Ilyen gyönyörű karácsonyfát talán még soha nem láttam. / Nekem is nagyon tetszik. / A színei. Azok igazán csodálatosak. / Csak kék és arany. / Látod, minden szaloncukrot kék papírba csomagoltak. / A díszek is kékek. / Köztük meg úgy csorog alá a csúcstól a fa aljáig a sok arany színű szalag, ahogy a napfény villan be egy ablakon.
A párbeszéd elakadt, kifogytak a feleselős szóból. Csak bámulták a karácsonyfát, néha megtörölték a szemüket, mintha már nem bírna el az öreg szaruhártya ennyi káprázatot. És egymás elől is eltagadták volna, hogy minden törlés után könnytől nedves az ujjuk.
– Hát ez is megértük. Egy újabb karácsony – törte meg a csendet a férfi, és azon gondolkodott, hatvan, vagy talán már hetven éve volt, amikor az édesanyja diót csomagolt a karácsonyfára, és szigorú tekintettel parancsolt rá: nehogy ki merd bontani a szenteste előtt, mert ráverek a kezedre.
– Szerinted dió van a díszek között? – kérdezte az asszonyt.
– Dió? Milyen dió? – nézett rá az asszony bosszúsan, mert a férfi szavai megzavarták az álmodozását.
– Hát dió. Olyan igazi. Amilyet meg lehet törni. Nehogy azt mondd, nálatok gyerekkorodban nem volt csomagolt dió a fán? – mérgesedett már a férfi hangja is.
– Ja, értem. Hát nem is tudom. Most már sokkal modernebb dolgokat akasztanak fel a fákra. Lehet, hogy ott a csillag alatt – mutatott az asszony a fa csúcsa felé – egy mobiltelefon van becsomagolva.
– Vagy egy számítógép – kacsintott rá a férfi, és tenyerüket a szájukra nyomták, nehogy a mosolyuk nevetést teremjen.
Tekintetük ekkor már a fa alá tett dobozokon bukdácsolt. Ahogy tavaly, ebben az évben is plafonig érő tornyot lehetne emelni a rengeteg, ajándékot rejtő dobozból – gondolta a férfi, és örült, hogy ilyen gazdag család jutott nekik. Csak azt nem tudta elképzelni, hogy a gyerekek ugyan mit vehetnek még az unokáknak. Hiszen már mindenük megvan. Gyönyörű ház, szép autók, merthogy kettő is áll a fűtött garázsban, olyan televízió, amilyet még a reklámokban is csak ár nélkül mernek kínálgatni. És persze a szoba. Holland bútorok, kézzel csomózott perzsaszőnyeg, a csillár meg tapsra kezdi szórni a fényt. Ez a luxus talán már el sem fér a jó ízlés határai között, de mások életébe még gondolatban sem illik beleszólni. Egyébként is – lehet, hogy csak az irigység beszél belőle. Régen nyugdíjba küldött, általános iskolában megfáradt tanáremberként álmodni sem merne ilyen vagyonról. De a gyerekek… Ők mások. Vállalkozó apa, orvos anya, méghozzá a város határain túl is híres praxissal. Megérdemlik.
– Csönd… – suttogták egyszerre, mert hirtelen kinyílt az ajtó, és jöttek a gyerekek, türelmetlenül trappoltak át a szobán, egészen a sarokban felállított karácsonyfáig. Két fiú és egy lány fordult vissza az ajtóhoz, ahol már apjuk takarta el a másik szobából áttörő fényt.
– Kibonthatjuk az ajándékokat? – kérdezte a lány. Hangja megremegtette még a jégvirágos ablakokat is.
– Még várj, vendégeink is lesznek – válaszolt az apja. Arcán rejtélyes volt a mosoly.
– De hol az anya? – nézett a férfire az asszony. Hangjában ijedtség, vagy inkább rémület?
– Itt vagyok. És szép estét kívánok – csapta hátba az asszonyt és a férfit egy hang. Nem erősen, inkább simogatás rejtőzött benne, de a két öreg mégis megtántorodott.
– Jesszusom, lebuktunk! – sírta el magát az asszony, és lehajtott fejjel, lopva nézett a nőre, aki karját összefonva állt mögöttük. Prémes bunda rejtette egész testét, fején az ezüst rókából hasított kucsma még a homlokát is takarta.
– Ugye nem hív rendőrt, amiért itt az ablak alatt… Szóval, hogy az ablakon át meglestük az örömüket.
– Rendőrt? Én inkább a nénit és a bácsit szeretném behívni, hogy töltsék velünk ezt a karácsonyestét – nevetett a nő, és már nyújtotta is a kezét, hogy bemutatkozzon, Zsuzsi vagyok.
Csak ennyit szólt. Talán majd később, vacsora közben elmondja azt is, hogy a szomszédoktól tudja: három éve minden karácsonykor megáll egy idős pár az ablakuk előtt. Egy fél órán át, soha nem tovább, bámulnak be a fényre. Néha tapsikolnak is. Talán ilyenkor adják maguk át az ajándékokat egymásnak – találgatott egyik szomszéd tavaly. Tavasszal azt is megtudta, nyugdíjas pedagógusok a leselkedők, házuk két utcával arrébb, ahol már a lakótelep kezdődik, várja, hogy kicsinosítsák egy panelcsomagolós programban. Magányosak? Azok bizony, két gyermekük is balesetben halt meg, a harmadik meg Amszterdamban szívja a füvet egy híd alatt. Legalábbis ezt mesélik – suttogta a boltos ujját a szájára téve. – Ez titok, drága doktornő, nem is szóltam…
– Szóval akkor nem hív rendőrt? – szakadt fel a sóhaj az asszonyból.
– Köszönjük a meghívást, de minket várnak otthon – mondta a férfi, és olyan büszkén szegte fel az állát, mint aki nagy győzelemmel kecsegtető csatába indul.
– Igen. Magukat valóban várják – lépett közéjük a doktornő. Egyik kezével a férfi kesztyűjét markolta, a másikkal az asszonyba karolt. Az asszonyba, aki annyira szerette volna elmondani, hogy egészen véletlenül találtak rá erre a házra egy karácsonyesti sétájuk során, és semmiképpen nem akarták megzavarni az ünnepüket. Csak annyira jó volt elnézni, milyen is, ha öt ember boldogságban tölti a karácsonyt. És játékból, igen, csakis furcsa játékból találták ki maguknak, hogy ők ketten a nagyszülők, vagyis tulajdonképpen saját családjuk karácsonyát nézik.
De egyetlen hang nem fért ki sírásra görbülő száján.
Így aztán a doktornő sorolta a gyerekek nevét, beszélt az iskolájukról, meg arról, hogy a lánya szeretne még egy testvért. És mire a kapuhoz értek, már azt is elmondta: ők a Dunától jöttek Szegedre, ezért ne haragudjanak meg érte, de náluk bajai módra készül a halászlé.
Forrás: https://www.facebook.com/kalamaris.hu
Fénykép: Pixabay