Balla János már messziről meglátta, hogy valami van az úton.
A juhok lassan jöttek mögötte, a kolomp tompán szólt a hajnali ködben. A Tisza felől hideg, nyirkos szag telepedett a földekre, a fű pedig vizesen hajolt a csizmája elé. A gát mögött még nem látszott a folyó, csak a párája ült meg a nyárfák között.
Az új utca végén tegnap még nem volt semmi.
Most sorompó állt.
János megállt előtte.
A juhok nem értették, miért. Elöl néhány állat még ment volna tovább, a hátul lévők pedig türelmetlenül összetorlódtak. Egy bárány kidugta a fejét két nagyobb birka között, és úgy nézte a piros-fehér rudat, mintha annak is szaga volna.
Az egyik oldalon fehér házak sorakoztak, egyforma kerítésekkel, friss tujákkal. Két éve ott még napraforgó nőtt. Azelőtt legelő volt.
János apja is arra hajtott ki, meg annak az apja is, amennyire ő tudta. Gyerekkorában ő ment hátul, mezítláb a porban, és ha lemaradt, az apja nem fordult vissza érte, csak rákiáltott. Tavasszal bokáig jártak a sárban, nyáron pedig úgy porzott az út, hogy estére fehér lett tőle a nadrág szára. Egyszer a Tisza kijött egészen a füzesig, akkor ugyanitt hajtották vissza az állatokat a magasabb földre.
Az út mindig is arra vezetett.
Most viszont csalán helyett sorompó akadályozta a járást.
Megfogta.
Lakat volt rajta.
– Jó reggelt, János bácsi.
Az egyik új ház kapujában egy férfi állt. János ismerte látásból. Ádámnak hívták. Városból költözött ki tavaly, feleségestül, két gyerekkel.
– Neked lehet, hogy az – morogta János.
Ádám közelebb jött.
– Ne haragudjon, ezt tegnap szerelték fel.
– Látom.
– Az önkormányzat.
– Azt is gondoltam, hogy nem a Tisza tette ide.
Ádám hallgatott egy pillanatig.
– Sok volt a panasz.
– Mire?
– A sárra. Meg az állatokra.
János hátranézett.
A juhok összetömörülve vártak.
– Ezekre?
– Nem személy szerint ezekre.
– Az jó.
Ádám elmosolyodott, de János nem.
– János bácsi, ezt meg kell értenie. Itt most már családok laknak.
– Eddig kik laktak?
– Nem úgy értem.
– Tudom.
Ádám a sorompóra tette a kezét.
– Van másik út.
– Van.
– Arra nem lehetne?
– Lehetne.
– Akkor?
– Három kilométer.
– Az nem olyan sok.
János ránézett.
– Te gyalog jársz dolgozni?
Ádám megvakarta az állát.
– Nem.
– Na.
A köd lassan szakadozni kezdett. A házak tetején megjelent a nap. Valahol egy redőny felcsapódott, aztán egy másik. Az egyik udvarból gyerekbicikli kandikált ki, mellette műanyaglapát és egy sárga labda hevert a fűben.
– A gyerekek felébrednek a kolomptól – mondta Ádám.
János bólintott.
– Én is.
– Fél hatkor.
– A birka nem hord órát.
– De maga igen.
János most nézett rá először rendesen.
– Van hozzá kulcsod?
Ádám nem felelt.
– Kérdeztem valamit.
– Van.
– Akkor nyisd ki.
– Nem lehet csak úgy.
– Miért?
– Mert akkor minek tették ide?
János elengedte a botját. Az beleállt a puha földbe.
– Ötven éve járok ezen az úton.
– Értem.
– Nem érted.
Ádám arca megfeszült.
– Maga meg azt nem érti, hogy változik a falu.
– Látom.
– Mi azért költöztünk ide, mert itt szeretnénk maradni.
János hallgatott.
– A városban albérletben laktunk – folytatta Ádám. – Itt legalább van kert. A gyerekek kimennek az udvarra. Ismerik a szomszédot. A feleségem visszajött tanítani az iskolába. Nem azért jöttünk, hogy maguknak rosszabb legyen.
János a fehér házak felé nézett.
– Hanem hogy nektek jobb legyen.
Ádám sóhajtott.
– Igen. Nekünk is.
Egy kos türelmetlenül dobbantott.
– Tavaly tizenkilenc gyerek költözött ide – mondta Ádám.
János nem szólt.
– Jövő héttől újra jár az óvodabusz. Hat éve nem járt.
János lenézett a lakatra.
– Hány gyerek van összesen az utcában?
– Huszonhárom.
– Sok.
– Szerintem is.
A Tisza felől madarak húztak át a gáton. János sokáig nézett utánuk. A köd már fölemelkedett a rétről, és a nyárfák törzse között keskeny, ezüstös csíkban felvillant a folyó.
Arra gondolt, hogy gyerekkorában többen jártak ezen az úton, mint most az egész faluban. Tehenet hajtottak, szekeret toltak ki a sárból, kaszát vittek a vállukon. Esténként emberek ültek a kapuk előtt.
Aztán egyre kevesebben maradtak.
Most meg új házak álltak ott, ahol régen a juhok legeltek.
Aztán azt mondta:
– Nyisd ki.
Ádám elővette a kulcsot. A lakat nehezen engedett. A sorompó felnyikordult.
János intett a bottal.
A nyáj megindult. Lassan folyt át közöttük, mint valami szürkésfehér víz. A paták nyomot hagytak az aszfalton. Ádám félreállt.
Az egyik ház ablakában egy kisfiú jelent meg pizsamában. Az üveghez nyomta a homlokát, és nézte az állatokat.
János észrevette. Nem szólt semmit.
Amikor az utolsó birka is átért, visszafordult. Leengedte maga mögött a sorompót.
Ádám ránézett.
– És holnap?
János megállt.
– Hétkor jó?
Ádám bólintott.
– Jó.
– Akkor hétkor.
– És a sár?
János végignézett a juhokon.
– Azt beszéld meg velük.
(Vége)
(Az illusztráció forrása: AI)
Írók, költők, képzőművészek figyelmébe: