Szilágyi György humorista emlékére, aki ’28-as volt…
Hanyas vagy? Ötvenhatos? Igen?
Akkor mi nemhogy félszavakból, de egész történelmünkből sem értjük egymást. De mást sem. Csak egyben lehetünk biztosak: minket a barikád egyik oldalára sem sodorhatott a sors, mi nem lehettünk felkelők (kikből lesznek ugyebár az ellenforradalmárok), és nem lehettünk mártírok, kikből pedig az utcanevek. Egyszóval: mi nem lobogtattuk a szabadság szent és a munkásmozgalom vörös zászlaját, mert akkor még tejbegrízért üvöltöttünk frissen mosott pelenkába zárva, a szánk szélén csordult a jaj de gyönyörű babanyál.
Mi ugyanis nem harcoltuk át ötvenhatot, hanem beleszülettünk. Apánk, anyánk optimizmusából, az abortusztörvényből, egy álmatlan éjszakából, a természet rendjéből fakadva. Ahogy illik.
De mi azért tanultunk is ötvenhatról. Apáinktól azt: jobb, ha nem beszélünk róla. És azt: csak sötétedés után csavarható a Szabad Európa adóra a világvevő rádió. Anyánk legföljebb ennyit kiabált a konyhából: sose politizálj fiam, mert az a legmocskosabb dolog a világon. Az iskola üzenete pedig? Kis országunk telis-tele hősökkel, ellenállókkal, partizánokkal, itt mindenki kommunista volt – de legalább szimpatizáns –, és közülük sok földalatti múlttal dicsekedhet. Hogy nekem egy karpaszományos szakaszvezető apa jutott, akit azért akart elvinni az ÁVÓ, mert valamelyik túlművelt pribékje századosnak nézte katonakori képén?
Hanyas vagy? Ötvenhatos?
De hiszen akkor te nem is tudhatsz semmit az ÁVÓ-ról. Annál többet a szocializmus alapjairól. Emlékszel? Akkor rakták le, amikor mi az első görbe betűket véstük az irkánkba. A tanító néni mondott is valamit a szövetkezeti parasztságról, a pirospozsgás arcú traktoristalányokról, meg arról a szép jövőről, ami úgyis beköszönt. De mi inkább anyánk, apánk beszélgetését hallgattuk ki lámpaoltás után. A Dénest majdnem agyonverték, a jászolhoz kötötték, hogy addig innen sehova, amíg alá nem írja a téeszcsés belépési nyilatkozatot – bújtak ki a hangok a nagyágy felől. Halkan, hogy a gyerek meg ne hallja. Hiszen buta még. Csak ötvenhatos.
Hanyas vagy? Hát persze, te is ötvenhatos.
Akkor te is annyit kérdeztél? És te is megtanultad, hogy még kérdezni sem olyan könnyű? És megtanultad: a világ panelokból áll, csak össze kell rakni. Lenin? Jóságos bácsi, aki szerette a gyerekeket. Kun Béla? Proletárhatalom, meg Balatonban lubickoló gyerekek? Horthy? Fehérterror, szegénység, háború. Szovjetunió? A legjobb és a legnagyobb barát, örökre, megbonthatatlanul. Kádár János? Jaj, ez azért már veszélyes. Merthogy ő hívta be… pszt… de soha és senkinek – magyarázta a már nyolcadikos a külvárosi iskola külvárosi vécéfalának dőlve. Lehetne rosszabb is – legyintett az öreg trafikos, és arcán a millió ráncból kiolvashattuk: neki volt is rosszabb.
És ha azt mondták: Hruscsov? Azt mondtuk: Szovjetunió, béke, éljen május elseje. És azt mondtuk: golyófejű ruszki. Ezt persze már megint a külvárosi iskola külvárosi vécéfalának dőlve, hisz’ az a fal annyit kibírt. S ami a lényeg – nem volt füle. Biztos nem volt?
És Brezsnyev? És Koszigin? És Podgornij?
Neked nem tűnt föl, hogy több orosz nevet tanultunk meg kamaszkorunkra, mint magyart? Már ugyebár politikából. De róluk már nem mondtunk semmit. Annál többet az imperialisták ármánykodásáról.
Azt mondod: Vietnám? Azt mondom – el a kezekkel.
Azt mondod: Amerika? Azt mondom – hú, de jó lenne, ha csak egyszer, egy napra, de sétálhatnánk az utcáin…
És azt mondom: bizony, mi téglával koptatott farmernadrágban mentünk az őrsi gyűlésekre, s miközben a szovjet tudomány felsőbbrendűségéről papoltak, nyugatnémet szexlapot bújtattunk a térdünkön, amerikai rágó duzzadt hörcsögképünkben, olasz kordgatyóról álmodoztunk a Pestig futó út mellett.
Nekünk elmondták, hogy ennél szebb világ már csak a kommunizmusban létezik, csak azt nem értettük, hogy a szocializmusban, ami ugyebár már előszobája a kommunizmusnak, anyánk miért jajdul fel, ha megcsapja az orrát a sarki bolt bűze.
Nekünk elmondták: a szocialista demokrácia, a proletárdiktatúra, a demokratikus centralizmus, az úttörő, a KISZ, a párt, minden és minden az egész nép boldogulásáért van, volt, lesz. Most és mindörökké; ámen. És mi láttuk a mindig Pest felől érkező fekete luxikocsikat, hallottuk, hogy ajándékozzák egymást az egyenlők közt legegyenlőbb elvtársak, de persze pszt, mert ebből irtó nagy baj lehet. És láttunk mi ezer meg ezer dolgot, csak azok a kurva reflexek. Ne kérdezz, ne láss! Csak higgy!
Hanyas vagy? Hát persze, ötvenhatos?
Akkor téged is ünnepélyes keretek közt, valamelyik színházteremben fogadtak még a KISZ tagjává, és harsányan énekelted: a párttal, a néppel egy az utunk. És lelkesedtél. Miért is ne? Hiszen annyi szép elvvel töltötték meg a táskádat. És végül is csak egy elvet ismertél. Még a szerelem is dialektikus volt. És természetesen materialista.
Azt mondom hát, KISZ. És azt: építőtábor.
Mert nekünk nagy tettek nem jutottak, ástunk hát keskeny csapadékvizet elvezető árkokat, miközben hallgattuk a százalékokat töretlen fejlődésről és tanultuk a világnézetünk alapjait. A mi társadalmunk osztály nélküli. Ezért hát van munkásosztály, dolgozó parasztság meg haladó értelmiség. Ez utóbbi szigorúan megjelölve, nehogy a kölyke túl könnyen kerüljön be az egyetemre.
Hogy aztán mégis bejutottunk? Te közgázra, ő színművészetire, én jogra? Ha összejött a tizenkilencésfél pont? Mert összejöhetett. Mint a katonaság.
Hanyas vagy? Hát persze, tudom… Ötvenhatos. Akkor te is tudod, mi az az előfelvételi. Meg mi az a Budapesti Forradalmi Ezred, ott, Kalocsán. Meg mi a Túúúúdós, furcsán, gúnnyal nyújtva az ú betűt, akinek majd elhúzzuk ám a pofáját. Mert gyanús. Te, mert közgázra, ő, mert a színművészetire, én, mert a jogra. Csinálok én ebből a kurva bagázsból olyan gárdaezredet, hogy az egész Varsói Szerződés a csodájára jár. Ha belegebednek is – üvöltötték ránk a világ egyik legnagyobb alakuló terén, miközben menetdal-versenyre készültünk, az ezred kanásza benzineskannában csempészte be a keceli pálinkát, az őrnagy hétvégi házát meg a seregtől lopott deszkákból szögelték össze a katonái.
Hallottad? Tudtad? Kiröhögted?
Hallottam. Tudtam. Nem volt kedvem röhögni.
Vége lett?
Mint egyszer mindennek, mindenhol.
És tanulhattunk tovább. Te a közgázon, ő a színművészetin, én a jogon. De leginkább az életen, mert azon hajóztunk már, mi, a békébe, szocializmusba született nemzedék. Úgy bizony, minket már így nevezett a politikai zsargon is. És eldöntötték: mi nem tudunk semmit megbecsülni, agyunkat fertőzik különböző dekadens áramlatok.
Fertőzték? Meglehet? De gondoltál-e már arra, hogy igazából mi vagyunk az a nemzedék, amelyik elhitte (beletörődött?), miszerint másképp már nem is lehet? A szocializmus adott. Mint a hibák. Csak ki kell javítani. És mi kijavítjuk. És adott, mert történelmileg kialakult az egypártrendszer, adott, hogy a megyei első titkárnál nincs nagyobb úr, adott a tervgazdálkodás és adott a hiány. Ez utóbbi persze eltűnik. Mint az imperializmus. Csak nem most még – sóhajtozott anyám –, mert akkor ki a fene ad nekünk kölcsönt. Úgy bizony, dollármilliókat. Ez persze akkor nem fájt, mert nem is igen tudtunk róla. De azt láttuk, hogy anyánknak már régen nem kell sorban állnia hajnalban a húsért, láttuk, hogy felépült egymillió panellakás, nagyon sokaknak futja Trabantra, Wartburgra, de még Ladára is, és a városok szélén úgy szaporodnak a hétvégi házak, a kiskertek, mint a gomba eső után. És a kiskertekben, bográcsban fő a marhalábszárból készült pörkölt, miközben kazettás magnóról hallgathatjuk a vidám lakodalmas zenét, meg a Hofit, igen, a Gézát, a nagyon humoros humoristát, aki már Kádár János hangját is meri utánozni, miközben hallottuk, de nem igazán értettük, mi is jelent a gulyáskommunizmus.
Hanyas vagy? Jó, tudom, ötvenhatos.
Akkor te is megtanultad politikai gazdaságtanból, miért is felsőbbrendű a szocialista gazdálkodás. És te se értetted, hogy van pofánk bejárni Nyugat minden bankját s közben szolidaritási nagygyűlésen elítélni a kizsákmányoló burzsoáziát. De irigyeltük a jugókat, Szabadkára úgy jártunk Fa szappanért, mintha Nyugatra mennénk.
Nem értetted? Hát hogy érthetted volna?!
De azért elhatároztad, hogy ezen mégiscsak változtatni kell. Nem, te már nem a világot akartad megforgatni, hiszen az se a fényes szélnek, se Maléter Pálnak, se a bitnikeknek nem sikerült. Csak reformokra vágytál, te, a reformnemzedék tagja. Kicsikre, nagyokra, óvatosakra, merészebbekre. Te beléptél a pártba – mert ugye kerítésen belül mégiscsak könnyebb is, hasznosabb is. Ő nem lépett be, mert tudta, a kerítés nem párttagok és pártonkívüliek közt van, hanem az osztrák határon.
És egyszer csak valami valahol nagyon megváltozott. Mintha eltűntek volna a számok, lekoptak volna a jelszavak. Vagy csak a szemünk nem akarta látni, mert valami hang kimondta itt belül: elég? Reformokban hívő reformnemzedékünk istenként bámulta Gorbacsovot. Mert a peresztrójkából, glasznosztyból (Ugyan mi a francok ezek? – morogták az öregek a csörgő-csattogó villamosokon) csak csurran, csöppen valami jó nekünk is, és az már a miénk is lesz. Ha már úgyis lekéstünk a fényes szelekről, az újjáépítésről, a koalícióról, mint ahogy lekéstünk ’56 forradalmáról, a Beatlesekről, a ’68-as diáklázadásokról, az izmusokról, a hippik virágairól, a világfájdalomról. Meg persze az optimizmusról is.
És a miénk lett?
Ki emlékszik már erre? Belezuhantunk a történelembe, peresztrojka, glasznoszty kukába landolt. Majd megértük azt, hogy vasbetonbálványok is eltávolíttatnak, és rendszert változtatott az ország, szocializmus után vadkapitalizmus, létszámleépítés, gyárbezárások, spontán privatizáció, kárpótlási jegy – tanultad az új szavakat, amikor először bökött meg átfagyott ujjával egy hajléktalan. És tátott szájjal kérdezted: jesszusom, miből tudnak itt egyesek (kettesek?) megvenni egy egész gyárat, miközben térdre rogyott a könnyűipar, az élelmiszeripar, a nehézipar, minden, amit iparnak hittünk, értéket teremtőnek, és amiről kiderült, hogy nem versenyképes, mint ahogy te sem vagy az.
Hanyas vagy? Hát persze, ötvenhatos…
Akkor rólad is elmondhatták a lassan elhalt, munkásőrdalokat dúdolgató öregek, hogy nem becsülted a szocializmus vívmányait. És elmondhatják az ifjabbak: bedőltél a szocializmusnak. A fiatalok szemében persze opportunista vagy. A fiatalok szemében persze nagyon öreg. Már ha egyáltalán érdeklik a fiatalokat, mi is történik veled.
Pocakos lettél? Naná. És meg is iszod a magadét? Előfordul. Hisz’ ki tanulta meg nálad jobban a furcsán viccelődős Kádár-korszakban hogy az értelmiség előtt két út áll – az egyik az alkoholizmus, a másik meg járhatatlan? És még nevetni is volt kedvünk ezen.
A szíved? Hát elketyeg, ahogy ketyeghet infarktus előtt.
És a hited?
Jó kérdés, mi? Vagy inkább beszéljünk a nőkről?
És a pénzed? A jövőd? A terveid? Vannak még egyáltalán?
Vagy feladtad, és azt kérdezed: egy ötvenhatosnak minek már olyan?
Fogadjunk, hogy ezért nem is érted a mai világot! Honnan is értenéd, amikor a te szüleid még évekig spóroltak, hogy vegyenek egy Kékes nevű televíziót, és Erika írógépen pötyögted a betűket, ha valamit írni akartál. Aztán egyszer csak telex helyett jött a… mi is? Látod, már a nevét is elfelejtem, ja, igen a fax, és jött a számítógép, aztán az internet. A fejed, az ötvenhatos fejed meg zúg, ha hallod: meszendzser, vájber, enter, delete, lájk, fészbuk, de azért te is csimpaszkodsz a világhálón, nehogy lemaradj valamiről: miközben észre sem veszed, hogy mindenről lemaradsz. Barátságaid régen elsorvadtak, virtuális vagy, mint az egész világ, ami közösségi médiát teremtett, amiből úgy omlik rád a gyűlölködés, hogy már maga alá is temetett. De te ezt nem tudod, talán csak érzed, és a fejed csóválod: hogyan utálhatja ennyire az ország egyik fele a másikat?
És ámulsz, mert ötvenhatos vagy, vasfüggönytől keletre idomított: ugyan miből nőtt ki ennyi panasz, amikor szabadon járhatsz a világban olyan autókkal és autópályákon, amilyenekről nem is álmodozhattál ifjú korodban. És miért harsogják annyira harcosan: csalódtunk, elvesztünk, jaj, itt a vég, amikor ezeket a mondatokat plazmatévén nézheted, netrádión vagy min hallgathatod. A kölkök meg, akik mit sem tudnak a kivágott orrú, lukasra taposott tornacipőkről, földhöz verik magukat, ha nem kapnak minden évben új, nagyon márkás sportcipőt. Az árát persze nem a kisbüdösnek csúfolt sarki boltban, hanem plázának nevezett, csillogó áruházban fizeted ki, naná, hogy bankkártyával. A lakótelepen, ahol már negyven éve élsz, a beköltözködéskor jó, ha két autót láttál, és hat év után sem kaptál telefont, az a legnagyobb gond, lökik fel a panaszt egy enterrel a netre, hogy kevés a parkoló az új autóknak, amik már hatsebességesek és száguldhatsz velük. Csak éppen azt nem tudod, hogy hova szeretnél menni. És azt, hogyan. Mert eléd vág vadrácsos dzsippel egy hetvenhatos, hátulról lökdös városi terepjáróval egy nyolcvanhatos, a téged előző kilencvenhatos meg kinyújtott középső ujjal, torz vigyorral, hadart káromkodással jelzi, nem lakója, inkább már csak terhe vagy a földnek.
Mit mondtál? Hogy te is ötvenhatos vagy?
Akkor miről magyarázhatnék még neked? Hogy föl a fejjel? Hogy szédelegve a technikai csodafákból telepített, számodra nagyon sötét erdőben ne azon keseregj, bele se gondolj, hogy az ember, ez a sok csodával felszerelt ember éppen embernek nem lett jobb. Nézd inkább az öthónapos unokád mosolyát, örülj, mert mégiscsak szép kort értél meg, hiszen ötvenhatosként 65 éves lettél.
Ezt mondjam?
Tudod mit? Nem mondom. Mert te ötvenhatos vagy és én is ötvenhatos. Így aztán kötelező, hogy félszavakból is megértsük egymást. Ha pedig bőgni mersz, letagadlak, most és mindörökké. Csak egy zsebkendőt adj, hogy a fene essen belém, mert valamitől könnyezik a szemem. Nem, nem covid, hagyjál már, és add azt a nyavalyás zsebkendőt.
Hogy most nem érsz rá? Mert éppen az unokáddal beszélsz, tenyérnyi telefon képernyőjén bámulva, mivel eteti vacsorakor a tanárnőnek tanult anyja, a te lányod, aki most külföldön él. Cukrászdát nem nyitott ugyan Bécsben, de felszolgáló lehetett egy dublini pubban, és azt mondja (hazudja?), megszokta már a mindennapos esőt.
Pusziltatom.
És akkor majd holnap, vagy a jövő héten, vagy egy temetésen… Igen, találkozunk, mi, ötvenhatosok…
Mi, ötvenhatosok | Tiszatáj online – irodalom, művészet, kultúra (tiszatajonline.hu)