Ilonka jött és hozta nekünk a szocializmust építő, munkasikerekben gazdag Románia szívélyes üdvözletét.
Ezt persze még nem tudtuk, amikor Szolnokon lelépett a Bukarestből Budapestre tartó nemzetközi gyorsról, amire Kolozsvár városában szállt fel. Akkoriban 1987-et mutatott a naptár, a kolozsvári Igaz Szó című lap volt a szegedi Délmagyarország romániai testvérújságja. Ez a testvériség leginkább abban merült ki, hogy egyik évben egy magyarországi szógyártó utazott Kolozsvárra, a másikban ott tettek fel egy kollégát a vonatra, hátba veregetős jó tanáccsal: aztán barátkozzál, ahogy csak beléd fér.
Egy szerkesztő (neve maradjon titokban, de nem László Frici volt…) meg is érkezett. Udvariasan maga elé engedte Ilonkát, sőt mi több, még a csomagjait is hozta, így elég sok gonddal-bajjal tudta csak ujját a szája elé emelni, jelezve: pszt, aztán egy szót sem!
Ilonka persze ezt nem láthatta, csak jött rendületlenül felénk, arcán rózsásra nyílt a bimbózó mosoly. Csupán az én gyomrom rándult görcsbe, mert akkor már nem Ilonkát láttam, és nem a szolnoki pályaudvart. Emlékeim kolozsvári vasútállomásra tereltek, ott tébláboltam a sűrű testszagú tömegben, a budi füllesztő bűzében próbáltam könnyíteni magamon, már amennyire könnyíteni lehet, ha a cipő centis vizeletben ázik. És László Frici arca is elővillant az egy éve érlelődő emlékek közül, akit korábban soha nem láttam, de őt küldték elém fogadóbizottságnak. Bár egyedül érkezett, beszélt annyit, hogy szavaiból egy egész szerkesztőség lármáját hallottam ki.
– Kezdjük a legfontosabbal – mondta, miután átölelt, hátba veregetett, két kézzel megmarkolta a vállam. Maga elé tolt, hogy tisztes távolságból feltérképezze arcom, tekintetem, szemem villanását, talán még azt a pattanást is, amit hosszú utam során véresre kapartam.
– A legfontosabb pedig az – tuszkolt át a pályaudvari tömegen –, hogy itt ne bízz meg senkiben, mert ez egy szemét világ lett. Ceausescu megőrült, de megőrült Helena, a felesége is. Az egész család nem más, mint egy mocskos nacionalista, magyart gyűlölő, mit magyart?, embert gyűlölő rablóbanda.
– De nincsenek ám egyedül – ragadta meg a karomat Frici, és megint az arcomba bámult, tekintetében aggódást, talán ijedtséget is felfedeztem. – Százezrek segítik őket az aljaskodásban. Besúgó itt mindenki, van, aki a besúgót besúgó lett, így aztán mifelénk tényleg fortélyos félelem igazgat, ahogy írta a költő – hadarta Frici.
Majd egy szemvillanás alatt vigyorgással rajzolta át az arcát, mély meghajlással románul üdvözölt egy férfit, aki taxiból kiszállva érkezett a vasútállomás bejáratához. Amikor a férfi eltűnt a tömegben, a vigyorból kacagós jókedv született.
– Rohadt szemét szekus ez is, hogy b…ná meg az anyját. De hát ez van. Most ezeknek gazsulálunk, ha életben akarunk maradni – magyarázta Frici. Hangjában semmi mentegetőzést nem éreztem. Tényt közölt, mint ahogy kolozsvári kint létem alatt négy napig minden mondatával. Így a szerkesztőségben is, ami Kolozsvár főtere közelében, egy szűk utca, inkább romosnak, mint antiknak tűnő házában bújt el. Egy utcában, amit büdös benzingőz töltött meg, szemétszag, és két részeg ember fékevesztett káromkodása, amikor végre megérkeztünk a célállomásra.
– Itt dolgozunk mi, nézz csak körül! Lassan ránk dől az épület, pedig micsoda kis palota lehetett ez, amikor megépült. De ezek szarnak mindenre, építik a tengernyi panelt. Majd azt is megmutatják, ne félj, mert még büszkék is rá. A régi épületeket meg hagyják szétrohadni, mert a magyar időkre emlékezteti őket – dőlt a szó Friciből, és oly szaporán kapkodta a lábát a lépcsőn felrohanva, mintha üldözné valaki.
Én meg utána, hogy egy perc múlva már vagy öten ölelgessenek, kérdezzék, és felétek mégis mi újság? Gondoltok-e néha ránk, erdélyi magyarokra, mert mi elég sokat az anyaországra – dőltek rám a mondatok. A szavakból éreztem, bizalomgerjesztőnek találták ábrázatomat, mert már az ötödik perc után folyt ki szájukon a rengeteg panasz áruhiányról, hétköznapi terrorról, újságról, amibe nem írhatnak meg semmit. Mégis verik a betűket az írógépbe, mert a magyar szónak meg kell maradnia, még ha most hazugságokat is közvetít. Hiszen az emberek tudják, nem önszántukból dicsérik a Kondukátort, inkább csak rettegésből. Mert itt egy félrenyomtatott betű miatt is elviszi ám a Securitáte az újságírót, a szerkesztőt, de még a nyomdászt is. Aztán addig verik belőle a szuszt, amíg be nem vallja, hogy szándékosan akarta aláásni a géniusszal megáldott vezér tekintélyét.
De van ennél rosszabb is – jött a hang egy kopott íróasztal mögül. Beszervezik besúgónak, azzal fenyegetik, még a családját is eltüntetik a Duna deltájában, ha nem jelent munkatársakról, barátokról, szomszédról, rokonról, de még a sarkon levelét hullató fáról is, vagy a kutyáról, amelyik lepisil egy olyan falat, amire Ceausescu képével díszített plakátot ragasztottak.
– Bemutatom Ilonkát – törte meg a kolozsvári szerkesztő szava emlékezésemet. Én pedig, visszazuhanva a napi valóságba, nyújtottam a kezem egy mosolygós, csinos asszonynak. Elhangzott néhány érdeklődő kérdés Kolozsvárról, ahol tavaly jártam – igen, tudom – mosolygott az asszony – a szerkesztőségi munkatársak hogylétéről.
– Óh, minden nagyon jó, szépen, rendben készül az újság – bólogatott Ilonka, amikor szerkesztőkollégám megragadta a kezem, és nagyon bánatos, szinte már fájdalomtól eltorzult arccal könyörgött, vezessem gyorsan egy vécéhez, mert rögvest bepisil.
– Ugye megbocsát, Ilonka – intett vissza az asszonynak, miközben úgy vonszolt maga után, mint László Frici Kolozsváron. Én meg azon törtem az agyam, mit ártottam az Úristennek, hogy koszos vasútállomási budira ítél, ha Erdélybe megyek, vagy éppen onnan érkezőket fogadok.
– Zolikám, drága barátom: először is gyorsan közvetítem a kintiek üdvözletét – szuszogta a nagy rohanás után a szerkesztő, miután alaposan körbenézett a vécében, kinyitott minden ajtót, azt kutatva, nem lesi-e valaki mozgásunkat, szavunkat, akár még gondolatunkat is. Majd a koszos csempe előtt megesketett: egyetlen rossz szót nem mondok se Csauról, se Romániáról, se a román kommunista pártról, de még a kolozsvári Mátyás-szobor közelében sarjadó fű színéről sem Ilonka előtt.
– Ugyanis Ilonka, bár szerkesztőként fog bemutatkozni, nem más, mint egy szekus őrnagy. Ő a cenzor, aki átnézi minden délután, nyomdába küldés előtt a lapot. Szóval egy büdös ribanc, hogy szakadna rá az ég. Láthatod, köztünk, magyarok között is akad szemét áruló, hogy b…ná meg a hegyi medve. De nélküle nem jöhettem, mert az ellenőrzés még szorosabb, mint tavaly volt. Pedig emlékezhetsz: már akkor is megtapogattuk, mikrofont keresve, minden asztal alját a vendéglőben, ha beültünk egy sörre. És akkor is elmondtuk, csak a szabadban lehet beszélgetni, hogy a szállásodon, ami a Securitáte vendégháza volt, naná, máshol nem tudtak volna megfigyelni, szóba ne állj senkivel, mert tele van poloskával a szobád. Koncentrálj arra, hogy csak a jóra emlékezzél tavalyról, és hazudozzál olyanokat, hogy még életedben nem láttál szebb várost Kolozsvárnál. De a legjobb, ha Cluj-Napocát mondasz, és dicsérd az újságunkat is, azt a szart, hogy annál jobbat még nem szerkesztettek a világon – pörgött egyre gyorsabban a szerkesztő nyelve, mert közben rájött, vizelni csak kellene, mielőtt folytatjuk az utunkat.
Kolozsvár ügyben nem is kell hazudnom, mert tényleg szép város – fordult meg a fejemben. Ám hirtelen a szekus szálló képe derengett fel előttem, ahova csak késő este tértem vissza napi sétám után, és sötétben botorkálva kellett megtalálnom a szobám, mert a folyosón nem égett a lámpa.
– Aha, már villanykörtére sincs pénzük, rohadjanak meg – vigyorgott László Frici, amikor elmondtam neki botorkálós élményemet. Majd arra kért, beszéljek a reggelimről, mert legalább hallani szeretné a jó ételek nevét, ha már két hete nem látott még parizert sem.
– Két tükörtojás, két szelet felvágott meg kenyér – soroltam a tányéromon találtakat. Frici meg ökölbe szorított kézzel az ég felé csapott, talán még azt is kiáltotta, hogy hurrá, majd a fülemhez hajolt, és azt suttogta:
– Ez szar. Ez nekik szar. Ezek a mocskok nem ehhez szoktak. De már nekik se jut. Ez a vég, összeomlik a rendszerük, hidd el nekem, összeomlik. Csak addig kitartsunk – nyelt egy nagyot Frici, mert eszébe jutott, mint később elmesélte, hogy egy hete vágyott már tojásra, éppenséggel frissen kisütött szalonnán fortyogó tükörtojásra, ami ezerszer szebb még a Mona Lisánál is. Csak hát tojást nem kapott, meg szalonnát – még a feketepiacon sem.
Frici tojásos vágyáról átsiklottak emlékeim a csirkepaprikásra, amit talán nyolc főre tálaltak egy panelszobában, ahova az egyik kolléga hívott meg, mondván, ismerkedjek meg a romániai rögvalósággal. És ott tornyosult előttem a paprikáshoz tálalt rengeteg főtt tészta, amit én még száraztésztaként vittem ajándékba. Mert oda vinni kell, nincs szerencsétleneknek már semmijük, bocsátott utamra a főszerkesztőm egy nagy sportszatyor élelemmel, paprikagyárból kért reprezentációs őrölt paprikával, a szalámigyártól kapott Pick rúddal, és még ki tudja, miféle olyan termékkel, amit Szeged belvárosában bármelyik boltban meg lehetett venni.
Persze azt nem tudhatta, hogy a sok tésztához majd egyetlen csirkéből főzik a paprikást, és az asztal mellett ülők mind rám várnak, ugyan szedjek már, hiszen én vagyok a vendég. De én csak lestem lopva az arcukat. Észrevettem: legszívesebben egyedül falnák fel azt a ki tudja honnan és hogyan szerzett csirkét.
Ezért aztán szedtem egy kis szárnyát, máját, némi tésztával, éppen annyit, amennyi talán mindenkinek jutott. Miközben a többiek is igyekeztek elrejteni éhségüket, talán még a falánkságra is gondoltak, mint az egyik fő bűnre, lopva a tévére bámultam.
Ki más, mint Ceausescu beszélt éppen. Majd képeket mutattak egy gyárról, ahol új üzemcsarnokot avattak. A nagy vezető pedig védősisakban a fején sétált a tapsoló munkások sorfala között. Már kérni akartam, hogy kapcsolják már ki ezt a rohadt tévét, amikor kitalálták a gondolatomat.
– Jobb, ha szól – hajolt fülemhez a házigazda. Egyrészt azért, mert ha lenne poloska a lakásban, ez a zaj megzavarja. Másrészt a szomszéd is lehet besúgó, és jelenti: ezek nem nézik a tévét. Miért nem nézik? Mert nem kíváncsiak Ceausescu elvtársra. Na, szóval tűrjem én a tévét, lesz nemsokára kultúra – vigyorgott gúnyosan egy férfi az asztal körül ülők közül. Megéneklünk Románia címmel fut egy sorozat – magyarázta, amiben csak boldog emberek mosolyognak, énekelnek, táncolnak, az ég kék, a Nap hétágra süt, mert még ő is a Kárpátok géniuszának tanácsai szerint szórja sugarait az egységes román népre.
– A fű meg zöld, hogy jobb kedvvel tudjunk enni – szólt közbe valaki, majd elmagyarázták: Helena Ceausescu szerint akkor is visszafizeti Románia az összes adósságát, ha a népnek füvet kell ennie. Valóban mondta, nem mondta? – ezen ott nem vitatkozott senki. Mert teljes volt az egyetértés: még fél év, és csak fű jut románnak is, magyarnak is. Ez a szegénység nem nemzetiségi kérdés, a nyomorban megvalósul a teljes jogegyenlőség, elpusztulhatunk mind.
– Most mit bámulsz úgy ki a fejedből, menjünk vissza gyorsan, mert Ilonka gyanakodni kezd – lökött ki a budiajtón a szerkesztő.
– Ilonka elvtársnővel már megbeszéltük, milyen szép Románia, de azért reméljük, hogy itt is jól fogja magát érezni – fogadott a szerkesztőség sofőrje.
Ilonka elvtársnő mosolyogva bólintott, én pedig – miközben a Ladánk Szeged felé gurult – igyekeztem nagyon politikamentesen érdeklődni, betartva az udvariasság összes szabályát.
Másnap aztán Ilonka már Szegeddel ismerkedett. Előbb a szerkesztőségben láttuk vendégül, ahol olyan szendvicseket raktak elé, amelyekről majd leszédült a sok szalámi, sonka, kolbász.
– Tudom, hogy nem olyan, mint a hazai, de talán ízleni fog. Sajnos nálunk jobb nincs – vágott olyan szomorú arcot Sz. Simon Pista főszerkesztőm, mint akit éppen karóba húzni visznek.
Ilonka meg csak nézte a rogyásig pakolt tálat, nyelte a nyálát, és alig bírt kinyögni néhány szót arról, hogy tulajdonképpen nem is igazán éhes, mert a szállodában már reggelizett.
– Megértem, mondtam én, nem olyan gusztusos, mint a hazai. Sajnos ez mind Ceausescu elvtárs útmutatása nélkül készült – nyúlt Sz. Simon Pista a tál felé, majd jól megrakodta kolozsvári szerkesztő kollégánk tányérját.
– Ögyél, amennyi beléd fér, mifelénk ez így szokás! – rikkantott hozzá szögedies tájszólásban, és rám kacsintva jelzett: felzabálni mindent, hogy Ilonkának egy falat se maradhasson. És mi, a romániai vendégek tiszteletére összesereglett szegedi újságírók ettünk is. Roppant fogunk alatt a szalámi, omlott a sajt, fogunkon apró foltokat hagyott a főtt tojás sárgája.
– Talán egyet azért megkóstolnék – csuklott Ilonka, de akkorra már letakarítottunk minden tálat, főszerkesztőnk széttárta a kezét.
– Jaj, már csak egy soványka szendvics maradt. Miért nem szólt hamarabb? Sajnos nálunk nincs olyan bőség, mint a fejlett Romániában. Tudja, az útmutatás hiányzik. Ceausescu elvtárs útmutatása. Mert gondolom, ő szalámi meg kolbász ügyben is rengeteg okosat mondott már – nyelte az utolsó falatot Sz. Simon Pista.
– Igen… szóval… természetesen. Ceausescu elvtársnak köszönhetően Romániában egyre nagyobb eredményeket ér el a mezőgazdaság – habogott Ilonka. Sz. Simon Pista pedig bólintott – na, az jó, akkor talán kávézzunk is meg.
– Utána pedig a kollégám – és ekkor rám mutatott – körbeviszi a városunkon. Mondja csak el neki nyugodtan, mégis mire kíváncsi. Mert van nekünk Dómunk, Széchenyi terünk, a szép régi palotáink is bámulni valóak. Vannak persze boltok is, a szalámigyár nemrégen nyitotta meg az új mintaboltját, nincs is messzebb száz méternél itt a Tisza parton. De gondolom, efféle földi hívságok, drága Ilonkám, magát nem igazán érdeklik – mosolygott Sz. Simon Pista. Mosolyában ott fényesedett összes ravaszsága, alig fékezhető öröme, mert ő már tudta: na, most megfingatjuk a szekus Icát.
– Nem, szóval, én inkább valóban a kulturális értékeket szeretném megnézni – motyogta Ilonka –, de tudja, főszerkesztő elvtárs, valami kis szuvenírt, szóval, egy kis emléket azért vinnék haza magammal.
– Szuvenírt? Na, azt lehet – dőlt hátra foteljében Sz. Simon Pista –, mert van nekünk szögedi papucsunk, de még hímzett köténykénk is. Zoli majd megmutatja a népművészeti boltot. Persze biztos nem olyan nagy a választék, mint maguknál, de hátha találnak valamit – állt fel Pista, mintegy jelezve: a Délmagyarország szerkesztőségébe megérkezett a dologidő, újságot kell csinálni, hírekre éhes a Tisza partján lakó polgár.
Mi meg elköszöntünk, és már kocogtunk is a főtér felé. Ilonka nézhette a platánokat, fényképezkedés a városháza előtt, aztán irány a Kárász utca, Klauzál tér. Mindenhol csak boltok és boltok. Láttam, Ilonka szeme néha villog, máskor elhomályosul, de megnyugtattam: hiába a sok bolt, kár bármelyikbe is benyitni, mert itt sokkal silányabb minden áru, mint az ezerszer megénekelt Romániában.
Talán három óra is eltelt, amikor már szemem sarkából is jól láthattam, Ilonka, a Securitáte Szegedre kihelyezett tagozata hamarosan elsírja magát, hacsak össze nem esik korábban az éhségtől.
– És akkor jöhet a Dóm. Ott aztán nézelődhetünk vagy két órát, mert annyira szép – irányítottam Ilonkát a fogadalmi templomunk felé, magyarázva Szegedet pusztító nagy árvízről, tengernyi romról, amiből egy olyan csodás város épült fel, amilyet korábban még nem látott a Tisza.
– Vagy inkább enne pár falatot, kedves Ilonka? – sandítottam az asszony meggyötört arcára az élelmiszerbolt előtt.
– Hát igen, az nem lenne rossz. Tudja, a gyomorsavam… – indult egy bisztró bejárata felé, de gyorsan elkaptam a vállát.
– Jaj, csak ide ne. Ez rossz hírű hely. Egyszer itt kesernyés sült kolbászt kaptam, a hurka is ázott a zsírban, majd felfordult a gyomrom. Többet rájuk nem nyitom az ajtót – vörösödött az arcom a színlelt dühtől. – Menjünk inkább a szalámigyár mintaboltjába. Én még nem jártam ott – hazudtam –, de azt mondják, néha lehet szép árut kapni.
Ilonka nyelt egyet, bánatos boci szemei majd rázuhantak arra a hatalmas kosárra, amit dugig pakolva cipelt el mellettünk egy kövér asszonyság, de nem szólt.
– Igen, a bolt… A szalámis bolt – tört ki végül mégis egy sóhaj a száján.
– Már itt is van – küldtem felé egy mosolyt pár perc múlva, és udvariasan nyitottam ki előtte az ajtót.
– Csak tessék nézelődni, hátha talál kedvére valót – hagytam magára Ilonkát, hogy a pult mögött ácsorgó henteshez lépjek.
– A hölgy velem van. Romániai vendég. Olyan országból jött, ahol minden szebb és jobb, mint nálunk.
– Még hogy ott? Na, ne basztasson már, kolléga… – ugrott a hentes szemöldöke ráncolódó homloka közepéig. – De hát ez az asszony mindjárt itt fog elájulni – bökött a hátam mögé, ahol Ilonka szájtátva bámulta a szalámikat, felvágottakat, a roskadásig megrakott pultokat. Tekintete talán az abált szalonnánál járt, vagy mégis inkább a frissen kisült töpörtőket szemlélte, amikor rá mert kérdezni:
– Ez mind eladó?
– Már hogy tetszik érteni? – ámult a szemben lévő pult gazdája, egy szép szemű eladólány.
De Ilonka nem tudta ezt a kérdést megválaszolni.
– Ja, Ilonka, nehogy vegyen bármiből is. Hiszen ez egy katasztrófa! Az őseink forognak a sírjukban, hogy egy ilyen nagy múltú gyár csak ilyen szemetet tud gyártani – ugrottam mögé.
– Szemeteeeet? – pottyant ki az első könny Ilonka szeméből.
– Azt hát! De gondolhattam volna, hiszen a bolt előtt nem állt olyan szép hosszú sor, mint amilyeneket maguknál látni – dobáltam felé újabb és újabb szavakat, miközben László Frici jutott eszembe. Egy évvel korábban arról is mesélt, hogyan gémberedik az ember ujja téli hajnalon, amikor ötórás sorállás után végül egy kettéfűrészelt disznófejjel térhet haza. És emlékeztem a kolozsvári főszerkesztőre, aki kenyérért állt sorba órákig, de amikor Erdélyről kérdeztem, egy albumot rakott elém:
– Ezt nézd inkább, kedves Zoltán! A kislányom képviselhette megyénket Ceausescu elvtárs születésnapján Bukarestben. Ő adta át a virágot a mi nagy vezérünknek – bökött három képre is. – El tudod te képzelni, milyen büszkeség ez nekünk?
– De hát mi a baj például azzal ott… – mutatott a pult mögé Ilonka. – Hiszen az kolozsvári szalonna – nyögte ki óvatosan, nehogy kicsöppenjen a nyála.
– Hát éppen az, hogy nem kolozsvári. Láthatja, itt, Szegeden árulják. Ez nem más, mint áruhamisítás. Gondoljon csak arra – beleharap és azonnal kifordulna a szájából. Pfuj! Mit tudnak itt Kolozsvárról, meg annak a szalonnájáról.
– És a szalámik? – fordult immár a hentes felé Ilonka, de akkor már nem lehetett parancsolni a nyálnak.
– A szalámik? Mégis melyikre gondol? Mert van itt vagy húszféle.
– Huúúúúsz? – nyúlt a szó Ilonkából.
– Vagy inkább harminc – kacsintottam a hentesre. – De elhiheti, egyik sincs olyan finom, mint amilyet a kolozsvári áruházakban kínálnak. Tudja, én, amikor kint jártam maguknál, olvastam Ceausescu elvtárs könyvét az élelmiszeriparról és egyéb fontos dolgokról, és abban azt írta…
De ez Ilonkát akkor már nem érdekelte. Abban a pillanatban elszakadt a cérna, de talán még a kötél is bonyolult idegrendszerében, és elkezdett rendelni. Vett volna csípőset, csemegét, füstöltet, abáltat, fóliázottat, papírba csomagoltat. Talán a pult üvegébe is beleharapott volna, ha nem állok elébe.
– Ilonka, drága! Tudja, engem agyonüt a főszerkesztőm, ha kiderül, rossz, lejárt szavatosságú, ízetlen, talán még mérgező terméket is hagytam magának megvenni. Márpedig ez itt mind gyanús. Nekem nagyon gyanús – hadartam, majd a hentesre néztem.
– Maga meg nem szégyelli magát? Egy egészen magas rangú, fontos beosztású romániai elvtársnőt hozok ide, hogy bemutassam Szeged büszkeségét, a szalámigyárat és húskombinátot, a maga összes termékével, és ezt kell látnunk?
– De hát ha egyszer nincs más? – érezte meg szerepe fontosságát a hentes. Szomorúan széttárta a kezét, arca, mint a sírás előtt levegőéért kapkodó csecsemőé.
– Menjünk is Ilonka! – tereltem ki az ajtón cenzor-szekus vendégünket.
– Látja, kedves Ilonka, ezért nincs nálunk olyan szép, szívekhez szóló műsor, mint maguknál a Megéneklünk Románia. Mert itt már énekelni sincs kedve az embereknek – karoltam a messziről jött asszonyba.
És hallottam László Frici barátom harsány nevetését, aki Erdély szívében, koszos kocsmaasztalánál ülve hallgatja szavaimat. Miért is ne hallgatná? Hiszen oly kicsinyke ez a Kárpát-medence, hogy Szegedtől egy gyönge szellő is percek alatt elszalad, hátán cipelve hangomat a kincses Kolozsvárig.