Apám tizenkét éves volt,
mikor a történelem
egy kötőféket adott a kezébe.
Nem mondta meg neki,
mi a szabadság.
Nem magyarázta el,
hogyan lesz egy emberből szobor,
egy szoborból törvény,
és a törvényből félelem.
Csak annyit mondott:
Vezesd a lovat!
A ló nem tudta, ki volt Sztálin.
Nem ismerte a népek atyját,
a terveket, a pereket,
a neveket, melyeket éjjel
kitöröltek a családi Bibliából.
Ismerte viszont a sarat,
a zab illatát,
a kéz súlyát a kantáron,
és a hazafelé vezető utat.
A főtéren emberek álltak.
Emberek, akik addig
suttogva beszéltek a konyhában,
és most a saját hangjuktól
is megijedtek egy kicsit.
Kötelet vetettek a szoborra.
A bronz még azt hitte,
hogy örökkévaló.
Ez a bronz egyik
régi tévhite.
Apám vezette a lovat.
A ló megindult.
Előbb a kötél feszült meg,
azután a csend.
A szobor ledőlt.
Nem a zsarnokság.
Csak a szobor.
A zsarnokság ugyanis
nem bronzból készül.
Beköltözik a mondatokba,
az iskolai füzetekbe,
a pillantásba,
mellyel egy anya
csendre inti gyermekét.
Azon a napon
valami mégis könnyebb lett.
Talán a levegő.
Talán a ló szíve.
Aztán eljött november.
A tankok visszahozták
a súlyt a szavakba.
A kötelet eltették,
vagy elégették,
vagy azt mondták,
sohasem létezett.
De apám kezében
megmaradt a mozdulat.