Beke György (1927–2007) író, újságíró, műfordító az erdélyi Uzonban született 1927-ben, 1989 óta Budapesten élt. Tanulmányait Kolozsvárott végezte a Bolyai Tudományos Egyetemen. Munkatársa volt 1947–1948 között a sepsiszentgyörgyi Népi Egységnek, 1974-ig a Romániai Magyar Szónak is. 1974 és 1987 között Kolozsvárott A Hét főmunkatársa volt, 1994-től a Magyar Élet főszerkesztőjeként dolgozott, 1995 és 2000 között a Nyelvünk és Kultúránk felelős szerkesztője volt.
Beke György 1992-től a Magyar Írószövetség választmányának tagja volt. Kétszer kapta meg a Romániai Írószövetség díját: 1970-ben és 1978-ban. 1996-ban Jósika Miklós-díjjal, 1997-ben Nagy Lajos-díjjal és Petőfi Sándor Sajtószabadság-díjjal tüntették ki. 1999-ben vehette át a József Attila-díjat, 2001-ben Táncsics Mihály-díjban és Tekintet-díjban részesült.
Első elbeszéléskötete, az Akasztott ember 1949-ben jelent meg, utolsó regénye, a Csángó történet 2002-ben látott napvilágot.
Beke György Barangolások Erdélyben című nyolckötetes sorozata egyedülálló vállalkozás a mai magyar irodalomban. A szerző a szociográfia és a valóságfeltáró irodalom legnemesebb hagyományait követve, szinte monografikus alapossággal tárja fel Erdély magyarlakta vidékeinek életét, és eközben élővé teszi a múltat is. Azt a viharos történelmet, amelyet a magyarság a rátörő újabb és újabb hódítókkal – tatárokkal, kunokkal, törökökkel, osztrák és olasz zsoldosokkal – szemben végigharcolt a megmaradásáért, és mindezek közepette nagyjai még kultúrát is teremtettek. Olyan kultúrát, amelynek kisugárzása az Erdély földjén élő valamennyi nép felemelkedését segítette.
„A múlt árnyai – Nem könnyű itt kilépni a történelemből. Láthatatlan kötésekkel fogva tartanak szelíd halottak, iszonyatos idők ártatlan áldozatai, vagy tragikus fordulatok, amelyek megbontják a medencét körülölelő havasok harmóniáját.
Leróttuk-e minden adósságunkat a múlt árnyai iránt? A temetetlen holtak visszajárnak. Így a mondás. És a méltó temetésből nem hiányozhatik a koporsó, a papi búcsúztató, a vigasztaló ének és megnyugtató imádság. Ha netán családtagok tagadják meg a hagyományos végtisztességet, akkor a hazajáró lelkek ezeket a hozzátartozókat rémítgetik éjszakánként. Ha akár saját szándékából, akár bilincses kényszer alatt az egész falu fordul el a halottaitól, akkor az utódokat nemzedékeken át nyomasztja a közös adósság terhe.
Gyergyószárhegyen nyolc ártatlan székely férfi mártírhalála 76 esztendőn át nyílt sebként, vérző fájdalomként égette a falu emlékezetét. Egyazon napon, 1916. szeptember 22-én lőtték agyon őket, egy sziklafal tövében, tárgyalás nélkül, ítélet nélkül, indok nélkül, az oktalan bosszú parancsára. Egy hónappal előbb, augusztusban törtek rá Erdélyre, Magyarországra az addig semleges Románia csapatai. Özönlöttek a Keleti- és Déli-Kárpátok hágóin át, patakok mentében, havasi ösvényeken. Századokon át a székelyek testükkel fogták fel az ellenséges támadásokat. Most menekülni kényszerült a székelység szekereken, vonaton, gyalogszerrel, ki miként tudott. Nem volt fegyver a házakban, mint a székely határőrség idején. Hivatásos katona alig-alig a határőrsökön. Pesti minisztériumokban s még inkább Bécsben jobban hittek a román trónon ülő német király ígérgetéseinek, mint a józan óvatosságnak. A hódítók pedig, akiknek alig kellett meghúzniuk a ravaszt a határpontokon, a falujukban otthon maradt, értékeiket védelmező székely férfiak ellen használták sűrűn a fegyverüket. A Maros völgye Gyergyóban és alább, Szováta környékén, a Sóvidéken temetetlen halottakkal vádolta a történelmet. Szárhegyen, mondom, nyolc áldozatot követelt a román hódítás. Mindegyikük elmúlt 42 éves, akikre már a hadsereg sem tartott igényt, s akik tulajdonképpen nemzetközi egyezmények védelme alatt álltak. Ha a támadók egyáltalán törődtek volna a joggal, a keresztényi irgalommal, a nemzetközi szerződésekkel! Hiszen akkor neki se indulhattak volna a kárpáti hágóknak… Ki temethette volna el a hagyományok szerint, méltó módon, minden embert megillető gyásszal az ártatlan áldozatokat? Szárhegy népe Hajdú megye felé tartott, a pesti hatóságok ott jelöltek ki számukra menedékhelyet. Nemzedékeken át nem oldódott fel teljesen a szorongás az utódokban, a temetetlen áldozatok iránti adósság érzete. Társult ehhez a kisebbségi félszegség, a »másodrendű állampolgárok« bizonytalansága, a hontalanság lelki nyomora. Mígnem 1989 után Szárhegy úgy érezte, hogy eljött a kegyelettevés ideje. A sziklafal oldalába vésték a nyolc áldozat közös sírfeliratát. Felül egy méltóságteljes kereszt, alatta a nevek: »Puskás Balázs bíró, 59 éves, Deák József tanácsos, 57 éves, Farkas Tamás tanácsos, 46 éves, Szabó Gergely tanácsos, 46 éves, Fazekas Mihály tanácsos, 60 éves, Csergő Alajos tanácsos, 56 éves, Szabó János tanácsos, 55 éves, Simon Sándor tanácsos, 65 éves. – Állíttatta a gyergyószárhegyi RMDSZ, 1992.« Egy teljes községi elöljáróság.
A Maniu-Gárdáról
„…az Észak-Erdély »felszabadítóinak«, Maniu pártvezér »önkénteseinek« nevezők félkatonai alakulata szedett-vedett hordákkal gyarapodott, börtönből szökött fegyencekkel, havasi útonállókkal, bérgyilkosokkal. Mikor a Székelyföldre léptek, Kökösnél, Uzonnál még csak értelmetlenül randalíroztak, a magyar feliratokat verték le az üzletek bejárata fölül, felpofozták a túlságosan kíváncsiakat, akik túl közel merészkedtek hozzájuk. De Csíkban már mindegyre lekapták a puskájukat, elraboltak mindent, ami a kezükbe akadt. Csíkszentdomokoson tizenegy ártatlan falusit végeztek ki a Gábor-kertben, köztük nyolcvan esztendőn felüli idős asszonyt, akinek összekötözött kezét még a kivégzése előtt sem oldották meg, hogy imával búcsúzhasson a földi élettől. Akkor már »belejöttek« az öldöklésbe, napokkal előbb a háromszéki Szárazajtán tizenhárom helybelit végeztek ki; két férfit bárddal lefejeztek. Ez a vérszomjas banda – akárcsak 1916-ban – Gyergyószárhegyen is gyilkolt, fosztogatott. Volt, aki jámbor naivul szembejött velük az úton, az arcvonásai nem rokonszenvesek a gárdistának, le a fegyvert, golyót a szívébe. Volt, amikor egyetlen szemtanúja sem volt a gyilkosságnak. Alszegen, a Csengettyű utcában két holttestre bukkantak a sánc martján: Kiszef Pált és társát úgy lőtték agyon, hogy nem tudta senki, mivel hívhatták ki maguk ellen a gárdisták haragját. Titokban vitték ki őket a temetőbe, és tették sírba, nem tudni, kik. Szárhegy férfinépe katonáskodott vagy családjával együtt menekülőben volt, mint 1916-ban, az anyaország felé. Szekerekkel indultak el, vitték az értékeiket, állataikat, az asszonyok staférungját; rendszerint gyalogszerrel vagy a vonatok tetejére felkapaszkodva jöttek haza, már aki egyáltalán hazajött. Bartis Ferenc költő, Szárhegy szülötte hatvan év múltán is név szerint számon tartja 1944 őszének áldozatait falujából. Karda Imre, Gidró Péter, Bodó Ferenc, aztán Bartis János, Csergő Károly, Szabó Tamás meg a már említett Kiszef Pál, akit »oroszként« ismert mindenki, neve alapján csakugyan az lehetett, tehát a második világháború győztesei közé tartozott, de a Maniu-gárda nem kérte a halálra szántaktól a személyazonossági igazolványukat. Maniu-gárdisták! A székelyek képzeletében már-már a pokolbeli ördögökkel azonosak. Mondtam azelőtt, hogy szülőfalumban, Uzonban alkalmam volt látni őket. Szedett-vedett banda benyomását keltették. Félig katonai egyenruhát viseltek, egyik zubbonyt, a másik katonanadrágot, a legtöbb csákót. Bal karjukról egyiknek se hiányzott a piros-sárga-kék karszalag; a román nemzeti színeken virító felírás: Garda nationala Iuliu Maniu (Iuliu Maniu Nemzeti Gárda). A Székelyföld déli végein csak a magyar feliratokat verték le, élelmiszereket raboltak, Sepsiszentgyörgyön befészkelték magukat a Székely Mikó Kollégium kétemeletes épületébe, és tönkretették a berendezést, a könyvtárat, a tanári szobát meg az orvosi rendelőket. (1944 nyarán katonakórház volt az iskolában.) Gyilkolásukról, hóhérszerepükről szárazajtai diáktársaim meséltek: valóban az ördögök maguk voltak. És 1945 áprilisában látták viszont őket – rabokként a brassói hadbíróság tárgyalótermében. A román kommunista párt hatalomra kerülése után, 1945. március 6-át követően, úgy mesélték, hogy moszkvai nyomásra, a Groza-kormány bíróság elé állította a román háborús bűnösöket, köztük a Maniu-gárda tagjait. Már akiket sikerült letartóztatni. A gárda parancsnoka, a rablások és gyilkosságok értelmi szerzője, aki az áldozatokat kiválogatta, a nyakazásra és agyonlövésre parancsot adott, Gabriel Olteanu nem ült a vádlottak padján. A hivatalos magyarázat szerint, »nem sikerült kézrekeríteni, továbbra is szökésben van«. A félbemaradt kolozsvári ügyvéd – a háború előtt fasiszta szervezetek vezetője – életcélként gyűlölte a magyarokat, noha az édesanyja állítólag magyar volt. Egyébként a gyilkosságok szellemi irányítói, a Maniu-párt ideológusai szintén elkerülték a hadbíróságot. Meglehetősen a háttérben maradtak. Az erdélyi magyarok csak évtizedek múltán szerezhettek tudomást arról, hogy a pártsajtó irányítója az a Nagyszebenbe menekült kolozsvári történész volt, Stefan Pascu, aki később majd a kommunista párt vezetőségébe került, akadémikus lett, magyar kollégáinak gáncsolója (nevéhez fűződik az a Ceausescu által azonnyomban felkarolt javaslat, hogy Kolozsvár viselje eztán a Cluj-Napoca elnevezést). A banda tagjai ijedt, szánalmas, életükért reszkető alakoknak mutatkoztak a brassói hadbíróság előtt. Zavartak mind, nem értették, hogy miként állíthatták őket román bíróság elé olyan hőstettükért, mint a magyar lakosság irtása?
Újságíró gyakornokként részt vettem a tárgyalásokon. Tizenhét esztendős voltam, diák, aki a húsvéti és nyári vakációban a brassói Népi Egység szerkesztőségében dolgoztam, olyan óriási fizetésért, hogy az egytálételes ebéd ára se telt ki belőle. Szemlér Ferenc főszerkesztőnk, egyik-másik idősebb pályatárs kísérőjeként, elküldött a legfontosabb riportutakra. A Maniu-gárda pere nyilván fontos eseménynek számított, és így Kőműves Géza meg Tiboldi Béla társaságában – ők írták a tudósításokat – ott ülhettem a sajtó számára fenntartott padon…”