Fényébe ölel e kora délelőtt, fénylek hát derűsen, együtt a fákkal, verebekkel, parkoló autókkal, a lottóárus csalfa céduláival, erre mindig kapható vagyok, lassítok, meg-megállok, próbálgatom a ritmust, az alkalmit ugyan, de az elevent, az elmúlót, de az igazit; ősz hajózik a Dunán lefele köd-vitorlákkal, de már biztos helyről nézem, hogy vissza- csillanunk a semmibe tartó kabinablakról, nem vagyok egyszerre itt és ott, csak annyira szép, mint bármi más, csak annyira fáj, hogy elviselhető legyen a háttérben a figyelmeztető vonulás, a leveleken az alvadtvérszín, az autók alatt a megőszült fű, a verebek riadt szeme, a tehetetlenség nyugalmával nézzük egymást, nem beletörődve, de mindent tudva, mint a rég meghalt festő medvebocs-arca az ötödik emeletről lezuhanó írót – s még mennyi kimerevült emlék hajózik a semmibe, sóhaj-könnyű roncstelep, zsibbadó erekkel összekötözött rakomány, hogy kilazulok magamból, s mint prédára tutul az ősz, mentő vijjog, a kutyák füle rémülten fölnyúlik, arrébb lép a fény, a túloldali bokrokat röntgenezi, elfoszlik ez a perc is, összeomolva hátrál, s kidob magából a délelőtt.