A kazak nép apostola, Mándoki Kongur István emlékének
–Téged nem villanyoz föl a „köböre”-verseny? – fordult hozzám Gábor és álmodozó képpel összegyűrte az átlátszó hártyapapírra rajzolgatott nagyratörő terveinek vázlatát. Pontosan célzott az öklében szomorkodó galacsinnal és csont nélküli kosárdobással bepattintotta a tőle jó messzire árválkodó szemetesbe.
– Dehogynem! – válaszoltam. – Élek-halok a köböréért. Főleg rászórt sajttal, tejföllel és lehetőleg kevéske mustárral.
Megvallom, fogalmam sincs erről az étekről. Bizonyára valami lángosféle, laktató bekapnivaló. Igazából nem figyeltem teljes elmélyüléssel a kérdésre, holott mindig érdemes Gáborra figyelnünk. Vele kivétel nélkül élesben történnek események. Legutóbbi szavai visszacsengtek, utánagondoltam, hogy köböreversenyt emlegetett. Lángossal nem szokás versenyezni. Legföljebb halászlével, amit a vetélkedésre fölesküdött két városban, Szegeden és Baján évente meg is rendeznek. Ám Gábor letorkolt.
– Látszik, kizárólag a gyomroddal gondolkodsz. Tudod egyáltalán, mi fán terem a köböre?
Fölösleges továbbfeszítenem a tudatlanságom húrjait. Megtörve bevallottam, hogy hosszú életem során sohasem találkoztam szembejövő köbörével.
– Mert eltapostak volna röpke másodperc alatt!
A kitanítása folyamán egyre veszélyesebb ételfajtának képzeltem el a köbörét. De a barátom önzetlenül továbbfolytatta agyam pallérozását.
– A köböre lovasverseny, amit az alföldi ménesek államosításával, magyarul tönkretételével a legmagasabb szintektől lefelé íziben betiltottak. Nagyapám híres lovasként még koszorút nyert a kun rúgtatáson. Tőle tanultam, hogyan kell a lóval meg a pányvával bánni. Tudod, mi a kungörcs? Látom rajtad a mély tudatlanságot. Életveszélyben maradsz, ha nem világosítalak föl. A kungörcs nem orvosi eset, mint te, hanem könnyen oldható, ám erősen tartó kötélcsomó. Gyorsan megköthető, ha ficánkolna a lovad.
– Ha elmondom neked, amit ma reggel a vállalkozási osztályunkon hallottam, nem marad csöppnyi ficánkolási kedved! – vágtam vissza az újdonatúj, keserű tudásom birtokában.
A nemtetszem hírhez pár sor használati utasítás tartozik. Nem holmi segítő útmutatás, hanem az akkori kort lefestő parancs. Ugyanis az akkor megélt 1970-es években a Szovjetunió beruházási javainak több mint 25%-át a leigázott, rabszíjon tartott úgynevezett szocialista országok szállították a Birodalomba aprópénzért. Helyette könnyfakasztó önzetlenséggel, bár különdíj felszámításával a kötelezőn vallott világhódító eszméiket sulykolták belénk a szabadságról, emberiességről meg a szebb jövőről. Erről a korról, sőt kórról szól ez a visszaemlékezés.
*
Az akkori, természetesen 1948 óta magyar államosított tulajdonban lévő vállalatunk Brezsnyev elvtárstól, a Szovjetunió Kommunista (bolsevik) Pártjának főtitkárától (Leonyid Iljics Brezsnyev 1906.12.19. – 1982.11.10.) közvetlen utasítást kapott (vagy, ha nem tőle, akkor a Szovjetunió mindenható Tervhivatalától) teljes gépgyár szállítására az általuk meghatározott déli tagköztársaságukba. A mi gyárunkban, ha nem is távirányítással működő csúcstermékeket, de hosszú távra megbízható, teljes gépsorokat állítottunk elő a kegyetlen parancsnak eleget téve a fővárosunk északi végén meghúzódó 2. számú telepünkön. A már elkészült gépsorokat az utasításban megkövetelt tengerálló csomagolásban, vasúton szállították a helyszínre. Ez az értelmetlen túlbiztosítás továbbnövelte költségeinket.
A cégünk mindenkor pártos és ezért bölcs vezetése a helyszíni technológiai szerelésre és az üzembe helyezésre takarékossági okokból mindössze kettőnket jelölt ki Gáborral. Ő a leszállítandó teljes anyag gyártásában elejétől fogva részt vett, ezért a kiszállítás felelősségét is kezdetektől teljesen a nyakába zúdították. Nekem a helyi műszaki és egyéb várható bukfencek leküzdése jutott. Az elkészült tervek azonnal komoly változást szenvedtek. Az összes csapágyat, a villanymotorokat és a folyamatirányító rendszer elemeit mind-mind Nyugatról kellett kemény devizáért megvásároljuk, azokat a külkereskedőinknek viszont szovjet rubelben számolták el nekünk. Az akkori dollár-rubel szorzó úgy nézett ki, hogy minden százezer dolláros, Nyugatra kifizetett részösszeg után a szovjet féltől szűk hatvanezer rubel csörgedezett vissza a pénztárcánkba. Kitörülhettük vele a szemünket. A tervezési, gyártási és a helyszíni művezetési munkákon túl kegyesen elfogadták, hogy a transzformátorokat is magyarok gyártsák. A műszaki rajzaink orosznyelvű feliratozással készültek és előre kiküldtük őket, hogy a betonalapok elkészítésénél a gépek befoglaló méreteinek megfelelő lefogatásához a rögzítési pontok kijelölése időben rendben legyen. A kinti munkáink első szakaszának szerelésvezetője Gábor lett, énrám a próbaüzem megszervezése és a műszaki átadás-átvétel hárult.
Gáborra ráillett Ady verssora: „Kúnfajta, nagy szemű legény volt, / Kínzottja sok-sok méla vágynak.” Keménykötésű pusztai őseitől a félelemnélküliséget, a kitartást és a feltétlen őszinteséget örökölte. Megtudtam tőle, hogy kisgyermekként bátran bement kíváncsiskodni a városkája határában terpeszkedő szovjet katonai támaszpontra. Ahol is a Birodalomból összegereblyézett beláthatatlan változatosságú és nemzetiségű besorozottak szolgálták meg a mindennapi fekete kenyerüket és a mi fekete jövőnket.
Az idő tájt, amikor Gábor a vállalatunkhoz került, már a legszebb harmincas éveit élte. Virágról virágra röpködött, de nem gyűjtögető méhecske álcaruhájában, ő mindegyre a darazsak nem is olyan könnyű szerepét vállalta föl. Ha bárki emberlánya mellé leült, a meghódítandó szépség perceken belül hangos nevetésbe tört ki és hősünk a legrosszabb esetben is az újabb találkozás ígéretével vehetett tőle búcsút. A kicsit félrehordó vonalú szája olyan vigyorgásra állt, ami a vidám természetű embereket mágnesként odarántotta a társaságába. Abban a korban gyakori talpnyalókat és vadul törtetőket mélyen megvetette. Ahogy ezekkel bánt, az látszatra ugyanaz a baráti, érdeklődő grimasz szolgált ugyan a külvilágnak, mégis nagyot robbant és rögtön elfújta a munkahelyi előmenetelét. Ahogy ez a jelenlegi, szovjet pokolba vezető út sem a vezetői jószándék testet öltött bizonyítékát jelentette. Vezetőink éltek-haltak a haldokló Nyugatra utazásokért. Az országunk keleti határának átlépését és a Birodalom vendégszeretetének élvezését meghagyták a szürke robotosoknak. Kivéve, ha vállveregetésre rohanhattak, meg ünnepi koccintásra a csodált saját elvtársaikhoz.
Gábor kitűnő orosz tudása csak a jéghegy csúcsaként bukkant föl időnként a további meglepetések Jegestengerében. Apránként derült ki utunk folyamán a török és egyéb közép-keleti nyelvismerete. Szerintem a szíve segítette a megértést. Mire a barátom az ötödik elemi osztályba lépett, nyelvtudása messze meghaladta a gyorstalpaló tanfolyamot végzett tanerőjének a felkészültségét. Magyarországon akkorra az anyaszomorító és talpnyaló magas pártvezetés kötelezővé tette a megszállók nyelvének oktatását. Szegény tanárok oktatták ugyan a fölülről kapott tanterv szerint az anyagot, ami akkor már Sztálin elvtárs hiányában Leninre és Hruscsovra hajazott. Csak éppen nem tanították meg a számunkra vadidegen maradt hétköznapi nyelvet. Belénk verték viszont Tatjána levelét. Szegény Puskin, foroghatott a sírjában. Sőt közben koppanhatott is a bordái közé lőtt párbaj-golyóbis az irodalomtörténet tanúsága szerint. De azt nem tudtuk meg, hogyan kell udvariasan étlapot kérni a pincértől. Feltéve, ha beengednek a túltömött étterembe. Ráadásul napnál világosabb, hogy egyetlen pohár vízért sem tudunk folyamodni. Gábor viszont a kissé durva katonanyelvet is akadálytalanul fújta. Nála a legcsúnyább szavak is meggyőző gördülékenységgel jutottak célba. Örültem, hogy őt kaptam társnak erre a nagy és ismeretlen szovjet kalandra.
*
Leszálltunk Moszkvában a Seremetyevói reptéren. Elvárhattuk, hogy megérkezésünket zászlóerdő és katonai tiszteletadás fogadta? Fenéket! Maga a reptér ugyan első látásra csillogó-villogónak tűnt a szovjet viszonyokhoz képest. Egészen az útlevelem ellenőrzéséig. Otthon, közvetlen indulásunk előtt a katonaságnál megszokott kétcentisre nyírattam le a hajamat, gondolván, hogy a várható hőség és por miatt könnyebb lesz a tisztálkodásom. Ezzel az elővigyázatosságommal rögtön horogra akadtam a szovjet határrendőrnél. Mutatóujjával ütögette az útlevélképemet, hogy azon nem én szerepelek és így nem léphetek be a szabadság honába. Tehetetlenségemben csak ráztam a fejemet és véletlenül az órámra esett a tekintetem. Ezért pontosan tudom, hogy ez az oda-vissza állóharc pontosan 56 percig tartott. Akkor sem az arcképemet tartották immár hárman elfogadhatónak, hanem az érvelésem hatott, miszerint nem épülhet a szocializmus nélkülem és abból a szovjet népgazdaság iszonyú károkat fog látni. Tudtam, hogy a kártevés idefelé jelentős börtönbüntetéssel jár, ezért az elmérgesedett vita végén mély undorral utamra engedtek. Szoros figyelemmel átadtak a vámvizsgálatnak. Hiszen Nyugatról, legalábbis nyugati irányból érkeztünk, ami eleve gyanússá tett bennünket. Az én két jókora bőröndöm nem kis meglepetésemre a vártnál kisebb érdeklődést váltott ki a vámtisztekből. Előzékenyen kipattintottam a fedelüket, hogy napvilágra hozzam alázatos együttműködési hajlamomat. Unottan beleturkáltak, főleg a rakomány rejtett alja érdekelte őket. Az útlevélhercehurcához mérten igazán nem tartott sokáig a beható, sőt behatoló érdeklődésük, mert rögtön továbbléptek Gáborhoz. Ő már a hazai repülőtéren, Ferihegyen remekül mulatott rajtam.
– Bizonyára a Gellérthegyet is becsomagoltad! – ugratott és idomított keresőkutyaként kezdett szimatolni a csomagjaim körül. Még vakkantott is. Bosszantott a buzgalma, és rászóltam, ugyan már, hol a jelző farkcsóválása! Ő maga egyetlen, elég gyöngéden lapos kézitáskával utazott, gondolván, hogy a világ legtökéletesebb országában az összes, jövőben felmerülhető szükségletét fejedelmi módon ki tudja elégíteni. Ráadásul azzal bosszantott, hogy az az árva kódistarisznyája üres, csak a fogkeféjét meg az útlevelét tartja benne.
A magyar MALÉV-gépen ez még kielégítőn sikerült neki. A rengő-ringó csípőjű légikisasszony a heves udvarlásáért cserébe háromszor hozott neki nagy pohárban a jóféle magyar pálinkából. Hiába húztam ki magamat, elém szó nélkül tette le a takarékosan megbuggyantott poharat. Egyszer. Mindössze odabólintással intézte el a szerintem kötelező kérdést, kérek-e még. Az igazi csábmosoly Gábornak jutott. Eszembe ötlött a kedves lengyel szólásban rejtezkedő vigasz, hogy akinek gazdag barátai vannak, az maga is gazdag. Így hosszú időtávot megcélozva reménykedhettem, hogy átlagban háromszor annyi bájmosolyt fogok kapni utunk során, mint amennyit Gábor nélkül kaphatnék. De ez a népi bölcsesség nem vonatkozott a moszkvai repülőtérre. Az érkezés számomra meglepőn, talán a bátortalan vigyoromnak köszönhetőn, akadálymentes simasággal végződött. A bajokat errefelé azonnal el kell felejteni. Gábor arcberendezkedése viszont mindenfajta szóbeli rásegítés nélkül is mindig kivívta a hatóságok dühödt rosszallását. Hát még az elvárt és megkövetelt alázatosan megalkuvó, görnyedt testtartás helyett az utánozhatatlanul magabiztos, sőt szemtelen kivagyisága mit hozott neki a konyhára! Már csak a csibészes fütyörészése hiányzott. Ha eddig hiányzott volna a kíméletlen hatóságnak, most megkaphatták. Igaz, nem kérték. De itt mutatkozott meg Gábor emberi nagysága. Kéretlenül folytatta a Stabat Mater visszatérő vezérmotívumának ingyenes megtanítását. Ezzel köszönte meg a sorsnak, hogy az otthoni szovjet támaszponton eddig nem látott, számára teljesen új, tehát vámos egyenruhába botlott. Ráadásul nem vállfán, hanem tele a vicsorgásra felkészült igazi vámtisztekkel. Ez az ősi erény csöppet sem csökkent az összecsapás egyik oldalán sem. Hóhéri határozottsággal leparancsolták Gábor válláról a gyanús táskát. Egyik fogdmeg bőszen kutatott benne, kettő éberen figyelte a szakszerű motozást és hasznos megjegyzéseket tett. Mivel nem találtak abban semmi gyanúsat, a fogkeféjét a fény felé tartva megbámulták, mert a közepe világoskéken virított, a két széle meg fehéren. Áthajtották áldozatukat a fémkereső kapun, mire még többen gyűltek köréje, hogy leleplezzék ezt a rajtakapott behatolót. Utasították, hogy vesse le nagykabátját, kiskabátját, azokat átfuttatták a hosszú, mindentlátó átvilágító gépükön. Semmi. A fémkereső kapu viszont a barátom átmenetelekor konokul jelzett. Ráparancsoltak, vetkőzzön szégyenszemre ingre-gatyára. Az okos eszközük farkasként tutult. Levettették vele a cipőjét és átvizsgálták. Engem továbbküldtek, hiába álltam ott védőőrségként, hátha eszembe jut valami mentőötlet. Nem jutott. Jó hosszú ideig rágtam volna a körmömet odakint, ha hódoltam volna ennek a rossz szokásnak. De még ez a nyugtató sem állt rendelkezésemre. Nagysokára megjelent a várva várt gyanús bűnöző. Fütyörészett. Megkönnyebbült faggatózásomra beszámolt a fémkereső kapu tizenháromszoros meglátogatásáról. Pedig már a nyolcadiknál rájött, hogy a műanyagborítású, rozsdamentes acél erősítésű, beépített lúdtalpbetétje hozta rá a szovjet belbiztonságiakra a sikítófrászt.
– Átvillant rajtam, hogy szólok nekik, de hátha elkobozzák a kémkedésre alkalmas cipőmet és akkor oda a kecses, libegő járásom! – gáborozott egy jót. Én meg idekint többször leizzadtam miatta. Nem érdekelte.
A vámoshercehurca, mint minden jó az életben, egyszer véget ért. Belföldiesítettek bennünket, mivel a célállomásunkhoz másik, kisebb repülőtérre kellett átbuszozzunk és metrózzunk. Hétköznapi kisemberként nem kellett a moszkvai nagykövetségünkön bejelentkezzünk. Mi ketten afféle tömegáruként töltöttük meg a Szajúz, vagyis a Szovjetunió kiáltó ürességét. A moszkvai metró sokat segített a cukordíszes megállóival. Úgy látszik, állapítottuk meg, a belföldi utasok zavarják a fennkölt nemzetközi forgalmat, ezért löktek ki bennünket hétköznapi pályára. Sebaj, úgyis megszoktuk a túlzsúfoltságot a pesti, dalba fogott hatos villamoson.
*
A legyek! Aprók. Feketék. Sötét felhőkben támadtak. Akadnak nagyocskák. Azokat, meg az óriásokat viszonylag könnyen el lehetett hajtani. A kicsikék tömegesen pompásan belefértek az inggallér alá, de nem vetették meg csuklónál az izzadt kézelőket sem. Ennyit az első napok berendezkedéséről. A mellékhelyiségbe még nem szerelték be a csővezetéket, vizet kellett vinni magunkkal. Ülőkés illemhely hiányában két kibetonozott lábhely szolgál gyakorlásul kezdő balett-táncosoknak. Az otthon megszokott kényelmes olvasás meg egyéb művelődési lehetőség az általunk otthoni alapfelszerelésnek tekintett ülőke hiányában végleg kizárva. A mardosó betűéhséget azonban magunkkal hoztuk, elfelejteni nem lehet. Hiányoznak az otthoni könyvek. Alighogy megindult az építkezés, a hevenyében fölhúzott harmadik épületben rögvest üzemi könyvtárat létesítettek. A boldog föllélegzés és a kultúrszomj gyönyöre viszonylag hamar a hamvába hullt. A cementpadlóra púpozott könyvhalmok messziről első boldog pillanatban a betűhabzsolás testi-lelki elcsendesülés ígéretét lebbentették felénk. Egészen addig, mígnem az első kézbe vett és testvéri végigsimogatással fölszentelt könyv címét ki nem silabizálhattuk. A rettegett szovjet pártfőtitkár, az 1956-os budapesti hóhérunk magvas (lőszermagvas), hogy ne mondjuk, kivégzőosztagos gondolatait ordították világgá. Az előszó ajánlása elárulta, hogy a szerzőt a Szovjetunió Írószövetsége a Tárász Sevcsenkó egykori ukrán költő nevével fémjelzett irodalmi díjra terjesztette föl. És lássatok csudát, haladék nélkül oda is ítélték neki. Természetesen egyhangú szavazással.
*
Az itteni fiatal munkatársak közül kitűnt a hétfős, összetartó műszaki és közgazda csapat. Akkorra már belerázódtunk a közös munka során az itteni szokatlan körülményekbe. Gáborral az esti sétát használtuk föl, hogy halkan megbeszéljük az aznap tapasztaltakat. Időnként futottunk, hogy kilazítsuk a tagjainkat, változatosan megmozgattuk ízületeinket. Az arra vetődő helyiek gyakran barátságosan megmosolyogtak bennünket, de ez az érdeklődés a részükről rokoni vidámságnak látszott. Munkánk során a közvetlen velünk érintkező fiatalokat önvédelemből feltűnés nélkül megfigyelhettük, úgy járt ám a szemünk, mint a gyíké. Ők kezdetben gyanakodással vegyes kíváncsisággal vizsgálgattak bennünket. Lassacskán engedett a visszafogottságuk. Látták, hogy nem eszünk embert, a tekintetünkben nincs lenézés, mint amit tüskésen megszoktak a közéjük ékelődött megszállóktól, az uralkodó nemzet iderendelt, a gyarmatokra kihelyezett tagjaitól. Hamarosan észleltük viselkedésükben a rokonszenves vonásokat. Egyre barátságosabb, mondhatni, barátibb lett a viszonyunk. Jólesőn érzékeltük, hogy csak a magasabb főnökséggel beszéltek oroszul, egymással szinte soha. Kivételképpen akkor, ha valami hivatalos iraton mérgelődtek, gúnyosan, szó szerint idézték a horgos utasításokat. Munka közben az anyanyelvükön értekeztek. Még a szaknyelvi kifejezéseket is így használták. Néha persze becsúszott egy-egy akaratlanul elpöttyentett műszaki jelentésű orosz szó, amit éppen odafigyelve fölismertünk. Ezek a fiatalok bennünket nem tekintettek sem kivagyiságtól duzzadó főnöknek, sem őket lenéző idegennek. Gábor jó ideig csak figyelte a halk beszédjüket. A modoruk visszafogottnak, úribbnak tűnt a mindig lehengerlőn hangos, hogy ne mondjam, kirívón harsány, röviden csak megszállóknak (a mi kettőnk közös tolvajnyelvén rövidítve MSz, kiejtve EMESZ-nek) csúfolt szovjet hivatalnokok viselkedéséhez képest. Barátom egyszer csak váratlanul feléjük fordult és odaszólt a saját nyelvükön a gondterhelt társaságnak, amikor éppen összehajolva a munkafeladataikon tipródtak a közvetlen közelünkben. Az addigi halk duruzsolásuk egycsapásra megszakadt. Megdöbbenten kapták föl a fejüket. Ránk meredő szoborcsoporttá változtak. Ez az idegen fickó a törökre hajazó leánynyelvükön szólt hozzájuk. Ő, aki ezer kilométerekre az ő szülőföldjüktől, Európában jött a világra. Ez maga a csoda. Gábor meg ezek szerint tagadhatatlanul életnagyságú csodabogárrá lépett elő. A csoport visszahőkölését felszabadult kérdészuhatag követte. Ő csak összeesküvő csibészként szélesen vigyorgott a jól sikerült húzásán. Közben ám feszülten figyelt az egymás szavába vágó férfiakra. A három lány szeme földöntúli nagyságúra tágult. Szerintem legalább három és félszer szebbek lettek hirtelenében, mint addig. Rajongva bámulták a barátomat, akár a szívbéli hívő nénikék a csodatévő szentképeket. Szótlan odaadásukban a négy kérdező férfire hagyták a merőben új felállást követelő helyzet kifürkészését. Gábor a sikere teljében bezsebelte a rajongásukat, különösen a hihetetlenül vonzó Aisát fürdette kitüntető pillantásaiban.
Igyekezett takargatni az igazi érdeklődésének nyilvánvaló irányát, de a nyelvi megpróbáltatás arra késztette, hogy feszült figyelemmel forduljon az egymás szavába vágó kérdezgetőkhöz. Márpedig ez a kendőzetlen érdeklődés kezdett mind húsbavágóbb témákba átcsúszni. A legkirívóbb engem súlyos gondokba nyomott bele. Gábor töredékesen fordítgatta a beszélgetést. Már az első felvetéseik hanyatt vágtak bennünket.
– Vannak-e szovjet csapatok nálatok?
– Na, erre mit válaszoljak? – fordult hozzám letompított hangon.
– Öregem, én azt javallom, ezt beszéljük meg velük máshol. Itt a falnak is füle van. Ebből a kérdésből azt szűröm le, hogy nem provokálni akarnak. Ahhoz más húrokat kellene pengessenek bevezetőként. De mindenképpen folytatni szeretném velük az eszmecserét. Érd el, hogy jöjjünk össze akár most, munkaidő után. Ne legyen feltűnő a ránk állított szimatoknak a mi barátkozásunk. Ez nekik sem tenne jót.
Gábor túl hosszúnak írta le a válaszunkat és ezzel figyelmeztette mértéktartásra a frissen fellelt rokonainkat. Ragaszkodott a munkahelyi megbeszélést kiváltó késő délutáni összejövetelünkhöz. Javaslatot kért tőlük, hová mehetnénk. Egyikük, akit Dzsanginak szólítottak a társai, a városkán kívüli kertjüket javasolta. Ő eljönne velünk a mi szolgálati tragacsunkkal, a többiek már ismerik a helyet, feltűnés nélkül előremennének és megvárnának minket. Egyetértettünk, elfogadtuk a tervet, ebben maradtunk.
Gábornak nem sok kedve maradt a további munkához. Szétrebbentünk, mintha égett volna a munka a kezünk alatt. Ő olyan vágyakozva nézett a távolodó Aisa után, hogy megsajnáltam. Mi lesz vele, ha minden kézzel fogható remény nélkül ennyire elvesztette a fejét.
A délután nem akart sem elmúlni, sem befejeződni. A víz is később forr fel, ha állandóan nézzük. Úgy tűnt nekem, Gábor órákig le sem vette a szemét a karórájáról. Föl-fölpislogott a levesestálnyi faliórára, amely versenyt percegett a szívverésével. A műszer jól kibánt vele, kényelmesen bazsalygott a friss szerelmesen. Jelezte az időhatárokat, mivel a távolságok figyelembevételére nem képezték ki. Annak legyőzését nagylelkűn a barátomra bízta.
– Láttad volna Aisát! – szóltam odakint a virgoncan mozgó barátomhoz. – Nyilvánvaló, igencsak kedvel téged. Hej, csak ne volna az a munkahelyi erkölcsi tilalom!
– Milyen tilalom?! – mordult rám, egészen megváltozott, morc pofával.
– Házinyulakra nem lövünk! – tört ki belőlem az ősi férfibölcsesség.
– Ezt azonnal hagyd abba! – csikorogta. Elfordult, aztán félvállról visszanézett rám. – Neked is tetszik Aisa?
Az angyalát, mibe tenyereltem! Napnál világosabb, hogy szegény barátom máris elesett ebben a létre sem jött férfi-női küzdelemben. Gyorsan, tűzoltómunkára fel, nehogy a mi kettőnk kapcsolata sérüljön holmi vélt kakaskodás miatt.
– Szép kislány, kár tagadni, de én otthon már elköteleztem magamat. Semmiképpen nem akarok a behozatali tilalom ellenére, amit megfogadtam a szerelmemnek, másra gondolni. Érted már? Nem fogok kapcsolatot létesíteni senkivel. Mielőtt kijöttünk ide, azzal vigasztaltam Zsókát, hogy sem vámmentes nemibajt, sem feleséget nem hozok innen haza. Nálunk ezt jelenti a behozatali tilalom.
Gábor morgott valami megbocsátásfélét. Megfogtam a vállát és a szemébe néztem.
– Jól van, na! – válaszolta, aztán lenézett a cipőjére. Léghajónyi levegőt szippantott be, mielőtt kibökte.
– Feleségül veszem Aisát.
Láthatólag megkönnyebbült a hegynyi vallomásától. Máris a kemény, céltudatos vezető magasodott előttem, aki tűzön-vízen át vezeti csapatát. Egyelőre egyfős a csapat, mindössze saját magából áll. Mit kellene bevegyek, hogy a szédülésem alábbhagyjon? – morfondíroztam magamban. Ez a fiú tud robbantani a szavaival. Még egyre azon járt az agyam, mit mondhatok neki. Lebeszéljem? Netán elhalmozzam jókívánságaimmal? Hiszen soha nem beszélt négyszemközt lánnyal. Még társaságban sem. Nem tud róla semmit az égvilágon. Talán vőlegénye van, talán a szülei kinézték már neki a jövendő házastársát. Szemügyre vettem az új Gábort és vizsgálgatásba kezdtem az esélyeiről. Hogy kezdi szegény feje a közeledést ebben a számára idegen, alig ismert társadalomban? Ledöbbentem az előbbi nemvárt vallomásától. Ha azzal jövök elő, hogy gondold meg, elveszíthetem a barátságát. Ha furcsasága ellenére a terve mellé állok, bármi nehézség esne a szerelme – láttam rajta, eszét vesztve beleesett ebbe a lányba – és a könyörtelen valóság ütközésekor, engem hibáztathatna, miért nem rántottan vissza a kezénél fogva, amikor tízezer méterről ejtőernyő nélkül kiugrik a semmibe. Legalább holmi viharálló, erős szövésű zsebkendő-gondolatot találnék, hogy valamelyest fékezzem vele a zuhanását! Isten bizony, segíteni fogom, bármit is tenne, melléje állok.
*
A helyi fiatalokkal a beszélgetésünk mély nyomokat hagyott bennünk. Fél évszázad alatt a megszállók elérték, hogy a városi lakosság mintegy negyven százaléka már anyanyelvén sem nagyon ért, oroszul beszél, dolgozik, vagyis egyre jobban idomul az elnyomókhoz. Még rosszabb esetben törleszkedik, vagy önmagához is hűtlenül és kíméletlenül beleolvad a megváltoztathatatlannak hitt lelki kényszerzubbonyba. Már ő maga is szövött anyagává lesz a lélegzetet elszorító elnyomásnak. Majd önkéntes janicsárként tapossa a hagyományokra még emlékezőket.
Dzsangi beült Gábor mellé az özönvíz előtti boldog időket formázó kocsiba, hogy irányítson bennünket, én hátulra préseltem be magamat, ölemben a megőrzendő két vodkásüveggel. Vendégünk, pontosabban vendéglátónk a szája elé rakta a kézfejét, majd körbe mutatott a kehes járműben. Megértettük, a poloskáktól, a beépített lehallgató berendezésektől tart. Némák maradtunk, pedig furdalta oldalunkat a kíváncsiság. Lassan elhagytuk az utolsó házakat, Dzsangi azonban határozottan előrefelé intett. Már a kiskertek fái is magukra maradtak, az út egyre ráncigálóbbá változott. Erős balforduló nyomán még rosszabb útszakasz fogadott. Egyre lassabban kerülgettük a mély keréknyomokat, majd formás jurtot vettünk észre közvetlenül előttünk. Vigyorogva mutatta nekünk, hogy megérkeztünk. Beálltunk melléje. Az elég tágas nemezsátor nyitott ajtajában már felsorakozott a jókor ide gyalogolt nevetőszemű társaság. Nem először látogattak Dzsangiékhoz, most kétszeres örömmel integettek, hogy messze földről ide zarándokolt rokonokat fogadhatnak körükben.
Nem kellett nagy ész ahhoz észrevennem, Gábor szeme ugyan kire tapadt a vidám fogadóbizottságból. Aisa ugyan kissé lehajtotta a fejét, ám szempillája alól vajon kit fogott volna be teljes testi-lelki valójában, szőrőstül-bőröstül? Nem úri dolog biztosra fogadni, ezért meg sem kíséreltem, hogy előterjesszem ezt az ajánlatot. Megrendítő élmény, hogy születőben látunk valami elbűvölően szépet, igazat. Ennyi vad tapasztalat elszenvedését követően akaratom ellenére most bizony meghatódtam. Uralkodnom kellett magamon, nehogy a násznép összeállításán kezdjek el tipródni nagy lelkesedésemben. Gondolatban visszamenőleg fiammá fogadtam Gábort és lányommá Aisát. Atyai érzésem túltengésében és a szemem megvízülésében sokat segített az üdvözlésképpen, hevenyében benyakalt nagy cseréppohárnyi égetett szesz.
Leültünk a kényelmes párnákra. A lányok természetesen a másik oldalra, ahogy ez évezredek óta belénk ivódott. A moszlim szokások később csak rásegítettek ennek betartására. Az erős fogadópálinka némiképpen ellentmondott a szigorú vallási előírásoknak, azonban a hely varázsa megbocsátón lehetővé tette a szívvidámító itóka kínálását is.
Gábor elmesélte, hogyan lopózott be otthon, Magyarországon a szovjet támaszpontra, hogyan barátkozott meg erről a földről Magyarország megszállóinak besorozott legényekkel. Az árvaságukban, családjuktól, barátaiktól, megszokott kedves környezetüktől elraboltak tiszta szívvel fordultak a rokonlelkű kisfiúhoz. Ezer napi járóföldre nemcsak megértést, hanem gyökereiben hasonló nyelvet találtak, nem szólva a messziről csodált, keleti ihletésű arcvonásainkat. Őket szigorúan őrzött rabként tartották bent a laktanyáikban, nem érintkezhettek a magyarokkal, nehogy a bennünk rejtőzködő szabadságmag valahogy lelki tápot kaphasson és eszmeburkából kipattanva égig érő varázsfává váljon, amin már többé nem fog a bolsevik fejsze.
A mindkét nemzetet fojtogató hátrabilincselés egyre húsbavágóbb kérdéseket lökött az egyre élesedő beszélgetésünk porondjára.
– Rátok is a Vörös Hadsereg vigyáz?
– Persze! – A krákogással vegyes bólintásunkat rögtön megértették.
– Akkor tulajdonképpen ti is szovjet tagköztársaságnak számítotok! Mint a mesterségesen létrehozott Ukrajna és Belorusszia az ENSZ-ben, állítólagos külön független államként, hogy még több szavazattal letarolhassák az igazságot.
Dzsangi „messzve jövendőbe” tekintve elkeseredetten ingatta a fejét.
– Ki tudja, a történelem felkínálta másik elméleti lehetőség, az úgynevezett nyugati szabadság ránk zúdítása milyen előnyökkel jár majd évtizedes érlelődés után. Nem bújik ki majd ugyanúgy a szög a zsákból, ahogy nálunk. A rabnak az egypercnyi szabadság is ér annyit, mint a szabad embernek az egész élete. Joggal félek az ígéretektől, jobban, mint a rabságtól. A rabság tulajdonképpen összehozza az embereket. Az egyéni tulajdonságok, vágyak, elképzelések különbsége nem számít. Csak a kínzó szabadságvágy. Alighogy megkapjátok, máris kiszabadul az összes bolha a zsákból és szerteszét ugrálni akar. Érzitek a kiáltó ellentmondás szörnyűségét? A mostanság veletek együtt a szabadságért áhítozókat éppen az elnyomás teszi testvéretekké. Féltelek benneteket, magyarokat, ugyanúgy a saját honfitársaimat. Orrotoknál fogva megvezetnek benneteket – intett körbe felhevülten.
– Dzsangi, te igazi gyógyító sámán vagy. Együttérzel a népeddel.
A sámán szóra Dzsangi megrándult.
– Tudd meg, őseim sok nemzedékre visszamenőleg valóban gyógyítók voltak. Nagyapám őrizte a hagyományokat, ő is igazi gyógyítóként élt, messze környéken ismerték. Apám születésekor rajtaütöttek, elhurcolták. Senki sem látta azóta. Ma sem tudjuk róla, hol nyugszik. Az öregek elbeszélése szerint varázslatos kobuzjátékosként magával ragadta a hallgatóságát. Az ősi dalaink az önvédelmi harcokról, a végtelen pusztáinkon száguldásról, meg a mindent legyőző szerelemről szólnak. Az ő emlékére tanultam meg én is az ő ránk megmaradt és azóta is féltve őrzött hangszerén játszani.
Leemelte az oldalsó tartórácsról a szépmívű, könnyed alkotást. Mi is jutott volna eszembe róla! Engem rögtön elkapott és szédülten megtáncoltatott a rám rohant emlékezés. Az íves, hosszúnyakú kobuz az otthon hagyott szerelmem karcsúságát idézte föl láttatón előttem, a bolondító domborulatai elkábító részletességével. Ahogy Dzsangi lágyan elvitt a dallamok varázslatába, összeszorult a szívem. A hangjegyek mégis magas szárnyalásba kezdtek és szédítően pörgésbe fogtak. Majd váratlanul, vérbőn vad táncba ugrott a kobuz, vitte a lovasíjjász áradatot, hujjogva vágtattak előre a vitézek. Ütemesen mi is mindannyian velük száguldottunk, kipirultunk a szélben, keményen markoltuk előre szegzett szablyánkat. Dzsangi utolsót tépett a húrokba, pillanatokba tellett, mire magunkhoz térhettünk és lelkesen megtapsoltuk ezt a varázslót.
– Az eredeti kobuz – mesélte műszaki alapossággal – mindössze két, lószőrből készült húrral rendelkezett. Az ősidőkben belül kecskebőrrel vonták be a hangszertestet. Ennek a hangszernek lelke van, simogatta végig a hosszú nyakát, ezért időnként megszólaltatom. Nem szabad sokáig magára hagynom. Úgy örülök, hogy most testvéreknek játszhattam rajta. Ilyenkor úgy érzem, nagyapám és őseim hangja üzen nekem. És nektek! – intett finoman felénk.
Gábor arcán meghatottság villózott. Bátortalanul elkérte a „szent fát”, ahogy azt Petőfi lelkesülten hívta. Először nagyon halkan, simogatva csak a hangzatokra figyelve gyakorolta a hangszer meghódítását, aztán saját magát kísérve éneklésbe fogott.
Köktem gizel szú-taa szútár
Gülderim, gülde-rim.
Megborsózott a hátam a dallamtól.
– Hisz ez, hisz ez… – dadogtam. – Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom!
Gábor felszabadultan kacagott. – Mi más lenne! Átköltöttem a Tavaszi szél kezdetű csodás népdalunkat – nézett körül. Persze, ebbe a körülnézésbe azért vastagon, bár hangsúlytalanul és szemérmesen belefoglalta Aisát is. Elmagyarázta a zenei ajándékának a szövegét. Aisa szelíd pírral az arcán nem mert Gáborra pillantani. A többiek zajosan ünnepelték a barátomat.
Erhan, az eddig csöndes fiú figyelmet kért. A kezében papírlapot tartott. A többiek várakozástelin elhallgattak.
– Tudjátok, nagynéném tanár létére a területi pártbizottságon takarít. Nem árulta el, hogy több nyelven beszél, még azt sem, hogy tökéletesen tud oroszul. Rábíztak egy csomó régi iratot, hogy égesse el. Különös adatokkal találkozott, ahogy beleolvasott, mielőtt eltüzelte volna a pártépület alagsorában, a selejtezés végrehajtására. A jelentésben, amit nagynéném látott megdöbbentő, hihetetlen adatok szerepelnek. 1937-ben a letartóztatott 918 671 ártatlan áldozatból 353 074 embert rögtön agyonlőttek a bolsevik titkosrendőrök. Rákövetkező évben, 1938-ban 629 695 elfogottból több mint a felét, 328 608-at azonnal kivégeztek ezek a csekisták. Bizonyára nagyapád is köztük volt, Dzsangi. Nem tudjuk. Itt a papír, amire nagynéném a börtönnel dacolva jegyzetelt. 1953. március 27-én Berija amnesztiát adott és 1 181 200 embert a haláltáborokból szabadon bocsátottak. Az égiek tudják, hány millióan pusztultak el addig. Nők, férfiak, öregek, fiatalok életét vették el. Lezárták 400 000 letartóztatott ember ügyét, mivel a legcsekélyebb bűnt sem lehetett rájuk bizonyítani. Micsoda pokol! Micsoda megkínzott embertömeg! A véletlenszerűen életben maradottak szívében micsoda gyűlölet loboghat! Nem mondok semmit. Az akkori vezetésből jócskán maradtak ma is az SZKP Elnökségében, Brezsnyevvel az élükön. Hruscsov nemrég hagyta itt az árnyékvilágot, haláláig háziőrizetben tartották. Róla mondták, hogy két ugrással akarta átugrani a szakadékot. Mivel nagynéném hallott már rólatok – intett felénk szomorúan –, a titokban végrehajtott óvatos lapozgatása közben rábukkant sok 1956-os magyar adatra. A szovjet támadók letartóztattak 1453 embert, 5820-at csak úgy elkaptak, 20 000 embert kilakoltattak, 200 000 magyar ember önként ment el, Nyugatra menekültek. Elkoboztak 1250 géppuskát, 181 766 darab puskát, 64 063 darab gránátot.
Itt közbevágtam.
– Az 1956-os fegyveres szabadságharcunkban magyar részről úgy 4000-5000 emberünk vett részt, nem több. A hasraütéssel készült jelentésük szerint minden négy főre jutott egy géppuska? Ugyanakkor minden egyes felkelőnk 36 darab puskát cipelt a kezében a tűzvonalba. A szokásos egetverő hazugságáradat! Ezzel akarják a hősiességüket bizonygatni. A jórészt fiatal felkelők között voltak 16-17 éves gyerekek is. Az orvul ránk támadó szovjet harci technikát, a négyezer ágyúcsövet – tankok, önjáró tarackok, páncéltörő és légvédelmi ágyúk sokasága – most nem is számítom, de akkor is negyvenszeres túlerővel tiporták el a szabadságküzdelmünket. Ugyanezt csinálták 1945-ben, amikor Malinovszkij képtelen volt elfoglalni menetből Magyarországot, ezért a kínkeserves megszállás után 800 000-nél több polgári személyt hurcoltatott el hadifogságba, mondván, hogy egymilliós hadsereg állt szemben vele. Ezzel magyarázta a hosszú késlekedését Sztálin előtt, a saját várható főbelövésétől rettegve.
– Nem rajta, magyar, hanem először talpra magyar! – idézte Gábor röviden az 1848-ban szárnyra kelt legendát. Petőfi Sándor először szavalta el a Nemzeti Dalunk első sorát, ám rögtön erre igazította ki az egyik lelkes Pilvax-fiatal. Hosszú idő szükséges a gyógyulásunkhoz. A ma ütött sebek ki tudja, mikor gyógyulnak!
*
Gáborral az újmódi szokásunknak hódolva, munkaidő után kint ültünk az udvaron a saját kezűleg ácsolt asztalunknál. Ismeretlen, félig öltözött férfi sétált oda hozzánk az üres térségen át. A lábán tiszti csizma, belegyűrt buggyos katonai csizmanadrág, felsőtestén izzadt atlétatrikó. Szabadon maradt testén, bikanyakán és kőből elnagyolt fején látszott, mennyire erős, bár a tagjai az italozástól már párnásodásba kezdtek. Megállt, ránk szegezte a szemét, köszönést böffentett oda, majd kérés és meghívás nélkül leült Gábor mellé az asztal sarkához. Kissé inogott a széken, láthatólag útban a tökrészegség felé.
– Erexasz – motyogta vontatottan – ott szolgáltam Vengrijánál a határon.
Ezt vettük ki nagy nehézségek árán a szavaiból.
Mi csak néztünk rá és hallgattunk. Ezzel kifejeztük, hogy nem akarunk életre szóló barátságot kötni vele. Csak annyit értettünk meg a magvas közléséből, hogy határőrként Kárpátalján a nagy Szovjetuniót védte ellenünk, nehogy egy csöpp szabadság átérjen a Tisza sodorvonalán és megfertőzze az immár szovjetté vált, egykor legmagyarabb folyót. Most meg itt rontja a levegőt a nagy Szovjetunió déli határszakaszán. Teljesen beborította a ránc a homlokát a nagy erőlködéstől, hogy valami eszébe juthasson. És lám, teremnek csodáka a szovjet tulajdonúvá lett itteni sivatagban, mert végül felderülve kibökte.
– Berexasz.
Gáborral egymásra néztünk. Neki gyulladt ki a megfejtést jelző lámpa az agyában.
– Beregszász!
– Pravda, právilno, tocsna tak, Berekszasz! – vágta hátba a koma a gondolatolvasó barátomat. Tehát az, eltalálta, bizony, egészen úgy, Beregszász – képeztük le az értékes mondandóját. Sajnos ezzel beleestünk a kapcsolatfelvételt jelentő csapdába.
– Szkander? – nézett rám, aztán Gáborra.
– Nem vagyunk albánok – utasította el hevenyében a kérdését. Magyarul súgta oda nekem, hogy a pofa túl sokat nyakalt be a Szkanderbég pálinkából. A kéretlen, újdonsült tanár úr, illetve elvtárs nem hagyott sötét tudatlanságban minket. Részeg bizalmaskodással megtapogatta Gábor elég izmos vállát. Könyökét letette az asztalra, a másik kezével mutatta, ő a szkanderezésnek hívott alkar-harcra szeretne kihívni bennünket. Zavaros szemével igazán bájosan igyekezett rábeszélni bennünket a küzdelemre. Gábor úgy tett, mintha nem értené a kihívást. A pofa megragadta a kezét és rákulcsolta a maga tenyerét. Mutatta, hogy így kell nekiálljon. Gábor erőtlenül hagyta, hogy ide-odamozgassa a részeg a karját.
– Tü szlabí! – mérgedt föl a kihívó. Gyenge vagy!
Gábor unottan vonta meg a vállát. A tiszt rákiáltott és megvetőn legyintett.
– Ví, vengerszkije szlabije! Ti, magyarok gyengék vagytok! Tüszicsi gyevitszot pjátgyeszját seszty!
Ez aztán betette nálunk a kaput.
Ezerkilencszázötvenhat! A Birodalmuk négyezer tankkal vérbe fojtotta a szabadságharcunkat.
Tudta a mocsok provokátor, mivel tud bennünket felpaprikázni. Gábor összeszorított foggal megnyomta a birodalmi kezet. De nem tudott eredményt elérni, mert ellenfele lenéző szájbiggyesztéssel hatalmasan felkészült. Egyetlen kidagadó felkar nyomásával lenyomta volna a feleakkora izmú áldozatát. Összeszorult szívvel meredtem Gábor könyökére. Megrettentem, ez az állat összetöri a csontjait. Barátom ellenállt. Úgy éreztem, hiába. De a bikafejű és elképesztő izmú alak egyre jobban beszopta az alsó ajkát és szabálytalanul arra törekedett, hogy maga felé fordítsa a másik fél jóval kisebb tenyerét. Szabálytalanul, gyilkos erővel húzta-vonta az asztal széle felé Gábor könyökét, de hideg elszánással találkozott. Elszorult torokkal láttam, a deszka mintázata lemarta a barátom könyökéről a bőrt, oda kenődött végig a deszka évgyűrűibe. Már a puszta vérző húsa következett, mégsem adta föl. Mindketten úgy lihegtek, mint a szarvukat összeakasztott vadállatok. Hiába fújt vodkapárát közénk a tiszt elvtárs, hajszálra sem változott a helyzet. Odakapott a másik kezével is, hogy segítse a remegő öklét. Mintha a párbajozó az ellenfél kardját ragadná meg, hogy orvul ledöfhesse védtelen ellenfelét.
1956.
Vörös köd szállt a szemem elé. Kinyújtott mutatóujjammal az orra felé böktem, hogy leállítsam. Krasznaja pabjéda! – sziszegtem a képébe megvadultan. Szép kis győzelem!
Hanyatt estem a válaszára. Magyarul, egészen jó kiejtéssel, meggyőző mosollyal vágta oda:
– Is-is!
Összenéztünk a barátommal. Ezt a tisztet ránk küldték. Közben felállt, meg akarta veregetni Gábor vállát, de a semmibe lapogatott a szívlapát méretű kezével, nem találta el az elrántott vállat.
– Daszvidányije! – vetette oda olyan gyűlölködő hangsúllyal, hogy végigfutott a hideg a hátunkon. A viszontlátásra! Már teljesen kijózanodott. Otthagyott bennünket és szándékosan döngő léptekkel kiment a kapun, rá se nézett a tétován felálló őrünkre.
– Akinek vaj van a fején, ne menjen a szovjet sivatagba! – foglalta össze Gábor a kettőnk további sorsát.
*
Fiatal barátainktól megtudtuk, milyen leküzdhetetlen akadályokkal kellett megharcoljanak az erőltetett iparosítási parancsok végrehajtásánál. A területi pártbizottság kijelölt a térképen a városkától nem messze jókora területet, hogy ez lesz majd a vengerszkij zavód, az úgynevezett magyar üzem. Mászó homokdombokból állt a kirendelt terület, vándorló homokbuckák röhögték ki a felmérésre és a helyszínrajz elkészítésére idezavart és bizony eléggé zavarodott földmérőket.
A szomszéd országban, helyesebben a másik szovjet tagköztársaságban vígan röpködtek az úrhajók a Csillagvárosnak becézett Bajkonurban. A szemipalatyinszki atomkísérleti telepen pedig az imperializmust majdan leküzdő békebögréket robbantgatták a föld fölött és a föld alatt, nehogy magához térjen az élet a messzi környéken a halálsugaraktól. A sivatagi szellő ugyan hozott errefelé is rádióaktív port, de számlálóműszerünk hiányában csak sugárzó arcunk mutatta acélos hitünket az emberiség boldog jövőjében. Vera Muhina ajnározott kedvenc művésznek a kommunista erőt világgá kiáltó szobra, a kalapáccsal fenyegető munkás és sarlóval integető kolhozlányka után már leheletnyi bátorságom sem maradt az épülő létesítményünk városkáját fel sem tüntető térkép hiányosságainak feszegetéséhez.
A gyár földrajzi helye így örök titok maradt, amit a GLASZNOSZTY és a PERESZTROJKA évtizedekkel később sem akart napvilágra hozni.
*
A szokásos, besötétedés előtti kongatás a vasgerendán. Véget ért a tizenkét órás rabműszak. Hajtották az embereket – bocs, elítélteket – a kötelező sorban állásra. Az őr fontoskodott, mindegyre ordítozta: Po pjáty, po pjáty, po pjáty! Vagyis ötösével rendeződjenek, hogy könnyen ellenőrizhető legyen a létszám. Húsz sornyi rabra rúgott a létszám, eddig a többdiplomás őr is el tud számolni, ha hozzá sorra veszi a lábujjait. A rúgás viszont az őrség emberi joga. Nem labdába.
Az elhajtásra váró rabok sorából az egyik szigorúan őrzött szerencsétlen sóváran ránk nézett és tétován egy lépést tett felénk. Az őr rögtön észrevette és magából kikelve ráordított. A hosszú, szuronnyal ellátott puskáját súlyba vágva arrafelé fordult és egyenesen a mellének szegte. A rab, mintegy álomvilágban a tekintetét a kettőnk között unaloműzőként előszedett sakkjátékra szegezte. Rajta ragadt a szemem, ahogy önkívületben a bábukra meredt. Összerezzentem, mert Gábor váratlanul mennydörgő hangon, tagolatlanul az őrre rivallt. Szögletes, kemény mozdulattal elénk, a lába elé mutatott. Még egyszer intett, még türelmetlenebbül, még szigorúbban, még dühödtebben.
– Kamnye! (Ko mnye! vezényszó, orosz, Ide hozzám!) – ordított rá. Fenyegető kiáltására az eddig dühtől tajtékozó őr varázsütésre összekapta magát, tisztelgésképpen a vállához kapta a fegyvere csövét és hét lépésnyire tőlünk vigyázzállásban megmerevedett. Feszülten figyelt Gáborra. Meg sem fordult más a szűk agyában, hogy aki így leüvölti a fejét és ekkora hangerővel utasítja, az csakis félelmetes magasságban állhat fölötte, még akkor is, ha éppen sakktábla mellett ül. Ahogy az elvadult fejét néztem, elég sokan lehettek a ranglétrában fölötte.
– Igyitye szudá! Jöjjön ide! – intett a megdermedt fogolynak. – Sto szmatréli? Mit nézett? – kérdezte tőle barátságos hangon. Az udvarias magázástól még jobban megijedt a szerencsétlen, mint az őrrel folytatott egyoldalú eszmecserétől. Meg sem tudott szólalni. Többször nyeldekelt, ádámcsutkája föl-alájárt szárazon. Végül a karja bátortalanul lendült és engedelmesen a sakktáblára mutatott.
– Nu, vigyitye! Nos, akkor nézze meg! – bátorítottuk emberségesen a fegyelmezetlenkedő rabot. Gábor kedélyesen intett neki, jöjjön oda közvetlenül hozzánk. Az elkínzott arcú férfi megbabonázva meredt a sakktáblára, a látványa szinte odarántotta.
A rab először körülnézett. Nem akart hinni a fülének, de a sakktábla vonósugara végül legyőzte az embertelenül beléje vert fegyelmet. Egészen közel merészkedett. Ahogy kimeredt szemmel közeledett, egész valóján földöntúli öröm ömlött el. Miközben csak a játszma állásán járt a szeme, megbotlott, előreesett és két kézzel a kisasztal szélébe kellett kapaszkodjon. Olybá tűnt, mintha a pópa által feléje nyújtott bűnbánati keresztet csókolná éppen a világos király fején valami csoda folytán meghagyott koronán.
– Nyicsivó! (Semmi baj!) – nézett rá barátságosan Gábor.
Mintegy bűvöletben ragadt a rab teljes figyelme az én bábúimra. Odanyúlt és az én oldalamon megfogta a megmaradt csikómat. Az ellenséges sötét bábok tömegéből kiemelte és olyan helyre irányította, amire én álmomban sem gondoltam. Addigra Gábor írtóhadjárata rengeteg áldozatommal járt, diadalmaskodott a tiszti állományom jórésze fölött, persze, a hűséges gyalogjaimat sem kímélte. Ott estek el védelmemben a szemem láttára. Rabunk úgy viselkedett, mintha éppen holmi világversenyen lenne, feszülten figyelt és várt. Remegő szájaszéllel a csikómra mutatott.
– Mozsno? (lehet, szabad?) – kérdezte egészen társasági hangon. Megdöbbentett a változása, a sakk közénk tartozó emberré tette. A körülményekből kiemelkedő, egészen más emberré. Csak emberré.
– Pázsáluszta! (Tessék, parancsoljon!) – mondtam, ezzel átengedtem neki a vert hadseregem fölötti parancsnokságot. Habozás nélkül megragadta a csikómat. Kiemelte és lágyan odakoppantotta, ahol ilyen facsaratos állást álmomban sem sejtettem.
Gábor gyorsan, előzékenyen ellépett a bábutömegből egyik gyalogjával, fittyet hányva a kiélezett helyzetre. A várt megsemmisítő győzelméhez szükséges cseréhez igyekezett a tábla utolsó kockája felé a gyalogjával. Ezzel szívesen visszanyerte volna az áldozatként korábban felkínált és általam botor módon leszedett futóját. Mintha a beavatkozónk kifürkészte volna a gondolatomat, ránézett a zsákmányolt idegen futóra. Rabunk új kockára előrepöccentette a futómat és Gáborra pillantott.
– Szlon! mondta, csak úgy magának. A szót magát megértettem, ez az elefánt orosz neve. De nem maradt percnyi idő sem kitalálnom, miért mondta ezt, mert határozott mozdulattal újra megugratta a csikómat és lehelyezte az egymással küzdő boly szélére. Ez a szelíd pöccenés halálos veszélyt teremtett a sötét oldal bábúira. Csöndesen mormolt valamit a bajsza alatt.
– Sah! – közölte hétköznapi hangon. Gábor csodálattal vegyes megütődéssel nézett föl az új ellenfélre, majd le a táblára. Könnyen fölismerte az új helyzetet. Ez bizony nem egyszerű sakklépés, ez már matt. Gábor hirtelenében nagyot nevetett, amúgy megszokott, nemtörődöm módján. Ahogy átláttam a játszma állását, Gábornak a királyát kellett volna menekítenie. Elnézte a helyzet komolyságát. Ez aztán gyors összeomlás! Gábor lovagiasan bólintott, felállt.
– Vü, lenyívüj malcsugán! (Maga kis kópé!) – nyújtott kezet a győztesnek. Ezzel ismerte el a vereségét. Rabunk természetes szerénységgel elfogadta és megrázta. Ezzel a kéznyújtással szűkölő fegyencből vonzó férfivá vált. Felvillanó kedves mosolya – rövid másodpercre egyenrangúvá tette velünk – halálfélelembe csapott át. Olyan páni félelemmel rántotta vissza az ujjait, hogy újra elvesztette az egyensúlyát. Önkéntelenül az arca elé kapta a kezét. Leírhatatlan irtózat a vonásain. Az őrre nézett.
Mi is rájöttünk. A barátunk halálos veszélybe került. A másfél évtizedre elítélt, a nép ellenségeként megbélyegzett elkövető elítéltként, őrizete alatt idegen hatalom képviselőivel, sőt ügynökeivel vette föl a titkos kapcsolatot. Ki tudja, milyen rejtjeleket adtunk le egymásnak. Mi, egyébként is gyanús idegen állampolgárok, konokul törekszünk a szocializmus vívmányainak megdöntésére. 1956-ban megmutattuk a világnak, puszta kézzel mire vagyunk képesek egymagunk, a művelt össznyugat irdatlan mennyiségű fegyverszállításai és támogató politikai össztüze nélkül is.
A pánik ragadós. Átvillant rajtam, ezek után engem is elkapnak az itteni állambiztonság emberei, hiszen összeesküdtem a kommunista világrend megdöntésére a hétpróbás elítélttel. Ki tudja, milyen megbízásból, népi demokratikus álcával férkőztem be a féltve őrzött szovjet birodalomba. Gábor is megrezzent, de gyorsan föltalálta magát. Szerencsére a hármunk megrettenése még nem jutott el az őr éberségre pofozott, szűk agyáig.
– Sto szlucsilosz? – Mi történt? – súgta Gábor a rabnak. Ez a rokonszenves kérdés fölöslegesnek tűnt, hiszen mindhárman pontosan tudtuk. Villámgyors faggatózásba kezdett. Gyorsan megkérdezte a rab nevét, hol lakott, miért és mennyire ítélték és mennyi van hátra belőle. Pörögtek a kérdései és ugyanúgy a válaszok. Mintha már mi is a szögesdrót mögött volnánk. Igazi összeesküvő adatcsere zajlott le. A nevét még hallottam, de a kiszáradt torkán alig jött ki valami kopottas hörgés. Szerencsére Gábor jó füle vette az adást. Elhatároztam magamban, ha törik, ha szakad, értesíteni fogom a családját valamilyen formában. Láttam Gábor feszített íjként áthangolt arckifejezésén, mindent betű szerint megjegyzett. Új barátunk a rettenetes helyzetében is tekintettel volt a mi nyugati mivoltunkra, csak a vezeték és keresztnevét mondta el nekünk, az itt szokásos apai nevét, az atyécsesztvó-t nem, hogy minden hírt gyorsabban a tudtunkra adhasson. A neve mélyütésként ért akkor, nagyon ismerősen hangzott. Az itteni, a világ élvonalába tartozó sakkozók közé tartozott. Tal, Botvinnik és Szpasszkij csapattársa ugyan mit követhetett el, hogy elítélték és a haláltáborba küldték. Ezért nem hallottunk róla évek óta. Gábor hihetetlen ütemérzékkel kézben tartotta a helyzetet. Vadul felmorrant és intett a bambán bámuló őrnek, mintha macskát zavarna el.
– Nyesztyí! – Viheted! – mutatott a fogolyra. Közben villámgyors kanyarmozdulattal hozzáért a durva anyagú, vörös ólomfestékkel megjelölt rabruhához. Az ávós keretlegényre hajazó fegyveres lassan, nehezen mozdult. Végre olyant hallott, ami belefért az agya szűk engedelmességi csatornájába. Gábor elvakkantott parancsa kilökte az „én semmit sem értek!” merevségéből. A karjánál fogva belódította a sorba az áldozatát. Milyen rendes! – futott át rajtam, pedig szabadon bele is rúghatott volna a mi gondolatban elkeresztelt sakk-királyunkba. A többi rab csak a szeme sarkából merte végignézni az épületes látványt, ahogy ez a nyugati pofa rendet tesz a fegyveres őr nemlétező agyában. Majd a táborba visszahajtásuk után a szögesdrótok mögött kibeszélik, remélhetőleg ki is színezik a történetet. Rövid időn belül a beépített besúgókon keresztül eljut a hír a tábor elhárítótisztjeihez. Megborzongtam. Mi várhat a barátunkra a percnyi szabadságért, pár emberi mondatért. Hogy velünk mi lesz, az kevéssé érdekelt.
– Raz, dva! – Egy, kettő! – förmedt rá Gábor a fegyveresre és katonás sarkossággal alkarjával távozást parancsolt a menetoszlopnak. Azok ijedten megindultak, szinte egymás sarkára tapostak, meg sem várták az őrük kötelező vezényszavát. Az meg, korántsem előírt lépésekkel sebesen nekiindult az utolsó sor mellett, ahogy azok igyekezetükben elhagyták életük és haláluk egyenruhás urát.
Az épületes jelenet újabb kéretlen nézőközönséget vonzott a helyszínre. Lopva körbe gyanakodtam – ez a jó szó a zavarodottságomra. Látszatra a sakktáblára meredtem, mégis a szemem sarkából követhettem az udvarra érkezőket. A korábban ittlévő munkásokkal együtt lehajtott fejjel, félig elfordulva úgy tettek, mintha semmit sem láttak volna. Gyanús szorgalommal szöszmötöltek. A szemfülesebbek huzalokat hajlítgattak, néhányuk meg éppen tüntetőleg eldobált papírdarabkákat gyűjtöttek a földről, a komszomolista tisztaságfogadalmuknak dicséretesen eleget téve. Az a néhány itteni toborzású fizikai munkás, akik itt dolgoztak a közelünkben, az ég felé lendített öklükkel jelezték, mennyire tökös párduc-fickónak tartják Gábort. Távoztukban még messziről is barátságosan visszaintegettek nekünk.
Gábor fapofával elfoglalta magát a bábuk újra állítgatásával. Remegett a keze. Észrevette figyelő tekintetemet. Még nem a tetememet – futott át rajtam a csöppet sem vigasztaló gondolat. Az az igazság, ezért a tettünkért kinézett nekünk ugyanaz az ítélet, mint amit a sakk-királyunk kapott. Meg ugyanabba a rabsorban a betagozódásnál a szitkozódással enyhített vezényszó: Po pjáty! Ötösével sorakozó. Már tudjuk, meg sem kell újonnan tanulni a táborrendet.
Gábor arcán zárkasötétség honolt, mégis kínosan vigyorgott. Fölállt, félrerántott fejjel jelezte, menjünk be a szállásunkra. Rögtön vodkásüveget szedett elő. Megállt. Körbemutatta a falakat. Hogyne tudtam volna, hogy a lehallgatástól óvott. Kisétáltunk az udvarra. Odakint távirati stílusban, betűhíven elmondta, hogy nemzetközi sakknagymester új barátunkat ellenforradalmi propaganda és lázítás bűntette miatt a szovjetszkoje ugalovnoje právó – a szovjet büntetőjog – alapján 15 év kényszermunkára ítélték. Ebben a sivatagi megsemmisítőtáborban senyved három éve. Még tizenkettőt kell ezek szerint élve átvészeljen.
Ez az igazi földrajzi csapda az Édentől keletre! Errefelé ártatlan szövegelésért tizenöt év jár GULÁG haláltáborokban. Nálunk Magyarországon ennek csak harmada. Milyen hihetetlen szerencsénk van! Ide is érvényes a keserű kifakadás, hogy a kommunista jogrendben csak három jogág létezik: tályog, hályog, vályog. Még nyugatabbra tőlünk csak legyintős megjegyzés a szigorú ítélet, hogy bolond likból bolond szél fú. Mi, magyarok hogyan áhítoztunk a nyugati szabadság után, amikor majd Bécsben mi is kávézót nyithatunk! Ahogy azt később, jó két évtized múltán megpróbálták beadni nekünk, csak hogy megszavazzuk a belépésünket az Európai Unióba. Ha majd odabent leszünk, abban a minutában megnyitják előttünk a kolbászból font kerítésüket. A vastagon bemézezett madzag végén szokás szerint horog várt bennünket.
Egyelőre azonban még a rajokban szálldosó, őrjítőn szúrós legyeket hessegettük és köpködtük a felkavart sivatagi – bocs! legyünk pontosak – félsivatagi port. A lehallgatásbiztos szabadlevegőn sorra vettük a rab barátunk által sugdosottakat. Őt Leningrádból toloncolták elítélt rabként úgy kétezer kilométerrel délebbre. Mi már értesültünk róla, hogy a köztörvényesek, rablók, tolvajok, gyilkosok mindenféle kedvezményekkel korábban szabadulhatnak. Egyedül a politikai elítélteknek nincs se kegyelem, se elnézés.
– A Csernyisevszkij utcában lakott Leningrádban – folytatta Gábor. – Nesze neked, Csernyisevszkij! Az agyondicsért forradalmi demokrata a tizenkilencedik század közepéről! Barátunk sem csinált mást. Legalább szóban próbálta saját körében megteremteni a demokráciát. Most rémlett föl előttem, kire hasonlít a barátunk. Hát ez egyenesen őrjítő! Csernisevszkij Szentpétervárott a Péter-Pál erődben raboskodott 1862-ben. Ugyanolyan szakállat viselt, mint ez a szerencsétlen sakknagymesterünk. Biztos vagyok benne, hogy előd-őkelme is szerette a sakkot, mint minden orosz – tette hozzá akasztófahumorával. – Nem tudod, ugye, hogy Lev Nyikolajevics Tolsztojt a kortársai szenvedélyes sakkjátékosként tisztelték. Világéletében katonai sikerekre vágyott, amit a kaukázusi népesség kiirtásával próbált megszolgálni a cár atyuskának. Élt-halt a legparányibb hadi kitüntetésért. Hosszú, hiábavaló várakozás után végre fölterjesztették a Szent György-éremre. Csak éppen életre-halálra elszánt sakkozásba kezdett pontosan a kitüntetéseket átadó díszszemle előtt. A játszma viszont csak nem akart véget érni és a feszültség egyre nőtt a játékosok orra előtt a táblán. Mire elégedetten fölállhatott a barátságos kézfogásra, a díszszemle éppen véget ért. A botrány miatt örökre bezárult előtte a megálmodott magas tisztigallér és az aranyvállrojtot rejtő cári becsületkapu. Azt kevesen jegyezték meg életrajzírói, hogy Tolsztojunk csak szlávul volt hajlandó gondolkodni. Kinézte a nyugati szlávok újdonatúj fővárosának az ősi magyar koronázóvárost, Pozsonyt és nagylelkűen az általa elképzelt új szláv birodalom központjává tette. Azonnal Bratyiszlavára keresztelte. Érdekes ez a nagyhatalmi gőg, csak úgy vagdossuk szanaszét a nemzeteket gyűlölettől átitatva, ugye? Még valami eszembe jutott Tolsztojról. 1812-ben a borogyinói csatatéren Kutuzov cári hadvezér, akinek beceneve, nem tudni, miért, Vodka volt, őseink által épített kurgán tetejéről vezényelte Napóleon ellen a harcosait. Látod, végső soron mi segítettünk a kis korzikai legyűrésében. De ez nem volt elég, ott csordogált a Kolocsa folyó baskír földön – a Moszkva folyóba ömlik – és a neve hajszálnyi pontossággal a Duna menti Kalocsa városunkat adja ki. Nem véletlen a rokonság, innen távoztunk Nyugatra a mai magyarság zömével.
*
Nem tudom, mivel követek el súlyosabb bűnt, ha megírom a létesítmény hajszálra pontos földrajzi elhelyezkedését, a gyártandó polgári, meg titkos katonai felszerelések mikéntjét, vagy ha tanúként vallok és a világ elé tárom a saját bőrünkön tapasztalt visszásságokat. Egyként szigorúan tilos mindkettő.
*
Megkönnyebbültem, végre hazafelé tarthatok. Moszkvában a Seremetyevói repülőtéren már jelentősen megnőtt hajjal jelentkeztem a határőrség pultjánál kilépésre az útlevelemmel. Már rövidebb ideig tartott a hercehurca a természet előbb-utóbb mindent megoldó segélyével. A hajhagymáim védelmemre keltek. A vámőrség azonban nekiállt kutyálkodni velem. Hárman szimatoltak a két bőröndöm körül. A legvérmesebb közülük alapos kutatásba fogott. Ölt a vágy, hogy rájuk szóljak, ne keressenek tovább, bevallom, hogy Tupoljev (híres katonai gép tervezője is) 500-as újonnan hadrendbe állított bombázógépét rejtettem el alsónadrágjaim közé. Kár, hogy éppen alsóneműimre gondoltam, a főkutató képzett gondolatolvasóként könyékig nyúlt a fehérneműmbe és előhalászta a csikót, vagyis a sakkbábút pótolni hivatott, tényleg lóra emlékeztető szépen csiszolódott követ.
– Vü geolog? – tetszett ez az udvariasnak tűnő, magázódó érdeklődése, bár az arca igazán nem tűnt barátinak. Vállat vontam, nem lehet mindenki tökéletes, főleg nem vonatkozik ez a szovjet vámosokra. A bőbeszédűség a vallatásoknál kerülendő, ezért röviden közöltem a tiszta igazságot.
– Nem!
Persze, ezzel elhallgattam a nyilvánvaló bűnömet, hogy még teológus sem vagyok, hát még geológus. Kínomban – már miért ne legyek kínban, ha idegen hatalom vámhatósága vallat – mi más juthat ilyenkor az eszembe, mint az a közkézen forgó magyar találós kérdés, mi a különbség geológus és teológus között?! – Ég és föld!
Hangosan csak a fönti vallomásomhoz tartottam magamat konokul és ismételten, megátalkodottan.
– Nyet!
Ezt a világ valamennyi nyelvén megértették volna. Az engem immár körülvevő egyenruhásoknak ez sem volt elég.
– Nyilzjá! –Tilos! – dörögték, nem egészen összeillő hangolású vegyeskarként. A vezérvallatóm nyomatékként dühösen összevonta a szemöldökét. Még recsegőbbé vált kaparó torokkal kiköpött hangja, ahogy nyomatékképpen egyedül megerősítette:
– Nyilzjá!
Tehát végképpen tilos. Újra megvizsgálta a kővé vált csikóm mindkét oldalát és nagy lendülettel belevágta az oldalán várakozó teli szemétkosárba. Fordulásból pedig rácsapta a bőröndömre a fedelét és elkergetett.
Barátunkat ekkor ölték meg másodszor.