne fekvővel, ugye?
Dühösen fújtam az elmenetelemmel végződő kétségbeesett kapálózásom miatt. Az ellenérvek húsbavágó igazságként ugyancsak az enyémek voltak. Már haragudtam Margit asszonyra. Mindezt a szenvedést a hátamat lángszóró-tekintettel perzselő nő küldte rám. A kínai gyártmányú cipőmben a hosszú meneteléstől égésbe fogott a lábam. Ezt újra Margit terhére róttam. Fölöslegesen jobbra befordultam az első mellékutcába, csak azért, hogy ne lásson. Ahogy eltakartak a házak, föllélegeztem, akár a kisgyerek. Ha behunyt szemmel én nem látom, bizonyára ő sem lát. A beiktatott kerülő egyre értelmetlenebbnek tűnt a fájós lábam miatt. Szalontán azonban rábukkanhattam volna a kis árva patakára, ahová belelógathatnám némi hűsítésre a bokáig a csülkömet. Sekély érbe legalább a talpamat. De nem esett útba. – Nyűgös vagyok! – állapítottam meg. Holott büszke lehetnék, sikerem akadt, a legnehezebbet győztem le. Jómagamat. A most rákövetkező nyolc óra megmutatta, milyen ez a győzelem.
Álltam az országút szélén. Mereven figyeltem a város felé, hátha sikerül Nagyvárad felé haladó járművet megállítanom. Váratlan kemény hátba lökés ért. Mintegy indulást parancsolt ez a vértolulás visszafelé a Csonka-toronyhoz. Rögtön tudtam, ezt a sebgyógyító lökést kitől kaptam. Margit erősebbre kapcsolta az agyrádiónkat.
Itt ragasztottam össze az elszakított filmet. Még Szalontán, az országút szélén topogok. Levert a kegyetlen búcsú Margittól. Nem tudok parancsolni a kezemnek, visszaintek neki. Az integetésemre zöldbéka színű jármű fékez mellettem. Félálomban nyögöm ki, hogy Nagyvárad. Oda tartanék, meg Körösszegre. Jószívűen megengedik, hogy felszálljak hátul a nyitott raktérbe. Nagy lendülettel indulunk. Elhagy az erőm. Nem tudom, mi történik velem. Ez a vonósugár megzavarta az agyamat. Teljesen természetesnek vettem a minden sejtemet megrohanó, ellenálhatatlanul rám törő, őrült vágy vezérelte gondolatomat. Azonnal át kell lépjek az eszeveszett robogás közben az ütött-kopott erdészeti terepjáró felcsapott hátsófalán, hogy visszasétálhassak hozzá. Ez a gondolat, hogy azonnal meg is teszem, annyira magától értetődőnek tűnt előttem, hogy már lendült a lábam felfelé. Egyszerűen átlépek a hátfalon, mintha állna a kocsi. Nem tudom, mi adott erőt, hogy a józan ész utolsó szikrájával erőt vegyek magamon és ne vessem ki magam hátrafelé a kövezetre a száguldó járműből.
Szerencsére beérkeztünk Nagyváradra. Megköszöntem a segítségüket, hogy idáig elhoztak. Átléptem a kis terepjáró mindezidáig kegyetlenül zörgő, magas hátfalán. Rugalmasan talajt fogtam. Ősi pilótaszokás szerint meggyőződtem az órám kismutatóját a képzeletbeli Napra irányítva, hogy merre esik a délkeleti irány és arra indultam el a zegzugos, múltszázadban épült kertvárosból kifelé. Egy réges-régi, itt maradt árva utcatáblán még ki tudtam venni, hogy a Galamb utcában járok. Szétnéztem. A szemben lévő földszintes ablakban éppen kikönyöklő öreg néni tiszta nagyanyótekintete fogott meg. Megszólítottam, bemutatkoztam neki. Engedelemmel megkértem, nála hagyhatom-e a hátizsákomat. Nemsokára jövök vissza érte, hiszen csak egy macskaugrásnyira távozom, Körösszegre. Olyan boldogan mondott igent a kért segítségre, hogy zavarba estem. Meghívott egy csésze teára, de azt már nem fogadhattam el.
Kigyalogoltam a város szélére, megtaláltam az odavezető utat. Rögtön szerencsével jártam. Tehergépkocsi állt meg az integetésemre. Beszálltam a vezető melletti ülésre. Kellemesen langyos, kissé olajszagú levegő fogadott odabent, ami igen jólesett, mert a melegholmim a hátizsákomban maradt. Rövidujjú ingemben bizony fáztam, a fáradtság kezdett kiütni rajtam. A testem hozzátette a Margittól menekülés szívszorító fájdalmát.
Nem érhettünk messzire a jóindulatú, beszédes gépkocsivezetővel, amikor az országúton keresztben, kétoldalt a fákhoz kötött, dibdáb madzagokból és kötéldarabokból összecsomózott akadály állta útunkat. Alacsony, hajlotthátú, rosszul öltözött öreg sántikált oda, rám nyitotta az ajtót és intett, hogy szálljak ki.
Meghökkenten kérdeztem tőle, beszél-e magyarul, mi a csudának kell kiszálljak, mikor Kőrösszegre igyekszem és semmit nem követtem el, amiért feltartóztatnának.
– Én is magyar vagyok, dunántúli, jöjjön velem! – mondta határozottan, hivatali hangnemben. Nem úgy nézett ki, mint aki parancsolgathat, ezért a gépkocsivezetőre néztem tanácsért. Széttárt kezeivel mutatta, hogy ő nem tehet semmit, engedelmeskednem kell ennek a szakadt külsejű alaknak. Láttam szegény önzetlen segítőmön, nagyon kellemetlen neki a jelenet, ezért kiszálltam, becsuktam az ajtót. Láttam rajta, milyen nehéz szívvel búcsúzott és elporzott. Emberrablóm szorosan ott állt mellettem és lendítette a karját, mutatva az irányt, hogy mozduljak már.
– Hová megyünk? – kérdeztem, még visszautasítón.
– A milíciára!
– Mi a fenének? – háborodtam fel. Nem válaszolt, csak intett, hogy mennem kell vele. Gondoltam, majd odaérve a helyi rendőrőrsre, elég, ha megmutatom az útlevelemet és mehetek tovább. Bosszantott, hogy kezdett sötétedni, ami igen rossz jel a tervezett fényképezésemhez. Nemsokára befordult egy családi házba, amit láthatólag később alakítottak át rendőrőrssé. Valami altiszt fogadott gyanakodva bennünket. Ez a görbe törpe, aki elfogott engem, makogott neki valamit. A viseltes kék egyenruhát, vállszíjat és pisztolytáskát hordó hivatalosság visszamakogott neki. Az emberrablóm vállalta a kihallgató tolmács szerepét.
– Igazolja magát!
Odanyújtottam a szigorú fegyveresnek az útlevelemet. Elővett valami nyomtatványt és elkezdte kimásolni rá az adataimat. Többször ellenőrzésképpen fölpillantott rám. Láttam, hogy az átadott okmányból elkezdi kirajzolgatni az eddigi határátlépési bélyegzők lenyomatait, a ki- és belépések időpontjait és helyeit. Nem sokszor léphettem át a határokat, csak Erdélyben és Felvidéken jártam eddig, Nyugat tiltva volt előttünk. Legalább nem vádolhattak engem imperialista aknamunkával. Főleg ez szolgált alapos gyanúként akkortájt a szocialista hatalmi szerveknél.
– Mit akar itt? Miért jött Romániába? – fordította le az engem elfogó légvédelmi, inkább légből kapott vadászom a szigorú kérdést.
– Szeretem a műemlékeket!
Művelt tolmácsom nem értette a vallomásomat. El kellett magyarázzam, hogy régi épületeket nézek meg és lefényképezem magamnak emlékül. A válaszom nagyon nem tetszett a kihallgatómnak. Keményen szóvá tette, hogy csak az új épületek a szépek. Nem mertem vitatkozni vele. Keresztkérdéssel akart megtörni.
– Mivel fényképezik?
Megmutattam a nyakamban lógó gépemet. Megnyugtattam, hogy szovjet gyártmány, nem az imperializmus ármánya settenkedik be. Mivel egyetlen példányom van belőle, eladni sem akarom. Különben is, bejövetelkor föl kellett írnom a vámpapírra a gyártási számát is. Imígyen szólva a magam részéről befejeztem a kitárulkozást. Doboltam a köztünk lévő asztalon az ujjaimmal, ezzel is segítve idegfeszítő feladatának mielőbbi teljesítését.
Miután végzett az útlevelem összes adatának meglehetősen munkaigényes másolásával, visszaadta az engem elfogó görbe törpének az útiokmányomat azzal a paranccsal, hogy engem kísérjen vissza Nagyváradra a milíciára, ott majd eldöntik az ügyemet. Nem érdekelte a tiltakozásom, ordítva kidobott mindkettőnket. Odakint már egészen besötétedett. A lepukkant öreg besúgó láthatóan sántítva jött mellettem visszafelé az úton Nagyvárad felé. Azonban egy drótkerítéses kiskapunál megállt, váratlanul kezembe nyomta az útlevelemet és szigorúan rám parancsolt, hogy azonnal menjek vissza egyenesen a nagyváradi milíciára és ott jelentkezzek. Úgy otthagyott, mint Szent Pál a románokat. Vagy kit, már nem emlékszem pontosan erre a szólásra. Becsapta maga mögött a kiskaput, csak úgy csattant. Jobb, ha nem ismétlem, hová kívántam el ezt a kötelességtudó besúgót a milicistájával, meg az összes hasonszőrűvel, fel, egészen a Kárpátok Géniuszáig.
Eszem ágában sem volt, hogy engedelmeskedjek. Egynél több milicistára eddig sem volt szükségem, hát még többre. Elindultam ugyan visszafelé, de hamarosan megtorpantam. Vártam egy ideig a sötétben, aztán visszaóvakodtam és a nemlétező sapkám ellenzőjét, akár egykor Petőfi Sándor Pest-Buda irányába, én Körösszeg felé fordítottam. A település végét jelző táblánál fellélegezhettem, mert perceken belül fölvett egy újabb arra zörgő tehergépkocsi. Már a vállamat veregettem a közismert tökéletességem okán, amikor az út közepén álló határőr súlyba fogta a géppisztolyát és megállított bennünket. Hullafáradtan bizonyára gyönyörködnöm illett volna a katonás tartásában, de erre már valahogy nem vitt rá a lélek. Kiparancsolt a vezetőfülkéből, nem valami szép kifejezésekkel elkergette a szegény, jólelkű gépkocsivezetőt. Engem a fegyvere csövével odairányított a hihetetlen magas rangú parancsnokához, aki rögtön elvette az oldaltáskámból kényszerűen előkapart útlevelemet.
Az árokból előbújt az addig ott hasaló két másik géppisztolyos határőr. Természetesen engem pásztáztak és szoros figyelemmel kísérték ezt a gyanús – mindenki gyanús ebben az új országban – idegent. A csőrmester átmászott az árkon és az első termetes fa túloldalára telepített titkos telefonon beszólt a laktanyába. Bizonyára az elfogásomat jelentette be, mert a zseblámpájával a térde közé szorított nyitott útlevelem adatait olvasta be. Cirkuszi nyaktekerése azzal az igen tört magyarsággal odaköpött utasításával végződött, hogy fogjam a holmimat és hátra se nézve menjek előttük előrefelé az országúton.
A kimerültségem adta a bátorságot, hogy megtagadjam a fegyverekkel diktált parancsot. Emelt hangon kijelentettem, halálosan fáradt vagyok, egyébként pedig vigye a csomagomat más, én már nem bírom cipelni.
Ezzel újabb árokmászásra kényszerítem a csőrmestert, nagy nyögések közepette. Nem tudom, mit beszélt a titkos telefonján, milyen parancsot kapott. Remélem, nem ebben az árokban fognak elföldelni. Pár napja innen nem messze, a határ közelében a gáton kerékpározó tizenkét éves kisfút lőttek le, ráfogva, hogy tiltott határátlépésre készült. A gyilkosa talán még jutalomszabadságot is kapott.
Az erőlködő visszamászása után a csőrmester hallgat. Szó nélkül, mereven álldogálnak körülöttem a határőrök. Megtisztelő, hogy négyen gondoskodnak a színvonalas szórakoztatásomról. Megnézhetném az órámat, pontosan mennyi ideje tart ez az idegtépő várakozás, de semmi értelmét nem látom. Hiszen fogoly vagyok és nincs mozijegyem, hogy siessek a vetítés kezdetére.
A csillagos ég szemmel láthatólag fordult egyet fölöttünk. A határőrök felrezzennek, engem leparancsolnak az út szélére. Kehes motorzajt követőn kivilágított autóbusz közeledik. Feltartóztatják. A csőrmester nemvárt határozottsággal kiszállítja a tétován toporgó utasokat az útra és int, hogy a két katona után szálljak fel. Egyikük cipeli a csomagomat. Őmagassága is követ. Utasítják a vezetőt, hogy induljon. Leülök a második ülésre, a morc fiatal sorkatonák szigorúan őriznek.
Nagy kanyarokkal jókora épület elé érkezünk. Engem kituszkolnak és a kapu felé vezetnek. Őrség védi tőlem a laktanyát, nehogy alattomban zsebre vágjam. A földszint kőkockáin csattognak a lépteink. Terjedelmes szobába vezetnek be. Nagy hal lehetek a hálójukban, mert igazi tiszt ül a kihallgatóasztalnál, két könyöke fensőbbségen nyugszik rajta. A görnyedt csőrmester terjedelmesen jelent neki, bár a könyöklő képén látszik, mindent tud már rólam. Az elfogóm tolmácsol, de bár ne tenné. Alig pár szót tud magyarul, azt is ki kell találnom, ebből mire gondolhat a csillagokkal teleszórt váll-lapjával a főnöke. Az épületes vallatás szószerinti jegyzőkönyve ugyancsak érthetetlenné tenné a sok-sok ismétléssel és magyarázattal, főleg kézzel-lábbal történő mutogatással fűszerezett éjszakát.
A tiszt valamit odarecseg nekem, egyenesen rám nézve. Fogalmam sincs, mit akar tőlem, kérdőn az altisztre nézek, a csőrmesterre. Hadar valami lógótehénkaramelről, legalábbis így hangzik (locotenent colonel román alezredes). Látta rajtam, egy betűt sem értek belőle, ezért tagoltabban kezd magyarázni nekem.
– Alezredes elvtárs kérdez, beszél román?
Kihüvelyezem a kérdés értelmét, bizonyára azt akarja tudni, beszélek-e románul. A válaszom egyszerűen nem. Újabb rám pillantás, újabb nekem szegezett kérdés. Nem értem, a nyelvtudós csőrmester segít.
– Alezredes elvtárs kérdez, adjon igazolvány! – fordítja le a parancsot. Ezt azért nem értem, mert az alezredes elvtárs – ezt is tőle tudom, tehát ő mégsem lógótehénkaramel – orra előtt ott fekszik az asztalon, ökle alatt kinyitva az útlevelem, amit gondosan elvettek annál az országúti erődítménynél, ahol még az élő fákon is titkos távbeszélő állomást rejtettek el.
– Hiszen ott van az orra előtt az útlevelem.
Csak egy szót mond, van annyi esze, nem ingerli a parancsnokát a hetyke válaszommal. Persze az is lehet, nem értette a szavaimat.
– Basaport! – mutat az útlevelemre. Ezt értsem úgy, hogy ez a basa rögtön elveri rajtam a port? A főnöke emeltebb hangon türelmetlenkedik. Lassan megtudom a faramuci, töredezett magyarázatból, hogy szerintük azt az útlevelemet én hamisítottam, mert román állampolgárnak néznek és éppen most Nyugatra akarok szökni, ezért kóválygok errefelé. Most mindenféle további igazolványokkal nekem kell bebizonyítanom, hogy nem vagyok a határ közelben rajtakapott román állampolgár. Ahá! Már értem. Azért jöttem kelet felé, Romániába, mert Nyugatra akarok szökni. Szerencsétlen módon gyorsabban szöktem fel a kihallgatószékről és kaptam a fal mellé letett oldalzsákomhoz, mint ahogy felfoghatták, mert az alezredes elvtárs félig felugrott az asztal mögül és a pisztolytáskájához ragadt a keze. Ha kérdez, előre megmondhattam volna, a pesti villamosbérletemet szándékozom előkaparni a tatyó belső zsebéből. Sikerült. Egyenesen odavetem elé, mint ahogy a legmagasabb kártyalapot illik kivágni az asztalra. Nem tetszik neki, ezt látom rajta. De ha egyszer nem műtermi szépségű az a hivatalos fénykép, ami a műanyagtokban árválkodik rólam a bérletigazolványon, arról nem én tehetek. Ezért ne engem vádoljon! Undorodva odapöcköli a csőrmesternek, miután alaposan megbámulta. Kényszeríti szegény párát, hogy szó szerint fordítsa le neki, mit nyomtatott a villamostársaság a bérlet hátoldalára. A rajta lévő nyakatekert, bikkfanyelvű szöveget csak valami embergyűlölő hivatalnok fogalmazhatta meg az öngyilkossága előtt, teljesen zavart lelkiállapotában. Kezdtem megsajnálni ezt a siralmas sorsú nyelvész kutatót, amint remegő kezében a bérletemmel próbálja megérteni azt, ami nekem is nehezen menne. „A bérletszelvénnyel visszaélés egyidejűleg a menetdíj és pótdíj megfizetése mellett az utazásból kizárással jár.” Valami ilyesmi szerepelt rajta, ráadásul végzetesen apró betűvel, rettenetesen kicifrázva. Sokat enyhítettem az eredeti magyar szövegen, pontosabban a hivatali nyelvről magyarra fordítva, de ez akkor sem segíthetett a botcsinálta tolmácson. Négyszer futott neki, mire pontos fordítást készíthetett: „Dokument!” – nyögte ki halálra váltan. Vissza akartam kérni tőle a bérletemet, de nem adták vissza. Rezzenéstelen képpel megint követelt valamit rajtam a magas elvtárs. Persze, inkább széles volt és roppant tekintélyes. Mögötte a falon, hogy el ne felejtsem, háromszoros életnagyságú Ceauşescu-kép virított jó magasan, hogy föl lehessen nézni a Kárpátok Géniuszára.
– Alezredes elvtárs mond más igazolvány!
Ezek a mennybéli szenteknek sem hisznek! Erre már valóban eldőlt bennem a borjú és előkaptam a kerek doboz Mackó-sajtot az ennivalós zacskóból. Mackó úr szerepel rajta, asztalkendővel a karján kínálja a finom háromszögsajtot. Odamutattam nekik és rászóltam a csőrmesterre, hogy fordítsa le az alezredes elvtársnak, amit mondok.
– Ez a fényképes igazolványom, én vagyok rajta!
Sajnos, lányos zavarában szó szerint le is fordította. Mindketten rámeredtek a kezemben tartott Mackó úrra. Az alezredes elvtárs feje színmintára változott egy paradicsomcsendélet megfestéséhez. Csak nem maradt csendéletben, ordítozni kezdett velem. A tudás hatalom, de most lemondtam róla egészségem érdekében. A csőrmester remegett, legszívesebben porcicává változott volna. Keze-lába rángatózott az ijedtségtől, hogy tanúja volt ennek az épületes jelenetnek. Vajon, mit fog vele csinálni a parancsnoka, milyen szörnyű büntetést talál ki neki ezért az elszenvedett tekintélyrombolásért. Hogy számomra mi lesz az elintézés, azt borítékolni lehetett.
Az alezredes elvtárs összezárt ajakkal felemelte a telefont. Mielőtt tárcsázott volna, kinyílt a szája és megkérdezett tőlem valamit. Megint a tolmácsra néztem.
– Alezredes elvtárs mond, beszél román?
– Nem beszélek! Mondtam már!
Lefordította. A főelvtárs tárcsázott, majd kihúzta magát és katonásan valamit jelentett rólam, bizonyára a feljebbvalójának, mert közben önkéntelenül felém intett a fejével. Kezdtem ráunni, hogy ezek fölöttem határozgatnak, kényük-kedvük szerint hurcolásznak ide-oda, amikor semmi, de semmi szabálytalanságot nem követtem el. Úgy éreztem, elpattannak az idegeim. Kiabálásra fogtam, ami mélységesen megdöbbentette őket.
– Ilyet a fasiszták csinálnak, ártatlan embereket elhurcolnak és nem engedik szabadon. Szocialista állam polgára vagyok. Halálos fáradtságom ellenére itt kínoznak. Éjszaka van, aludni akarok! Diplomáciai panaszt teszek a bukaresti nagykövetségünkön!
Teljesen életszerű a felháborodásom, hogy azonnal felhívom innen a szocialista emlőkön nevelkedett nagykövetet a hálószobájában, aki azonnal elrendeli a körösszegi laktanya bombázását. Ilyen jogsértésnél nincs idő ultimátum megfogalmazására, rögvest cselekedni kell az ártatlanul sérelmet szenvedett magyar állampolgár jogvédelmének biztosítására. Látszik, hogy nem aludtam ki magamat, ilyen beavatkozást a nemzetközi vörös munkásmozgalom és a proletár internácizmus nem enged. Mire hazaérek, már vár rám a román hivatalos tiltakozásra megindított büntetőeljárás, mert megzavartam a baráti szocialista országok felhőtlen, boldog kapcsolatát, sőt fejlődését. Inkább feljövését. Emberi társadalmakban ez elképzelhetetlen. De a kommunizmusban, ahol tele pofával kürtölik, hogy legfőbb érték az ember, ott mindent megcsinálhatnak velünk, a sebezhető kisemberekkel. És nem vonul be rendet csinálni az ENSZ, a világbéke őre.
Nem a levegőbe beszélek. Domokos Pál Pétert, Európa legnagyobb néprajztudósát, román tiltakozásra, amiért merészelte a magukra hagyott csángók ősi kultúráját, a világon egyedülálló ének- és zenehagyományait felkutatni, szoros rendőrhatósági felügyelet alá vonta a magyar kommunista rendőrség. Bármikor, akár éjjel behatolhattak a lakásába, hogy ezt a veszélyes elemet kiiktassák kutatásaiból. Kéziratait elkobozták, gyermekeit állandó félelemben tartották.
Most a másik, hasonszőrű kommunista elhárítás késő éjjel is velem foglalkozik. Jól kiképezték ezeket. Tudják, hogy a bizonytalanság, az eljárás teljes érthetetlensége, hozzáadva a vallatás értelmetlenségét, hiszen nincs mit bevallani az ide hurcoltaknak – ez a rendszerük alapja. Ne tudja meg az elfogott, tulajdonképpen mivel vádolják. Előbb-utóbb kiszorítják belőle az előre elkészített vallomásának aláírását. Hja, a beismerés a bizonyítékok koronája. Most még hepciáskodok, jogaimat emlegetem, de mi fog történni velem a vallatás huszadik, főként az ötvenedik órájában? Ki tudja rólam, hogy hol vagyok? Az évezredes emberi tudás csodálatos összegzője, Balogh Jolán értesült az utamról. Ő, a törékeny világtudós, ugyan mit tud tenni, mire lenne képes itt a félezer fegyveres ellenében, akik a szülőanyjukat is lelőnék egy újabb megszolgált sávért a vállapjukon?
Idáig értem a fortyongásomban. Hamar eltelt ez a szárnyas, de korántsem emelkedett idő. A gondterhelt alezredes elvtárs közben újra fölkapta a kagylót, majd dádázott egy sort. Minden, a kagylóban recsegő kérdésre sorakozott a „dádádá”. Ekkor világosodtam meg, hogy a „da” igent jelent, ami a legfontosabb emberi szó, itt az is szovjetül van. Lermontov, Gogol csodálatos orosz írók, de ezek a szovjetek csak előírók. Ahogy előemberek is tapodták ezt a földet előttünk. A mostaniak rajtunk taposnak.
– Maga alud itt. Alezredes elvtárs parancs. Hájde!
Ez valami olyant jelenthet, hogy előre! Ezt is integeti szaporán nekem. Az alezredes olyan mérhetetlen gyűlölettel néz, hogy a lehúzott szája széle szinte az asztalt veri. Nem tudom, mit mondhattak neki onnan felülről. Nagyon önálló, döntésképes katonai vezetőnek ismertem meg. Egyik házas barátom ötlött az eszembe róla. Igazi papucsférj őférfiassága, de azt kitűnően, túlzófokban alakítja. Nemrégen, a náluk tett látogatásom vége felé kissé meggondolatlanul kényes kérdést tettem fel neki a felesége jelenlétében. Rájöttem, hogy nem akart az asszony előtt kellemetlenséget mondani, ezért közvetlenül nem válaszolt nekem. Odafordult hitveséhez: – Mondd, drágám, mi erről az én véleményem? Ezzel kihúzta a feszült helyzet úgymond méregfogát. Ennek az alezredesnek úgy látszik a telefon a felesége. Mindent, de mindent folyton tőle kérdez meg. Javasolnám neki, azt izélgesse, ne engem. Nem hagy ám szűzen egyedül csatangolnom, a csőrmesterem mellé még két fiatal fegyverest rendel. Ki kellene húznom magam, de olyan hóttfáradtan húzom a lábamat, ez a hercehurca nem díszszemlére, inkább az egész ittlétem folyamatos majomparádéra hajaz. A csőrmester vezetésével dübörgő tölgyfalépcsőn megyünk fel az emeletre. Ezt az építményt még az első világháború előtt húzták fel magyar laktanyának. Iszonyú bolhaírtó szag hatol az orrlyukaimba. De az élőlényekre pusztító hatásgörbéje legalább hagy majd aludni, hacsak a vérszívók kifejezetten nem kedvelik lapátszámra a DDT-t. Odafönt négy ágyat látok katonás rendben a kőpadlós szobában, ahová bekísérnek. Lerakodok a másodikra. Mondom a csőrmesternek, szeretnék megmosakodni. Víz nélkül, szárazon eljátszom neki, hogy megértse, sőt megmutatom. Rábíz a két katonára, akik kíváncsian elkísérnek a fürdőbe, ahol bádogvályúba csorog a csapokból a friss hegyivíz. Igen jólesik végig csapkodnom magamon a markomba gyűjtött adagokat. Az üdítő tisztálkodás után kimosom az ingemet és a zoknimat. Visszamegyünk, kiteregetem immár patyolattiszta ruhadarabjaimat rendes világjáróként (néha kutyavilágjáró, de hozzászoktam) a vaságy lábfelőli oldalára. Becsuknám az ajtót, de hevesen integetnek, megtiltják. Mutatják a vállukon a nemlétező rangot. Megértem, hogy a parancsnokuk rendelkezett így. Leoltanám a villanyt, legalább hajnalhasadásig sötétben nyugodhatnék. Ugyanaz a jelenetsor, ez is tilos. A párna elég lapos, a nadrágomat összecsavarom és aláteszem.
Eszméletvesztéshez hasonlító álom ránt ki a valóságból. Nem tudom, meddig tartott ez a kimerülten élvezett öntudatlanság. Óriási dübörgésre térek magamhoz. A csőrmester tör be a szobába és magából kikelve lihegi és sürget, hogy azonnal menni kell vele. Nem csoda a sűrű köd, ami elborítja az agyamat. Ráordítok, hogy nem megyek és oldalamra fordulok, fejemre húzom a pokrócot. Olyan durva, hogy a lovak bizonyára dörzspapírnak érzik. A fülemet reggelre lecsiszolná. Szegény altiszt, ez se kap rendkívüli előléptetést. Mondja, mondja, hogy dzsenerál, parancs, dzsenerál, parancs, de nem hallgatok rá. Nekem ne parancsoljon senki, még egy dzsenerális se, nem vagyok katona. Főleg nem ilyen embertelen, életidegen hadseregben. Őkelme toporog egy kicsit, aztán dübörögne vissza, korántsem olyan sebesen, mint ahogy dalos madárkaként az előbb felröppent a vállamra. Majdnem.
Az én kieresztett hangom andalító szellő fuvallat ahhoz a vad bennszülött bömböléshez, amit a tölgyfalépcső bombázásához rohanvást hozzáad az alezredes elvtárs. Robban a feje és handabandázik, hogy nuj hotel. Erre még dühösebben visszakarattyolok, hogy nem én sétáltam ide. Ők hurcoltak be és most akár tetszik nekik, akár nem, a nyakukon maradok legalább reggelig. Elfordulok és betakarom a fejem a pokróccal. Odaugrik az ágyamhoz, nagyot lök rajta és le akarja rántani rólam a takarót. Közben üvölt, hogy zeng a laktanya. Kimerültségem ellenére jó erőben vagyok, két kézzel olyan erősen fogom, hogy hiába tesz kétségbeesett kísérleteket, én kitámasztom a két lábam az ágy lábán, nem bír velem. Ha figyelt volna az elemi iskolában a fizikaórán, könnyen rájön, hogy a teste forgástengelye a csizmája sarka és az erőkar egyenese (ha jól emlékszem) hegesszöget zár be az agyával, míg én a kitámasztás segítségével tökéletes egyenesszögben csekély erővel is győzhetek.
A jelenet leírhatatlan. Kifordulva önmagunkból, már két megvadult kutya harcát alakítjuk, akik egy tollseprű birtokáért életre-halálra küzdenek. De villámként csap belém, hogy a fejem alá tett, összegöngyölt nadrágom farzsebében jegyzetkönyvembe beírtam az itteni barátaim telefonszámt. Másodperceken belül rájön ez a másik eszement (rajtam kívül is akad ilyen, ami elég ritka csillagállás), hogy ő mégiscsak félezer fegyveres parancsnoka. Összeverve gúzsbakötnek, megtalálják a társadalmi rend megdöntésére szervezkedő imperialista bérenchadat. Én leszek a külföldi szál, aki a robbanóanyagot szállította. Amit majd megtalálnak vízmentes titkos csomagolásban elásva Nagyszalontán Margitnál. Pillanatok alatt összeütik a vádiratot. A katonai bíróság már nem egy és nem száz halálos ítéletet hirdetett ki az éber titkosrendőrség buzgólkodása eredményeképpen. Ha ugyan valakit még életben találnak az alapos vizsgálat lezárása után.
A megvadult, eszét vesztett kutya szerepéből óvatosan kihátrálva, fokozatmentesen leeresztettem az addig jelentős erőfölényemmel tartott pokrócot. Ennyit a fizikaórán feltehető tanultakról. Még mindig nem hiszi el, hogy az erőpróbának vége. Néz, mint példaképe, Szerjózsa a moszkvai gömbmoziban. Ember ennyire bamba nem lehet. Ültömben úgy kiegyenesedek, mint a filmbéli nagyherceg valamelyik elcsépelt táncos, zenés műben. Kinyújtott jobbkezemmel fenséges mozdulattal intek kifelé.
– Menjenek ki! – vezénylek. Mintegy álomban megkérdezi a teljesen ónossá vált csőrmestertől, mit mondtam. Dadogva megmondja neki. Valamit vakog, teljesen elvesztve korábbi hallatlan erőszakosságát. A csőrmester tőlem kérdezi, miért menjenek ki.
Főhercegi modor, kettes számú kifelé intéssel. Csak határozottan, úgy látszik, ez a csodaszer.
– Menjenek ki, fel akarok öltözni!
Rövid tolmácsolás, megfordulnak, megbabonázva elindulnak kifelé. Az alezredes megrázkódik és öklét rázva harsogásba tör ki. A nyitott ajtókeret telisteli fejekkel. Hogy fér el ennyi ember összezsúfolva, az ajtó tetejétől a küszöbig, nem fér a fejembe. Most egymást letaposva, hörögve, felbukva, négykézláb menekülnek. A két tagú vert sereg, az ales (rövidre fogva) meg a törzs (még rövidebben) gyors léptekkel utánuk sietnek. Kimennek. Zeng a folyosó a parancsoktól. Hogy másnap milyen büntetéssorozatban részesül a kíváncsi banda, a képzelőerőm túl gyengén működik hozzá.
Az ingem viszont még csuromvíz, hiába csavartam ki alaposan. A zoknim ugyancsak olyan, mintha vízen járnék, ha felhúzom. A tétova szerelésvizsgálatom közben visszaoldalog a két féloldalas főnök. A hideg éjszakában, meg ahová visznek, a szokásos földalatti börtöncellában a vizes ruházat életveszélyes. Eb ura fakó! Nem valami bölcs húzás, ahogy határozottan rájuk ripakodom.
– Nem megyek!
Az ales kisgyermeki, kétségbeesett színezetű hangon kérdezi, mit mondok már megint?!
A tolmácsolás nem nyújt vigaszt. Továbbadja, nem megy ez a koszos civil.
– Miért nem megy? – kérdezi tőlem a nyelvtani kiképzést kapott segítője. Ha így megy tovább, hexameterben kezd el beszélni velem. Ismétlés a tudás anyja. Meg az unalom apja. De ez ide valahogy nem illik.
– Nem akarok tüdőgyulladást kapni a nedves ruhámtól. Vizes az ingem meg a zoknim.
A csőrike kétségbeesett arccal kezdi lehúzni a csizmáját és a kapcáját odakínálja nekem. Az Úristenre esküszöm, így történt. A szétáradó szagtól rosszul lettem. Észreveszi és mentegetőzik.
Mutatja az ujjain, hogy még csak öt napja viseli. Az ales végre elemében lehet. Ez az ő esemény-látóköre. Gyors futásra ösztönzi a csőrmestert. Pillanatokon belül „én vagyok a helyzet kulcsa” messziről látható ragyogással odanyomja a kezembe, amit hozott a bolhaírtó szagú raktárból. Látom, hogy hegyivadász vastag, kötött lábravaló és elég kisméretű, szűk katonaing a rakománya. Az inget a szokásos éhező csontvázaknak varrták, nem tudok belebújni. De, akinek ennyi jóság is kevés, hadd érje gáncs és megvetés! Belebújok a pulóverembe ing nélkül, a vizes inget az élelmiszeres zacskóba teszem, a Mackó-sajt mellé. Hadd működjön a párologtatás elve, a hőelvonás elmélete.
Most érzem át a durva vicc igazát. Mi a különbség a vécé és a halál között? Semmi. Ha menni kell, akkor menni kell. Az akasztófahumorom a kapuig tart. Begyújtott motorral vár a GAZ 69-re emlékeztető ponyvás terepjáró. Két morc géppisztolyos száll be velem hátul, leülnek a szemközti ülésre, rám fogják a fegyvert. Előrepillantok, a gépkocsivezető akkor csattatja a tartójába a saját géppisztolyát. Maga az alezredes ül be melléje, színpadiasan igazgatja derekán a pisztolytáskáját. Kényszerképzet kerít hatalmába. A halálos fáradtságtól törtszám jár a fejemben. Egyketted. mert ennek már fele sem tréfa.
Nagy rántással megindulunk.
– Donde? – kérdezem spanyolul az engem őrző két katonától. Bár az előbbi „da = igen” tapasztalata után már nem bízom annyira a latin leánynyelvekben. Az egyikük lekapja az ujját a géppisztoly elsütőbillentyűjéről és előbb ajkára téve, majd az alezredes elvtárs felé bökve jelzi, hogy parancsa van az őrizetes elhallgattatására. Azután gyorsan szabályos tartásba merevedik, az ujja előírás szerint a védő sátorvason belül a billentyűn.
A kocsi letér az egyenes útról, dobál bennünket, bizonyára szántáson megyünk, toronyiránt, úttalan utakon. Dobál a kocsi, a ponyva tart vissza fölül, hogy ki ne repüljek belőle. Elfogy a biztonságérzetem utolsó szikrája. Sejtem, valamerre errefelé húzódik a határ. Napokkal ezelőtt a határőreik itt lőttek le egy tizenkét éves kisfiút, aki a gáton kerékpározott. Azzal zárták a vizsgálatot, hogy a kisgyerek Nyugatra akart szökni és felszólításra meg levegőbe leadott riasztólövésekre sem állt meg. Már kész a minta, az én mintám. Már csak le kell másolják. Ez úgyis egy másolóország. Mint most a miénk odaát és szerte Közép-Európában. A szovjet bolsevik minta. Ahogy gúnyolódunk otthon mély titoktartással: minta érték nélkül és hinta mérték nélkül.
Vigasztaló gondolataimat ugráló zökkenések és a gyors megállás szakítja félbe. Kiparancsolnak a végtelen éjszakai mezőre. A gépkocsivezető is kiszáll, meglóbálja és vállára veszi a fegyverét.
Mi következik itt? Csak a szokásos. A határsértő nem állt meg a többszörös, előírás szerinti felszólításra. Vállalja-e az alezredes elvtárs a tűzparancs elordítását a fogolyszökés miatt? Meddig futhatok? Hol fogok fölbukni a három géppisztolysorozattól? Elérem az országutat? Tudok-e ilyen holttá vált, ólomfáradt lábakkal olyan gyorsan futni? Milyen árnyképet nyújtok a messziről ideszüremlő tejfényben az alakomat hátulról befogó célgömböknek? Lélektani szempontból a szemből arcunkba tekintő áldozatot nehezebb lelőni. Ha menekülök, így könnyebb feladatot adok nekik. Apor Vilmos győri püspököt szemből érte a részeg gyilkosai sorozata. Rohanni fogok az életemért. Hozzá fohászkodtam. Segíts odaföntről nekem! – könyörögtem hozzá. Hány hátralévő másodperc adatott még nekem? Eszembe sem jutott, hogy nehezítsem meg a gyilkosaimat a rám célzásban a cikk-cakk futásommal. Bár így utólag, ez a halva született ötlet semmit nem jelentett volna a kétszáztizenhat lőszermagnak. Ezekhez még hozzá kellene adjam az alezredes elvtárs kilenc lőszerét. Akkor is rohanni fogok az életemért. Mi fog történni velem? Elvakít a sötétség. Kérdéses már az agyam tökéletes működése. Nem mindennap tépi föl a gerincemet géppisztolysorozat. Ha már a rohanásodban elzuhansz, úgyis az alezredes közeli pisztolylövése hatol be a koponyádba a mastoid csontnál. Ez igazán ne a mai nap következzen be, Istenem! Lélegzetfogyva csak annyi hatolt be a tudatomban, hogy még élek és nem pattannak el az éjszakába a torkolattüzek. Nem! Már lőhetnek, lőhetik a nagy fogást, az ártatlan fényképezésből nem tudnak világra szóló kémügyet kavarni. Ezért más elintézési módot találnak. Rövid úton elintéznek.
Hogyan menekülhetnék? Ki a legértékesebb négyük közül? Az alezredes. Amint elparancsolnak a hátamat úgy, ahogy pillanatnyilag védő ponyvától, azonnal rá fogom vetni magamat a főtisztre. Ameddig viaskodunk, addig nem mernek ránk lőni. Pár másodperccel tovább élhetek. Aztán lesz, ami lesz, amit odaföntről az égiek elhatároztak.
A nekilendülés elhatározása éppen leért a cipőmig, amikor váratlanul beavatkoztak az égből. Hiszem, hogy Apor Vilmos tekintett le reám. Magyar katonai egyenruhák jelentek meg a semmiből az országúton a hátam mögül a fények felé. Elől egy tiszt, mögötte táskát cipelő honvéd. Kiszakítom magam a fegyveresek csoportjából. Szinte repülök hozzájuk. Levegőért kapkodva, töredezetten sikerül bemutatkoznom. Kijelentem, hogy Magyarország védelme alá helyezem magamat. Sehol nincs „Fényképezni tilos” tábla, a román bolsevikokkal egyeztetett egyetlen útikönyvben sincs célzás sem a szabad mozgás és lélegzés tilalmára. Az égvilágon semmi szabálytalanságot nem követtem el, mégis elfognak és át akarnak dobni a határon.
A szónoki teljesítményemhez sok szó fér. Hátra intek. – Ezek hurcoltak ide! – mutatnám a magyar főhadnagynak az elrablóimat. Senki sem áll ott. Nincs semmiféle terepjáró.
Villám vágott belém. Valóban én vagyok itt? Összezavarodva, elpattant buborékaggyal próbálom felfogni, valóban itt állok a határzónában, egyedül. Időbe telik, mire rájövök, ezek az örök rabtartóim észrevétlenül elpárologtak, ahogy meglátták a magyar katonákat. Nincs többé vád, nincs letartóztatás.
A határőr kiskatona odanyújtja nekem az útlevelemet, amit az alezredesék sietősen, magyarázat nélkül a kezébe nyomtak. Erre tértem magamhoz, hogy nem lidérces álmot láttam. Ez a valóság, ami annál is rosszabb.
– Uram! – szólított meg a főhadnagy és fürkészve nézett az arcomba. – Akar-e még Erdélybe jönni?
Újabb csodák. Uramnak szólít a szocializmusban és Erdélyt mond. A megdöbbenéstől biccentek. Keserűn bólogat.
– Akkor tegye a többi mellé ezt a tapasztalatot, ne indítsunk eljárást. Akkor önt örökre kitiltanák a szülőföldjéről.
Közrefognak és lassan beérünk a határállomás román oldalára. Prágai rendszámú kocsi indulna el befelé, Nagyvárad irányába. A főhadnagyom megállítja. Köszönti az enyhén sörhasú vezetőt, meg a feleségét és tökéletes szlovák nyelven – az 1953-as erőszakos nyelvtörvény egyesíteni akarta a cseh nyelvvel – igen választékosan megkéri őket, vigyenek el engem Nagyváradra, az első útba eső városba. A vezető készségesen kiszáll, a hátsó ülésen tornyosuló csomagok mellett félfenéknyi helyet szabaddá tesz és betessékel. Megköszönni sincs időm a megmentőmnek, mikor látta, hogy békésen útnak indulok befelé Erdélybe, tisztelgett és elindult kísérőjével Ártándnak. Alighogy útnak eredünk, megszólítom a barátságos cseh házaspárt.
– Vitám Vász, jak ja vigyim, ví bívajtye v Práze! Ja szom magyar v hlavnom mesztye Magyarszka, Budapest. Ezzel megkezdődik a rövid ismerkedés, ők is Pesten keresztül jöttek és kései tengeri fürdőzésre mennek Konstancába. Remélik, a víz hőmérséklete vigasztalóbb lesz, mint a cseh hegyi tavaké. Érintő közelébe érünk az általam becélzott délkelet felé kivezető útnak Körösszegre, ezért kedvesen búcsút mondanak, én sokáig integetek nekik, amíg el nem tűnnek a korai órákban utcára tóduló tömegben. Egyetlen mosolyt sem tudok az emberrengetegben felfedezni, ezért kölcsönadok nekik a magaméból. Futja, van nekem elég ebből a lelki gyógyszerből. Hiszen már itt ügyeskedem Nagyvárad határában kifelé Körösszeg irányában. Az arrafelé haladó forgalmat lesem. Egy jó leintő helyet megcélozva éppen lassítok a járda szélén. Mögöttem határozott, durva hang csattan, közvetlenül a fülembe.
– Buletin varog!
Magas, horpadtmellű, napszítta kék egyenruhás alakot látok. Magára mutat, közben le nem veszi a szemét rólam. – Szekuritáté! – közli komor pofával.
Vállat vonok, mutatom neki a kinyitott útlevelem fényképes oldalait. Erővel kikapja a kezemből és röviden odamorog nekem, türelmetlenül int az útlevelemmel, hogy menjek előtte. Udvariasan előre engedném, de mutatja, hogy csak mellette mehetek, mert nem engedhet jottányit sem a fogolykísérés szabályaiból. Ég a szemem, szúrja a laposan érkező napfény. Nem merem behunyni, fél pillanat alatt járás közben elaludnék, mint nagybátyám a világháborúból visszavonulás során, vánszorgó menetelés közben a hómezőkön.
Hosszú gyaloglás után tekintélyes nagyságú, őrzött épülethez érünk. A tábla félelmet keltőn hirdeti, a nagyváradi Szekuritáté központjában vagyunk. Mire megértettem az idegennyelvű szöveget, máris nagy zajjal becsukódik a kapu mögöttünk. Belül rögtön itt a második őrség, igazoltatás, a harmadik őrségtől eligazítást és papírt kapunk, hová vigyen engem az elfogóm. Őkelme otthonosan mozog itt. Csak a Jóisten a megmondhatója, hány áldozatot hurcolt már ide. Felvisz gyalog az emeletre. Jobban örülnék a felvonónak, alig lézengek már a megrázó tegnapi nap és a vallatással eltelt éjszaka után.
Meghökkenésemre barátságosan berendezett, inkább társalgónak, mint vallató helyiségnek kinéző terembe léptünk be. Kényelmes, óriási karosszékekben két pocakos, polgári ruhás, kedélyes, nyugdíjas bácsiknak tűnő alak terpeszkedik, a dohányzóasztal másik oldalán egy jóképű, kékszemű, jó harmincas éveiben járó, elegáns egyenruhát viselő őrnagy ül. Könnyű felismernem a rangját, mert egyetlen nagy csillag ragyog, szó szerint ragyog a vállapján.
– Üljön le! – szól hozzám tökéletes magyar kiejtéssel. Egyikük sem mutatkozik be. Ebből látszik, mennyire kimerült vagyok, nem jövök rá, ez állambiztonsági kihallgatás a főúri bútorzat ellenére. Itt az egyetlen parány a behurcolt áldozat. Addig beszéljek, amíg ki nem verik a fogaimat! – határozom el.
– Nem loptam, nem raboltam, miért hurcoltak ide?! – észreveszik a támadó hangot, az őrnagy azonnal igen élesen visszavág.
– Itt mi kérdezünk! – próbál letorkolni. Közben nem tud rám figyelni, mert a két polgári ruhás rólam kérdezgeti. Észlelem a hangnemükből, ők a főnökök és az őrnagy szolgálati elfogultsággal, finom hangon válaszolgat nekik. Az engem elfogó szekustól megkérdezik – ezt a szót megértem –, volt-e violencia, vagyis fizikai erőszak vagy bántalmazás. Hebeg, hogy nu, nu, nu. Ez nekik nem erőszak, hogy tetszés szerint bárkit, ártatlan idegen állampolgárt elfoghatnak és vallathatnak. Egyre jobban elönt az elkeseredés. Már kiáltozva tiltakozom.
– Mondják meg, mivel vádolnak, bizonyítsák be, milyen törvényt szegtem meg. Itt bárkit föl lehet tartóztatni? Békés céllal jöttem ide, a természeti szépségek és műemlékek szeretete vezet.
Észreveszem, szavaim fordítása közben az őrnagy szüntelenül rám néz, de egy csöpp rendreutasítás sincs már a tekintetében. A mindkét főnök feszeng, önkénytelenül elhessentő mozdulatokat tesznek beszéd közben az őrnagynak. Feszülten követem a testbeszédüket. Az őrnagy végre emberi módon, tisztelettel közli velem a főnökei kegyes határozatát.
– Uram, ön mitőlünk szabad! Szabadon mehet, ahová akar. Elmehet!
Ekkor már olyan paprikás idegek táncoltak egész testemben, hogy értelmetlenül rávágtam.
– Nem megyek!
A két főnök gyorsan rákérdezett, mit mondtam. Olyan megütődve néztek, hogy folytattam a tüzes szónoklatomat.
– Adják írásba, hogy szabadon mozoghatok és lélegezhetek itt!
Az őrnagy csillapítólag közbelépett.
– Nyugodtan mehet, senki nem akadályozza, hogy műemlékeket fényképezzen.
– Ragaszkodom hozzá, hogy ez az egyenruhás kísérjen vissza oda, ahol letartóztatott. Azt hinnék az emberek, hogy szökött fegyenc vagyok és rögtön feljelentenének.
Egyre kényszeredettebben faggatták a felháborodott, hogy ne mondjam, megháborodott szövegemről az őrnagyot, akiből eddig sugárzott a főnökei iránti vak engedelmesség, velem a végén, csodával határos módon az elismerés és a megbecsülés keverékéről árulkodott a hanghordozása. Mégsem mindenki vinnyogó pofozóbaba, akit idekényszerítenek a hóhérsegédeik. Kétség ne essék, ő mint magyar, tengernyi megaláztatást szenvedett el, mire becsületcsorbító megalkuvások és nyílt árulások közepette őrnagyi rangig kapaszkodott föl. Határozott hangon ráparancsolt a szekus elejtőmre, hogy vigyen vissza engem, a tévedésből elejtett nemes vadat a tetthelyre. A hórihorgas alak egészen összetöpörödött, az álla közeledett a köldökéhez. Lesírt róla a szörnyű félelem, hiszen ő meg én egycsapásra helyet cseréltünk az eljárásban, és ki tudja, ezek után mi vár rá ebben a feje tetejére állott világban. Képtelen volt megszólalni, remegve integetett a fejével külön-külön mindhárom nagyfőnökének. Az őrnagy aláfirkantott egy papírt, odaadta neki. Annyira megrémült, elfelejtett kifelé menet tisztelegni. A járása sem hasonlított már a korábban másolt, erőt sugárzó díszmenetre.
Szándékosan nem köszöntem kifelé menet, az őrnagy szemébe néztem. Fogadta a pillantásomat. Megértettem, visszás lett volna tőle, ha viszontlátást mond az összecsapásunk végén. Azt soha ne adja meg az Úristen ezekkel. Kifelé és lefelé haladtunkban átestünk a többszörös ellenőrzésen.
Odakint a járdán elvakított az erős napfény. Káprázott a szemem, égett a szemgolyóm, mintha feldarabolt szögesdrótot szórtak volna bele. Megdörzsöltem a zsebkendőmmel. Már se élő, se holt nem voltam, lecövekeltem. Attól féltem, elvesztem az öntudatomat. Körülnéztem. Az elfogó szekusom sehol. Első pillanatban a létemben és a józan eszemben kezdtem kételkedni, vajon álmodtam ezt a nyolc órát mögöttem vagy valóban megéltem? Persze, a szekusom felfogta, hogy itt már nem neki áll a zászló és úgy elpárolgott, mint a szabadság Ceauşescu új birodalmából. Megigazítottam a nyakamban a fényképezőgépem átvetett szíját. Persze, tértem vissza erre a világra, hiszen ezzel indultam el otthonról, hogy teljesítem Balogh Jolán nagyasszonyunk kérését.
Egy teljes műszaknyi idő, nyolc óra telt el, mire negyedszer nekivághattam a Körösszegre vezető útnak. Csak tartson ki az erőm! – fohászkodtam csodákért. Csak kérni kellett, megjelent. A tegnapi buszom. Ugyanaz a vezetője. Integetés és kérés nélkül megállt mellettem. Sugárzó arccal nyitotta ki nekem az ajtót.
– Csakhogy látom! Minden rendben? Mi történt magával az este?
– Semmi! – rogytam le az első ülésre. Elővettem a pénztárcámat. – Mennyi a viteldíj Körösszegig?
– Ugyan, hogy képzeli, hogy pénzt fogadnék el magától, hiszen a vendégünk!
– Köszönöm szépen, majd megszolgálom! – motyogtam. Ölembe vettem az oldalzsákomat, rácsuklott a fejem és elvesztettem érdeklődésemet a külvilágról.
Nagysokára rázogatták a vállamat. Őrjítő düh fogott el. Leütöm, aki hozzám nyúl! – ugrottam föl, még álomtól kótyagosan. Két vigyorgó határőr nyomott vissza barátságosan az ülésre. Harsogva kacagtak, mutogatták nekem, mindent láttak este az ajtóból leselkedve. Eljátszották, hogy az alezredes elvtárs rángatja rólam a takarót. Mutogatták, hogy én győztem. A néhány utas meg a vezető velük nevetett. A fiúk leszálltak a laktanyánál, engem elvitt a vezető a Csáky udvarházig. Biztatott, hogy megvár és a fényképezésem végeztével visszavisz Nagyváradra. Így esett.
*
Megkerestem a Galamb utcai nénit. Dél felé járt az idő. A kezét tördelte, de már a megkönnyebbülés nagy lélegzete szállt az égiek felé.
– Jaj, fiam, már agyon aggódtam miattad ezt az éjszakát! Mi történt veled? Csak nem esett bajod?
– Ó, nem, kedves mama, tetszik tudni, milyenek a fiatalok, mulattunk egy jót a barátaimmal. Elnézést kérek magácskától, hogy nem tudtam értesíteni erről a késésről.
Kivettem egy ajándékkönyvet a hátizsákomból és szeretettel átnyújtottam neki. Alig akarta elfogadni. Fénylő, megfiatalodott arccal olyan boldogan lapozgatta, hogy egészen meghatódtam tőle. Engedélyét kértem, hogy búcsúzóul megölelhessem. Két féltő, nagyanyai csókkal engedett el a messzi útra. Kitartott az áldása. Vagy Margité?
*
Jó idő és megpróbáltatások után hajnalok hajnalán értem haza Budapestre. Reggel még álomittasan első dolgom volt, hogy jelentkezzem Balogh Jolán professzor asszonynál és megbeszéljük, mikor vihetem el neki a fényképeimet. Az évek során gyakran elzarándokoltam hozzá kultúrkincs-keresőben, ám ez lett életemben az első alkalom, hogy én vihetek némi tudományos eredményt a világhírű, Herder-díjat kapott kutatónknak.
– Számoljon be, kedves Ustvány, merre járt a Nagyvilág legszebb szegeletében! Ugyanis végre nekem is sikerült újra eljutnom Erdélybe. De a maga útja jobban áérdekel.
– Jártam a borosjenői reneszánsz kastélynál, megnéztem Kolozsvárt a Toldalaghy házat, Kalotaszegen Türében a felfedezett faragott szegletkőt, Székelyföldön Bögözt, Csíkdelnét, délebbre Gelencét.
Minden helységnévnél mosolyogva bólintott és hozzámondta, hogy „Én is, én is, én is”. Elállt a szem-szám. Szinte napra pontosan ötven év korkülönbség feszült köztünk. A világ csodája, hogy a vékonyka, törődött tudósunk jórészt gyalogszerrel ekkora megpróbáltatásokra vállalkozott. Majdnem kihagytam a kérése teljesítését a beszámolómból.
– Persze, ahogy a fényképek mutatják, eljutottam Körösszegre is.
– Nekem nem sikerült, nem tudom miért, pedig megpróbáltam.
– Én sem tudom, miért – válaszoltam lehajtott fejjel.
Nem mertem a mindentlátó szürke szemébe nézni.
– De hadd kérdezzem inkább a kedves Professzor asszonyt a Székelyföldön rejtőzködő Szent László-falképekről…
Bándi Kund
(Illusztrációk forrása: Pixabay)