A trianoni tragédia megrendítette a magyarságot. A szellem embereire várt a feladat, hogy a szétdarabolt ország népét a kilátástalannak látszó helyzetből felrázzák. Kós Károly Kiáltó szó című röpiratában ébresztőt fújt: „Mégis kiáltok! Neked, Erdély, Bánság, Körösvidék és Máramaros ezeresztendős magyarsága. Ébredj kétesztendős álmodból, szemedet nyisd; nézz széjjel és állj az új életben tusakodni akarók közé.” A régi Magyarország nincs többé, de Erdély feltámad majd – hirdette a látnok.
Kós Károly felhívása vetette meg a kibontakozó erdélyi szellem alapjait. A látomásszerű kiáltvány hitet, bátorságot öntött a csüggedőkbe. Az erdélyi magyar értelmiség a transzilván eszme elmélyítésével akarta a széles népréteg történelmi tudatát, szülőföldhöz való ragaszkodását, közösségi felelősségtudatát éleszteni. Az erdélyi szellem képviselete nem mondott ellent az egyetemes magyar identitás gondolatának, éppen ellenkezőleg, annak keretein belül igyekezett a sajátos hagyományokat, kulturális értékeket megőrizni.
A történelmi Erdély szellemi örökségének védelmében a szépirodalom művelői oroszlánrészt vállaltak. A múzsák Helikon hegyén történő találkozásainak példáját követték, a tollforgatás mesterei az alkotás vágyával igyekeztek az erdélyi Helikon hegyén munkába állni. Az írók sorra feldolgozták Erdély történelmének fontos eseményeit, különösen a középkor, az önálló erdélyi fejedelemség és a reformkor gazdag szellemi világát. A hajdanában élt írástudók, krónikások kezéből kiesett a toll, de amit megírtak, örökül hagytak, az hű képet festett a letűnt időkről. A Helikon műhelyeiben ez a kép mindinkább tökéletesedett. Az erdélyi történelmi regény, elbeszélés, líra rövid idő alatt a transzilván irodalom vezető műfajává magasztosult.
A Helikon írói hittek a transzilván eszme népeket összebékítő és irodalmakat közös munkára fogó erejében. Marosvécsen a szellemi központ megalakulása utáni első években szoros együttműködés jött létre a román és a szász irodalom képviselőivel. A Helikon szellemi kisugárzása mély nyomot hagyott mindkét nép irodalmi életében. A kisebbségi sors mostoha körülményei ellenére az erdélyi magyar irodalom már kezdettől európai kitekintést mutatott, az irodalom népeket egymáshoz fűző erejében reménykedett. Babits is ezt vallotta. „A kis irodalmak reménye, hogy fontosat és igazat mondhassanak ma, amikor a nagyok is alig tudnak ilyent mondani.” A Helikon lelkes íróit az a szándék vezérelte, hogy a kisebbségi sors hátrányos helyzetéből az európai haladás irányába keressenek kiutat. Az erdélyi főnix megelevenedett, szárnyra kelt, az életnek halál fölött aratott győzelmét hirdette. A Kiáltó szónak ma is visszhangoznia kell!
A pszichológiából ismert feldolgozás (elaboráció) fogalom arra emlékeztet, hogy csak az képes túljutni az élet válságain, aki feldolgozza mindazt, ami vele történt. A kisebbségi sorsba jutott népnek is erre van szüksége. Az irodalomnak ebben a gyógyulási folyamatban különösen fontos szerepe van. Az irodalomból az új élet fénye sugárzik azok felé, akik könyvet vesznek kezükbe. Az irodalmi mű megváltoztatja, gazdagítja világlátásunkat, megkérdőjelezi a beidegződéseket, a valóság új szemléletéhez segíti az olvasót.
Ignácz Rózsa vallomásában írja: szinte mindig „szélben”, pontosabban „ellenszélben” alkotott, de nem volt törékeny nádszál, nem hajolt semerre sem, megtartotta egyensúlyát. Volt benne egy jó adag székely konokság, ami idővel tiszteletet parancsolt. Regényeiben a kisebbségi sorsban élő embereknek állított emléket. Nemcsak lelkületében, de témaválasztásában is mindig erdélyi író maradt. Az erdélyi magyarság, a moldvai és bukovinai csángók megrázó ábrázolása révén új elemekkel gazdagította a magyar szépirodalmat, amit néhány mondatban így örökít meg: „Az Osztrák–Magyar Monarchia országában, Erdélyben születtem. Negyedik elemiben, 1918-ban Fogarason hazánk földrajzát még úgy tanultuk, hogy fővárosa Budapest. […] Itt tartottunk, amikor még számomra ismeretlen nyelvet beszélő urak jöttek be az osztályba, a térképet leakasztották és magukkal vitték. Két hétig nem tanultunk földrajzot. Két hét múlva új térképet kaptunk, és azt tanultuk, hogy hazánk, Nagy-Románia fővárosa Bukarest. […] Azóta egyfolytában kérdezgetem magamtól, miért nem lehet túljutni a gyermekkor élményein? Miért nem lehet újabb alapvető élményeket szerezni? Örökké magunkon viseljük a jelt: szülőföldünk, gyermekkorunk társadalmának, osztályának, nemzetiségünk helyzetének hatását? […] Honvágyas vagyok. Honvágyam tárgya kisgyerekkorom Erdélye; a múlt, apám, anyám, a családi együttes felejthetetlen. A hazát cserélt ember módján, itt csak itthon vagyok.”
Ignácz Rózsa
Író, színművésznő. 1909. január 25-én született Kovásznán. Kolozsváron érettségizett, majd Budapesten elvégezte a Színművészeti Akadémiát, és 1931–1939 között a Nemzeti Színház tagja, a budapesti Színházi Magazin párizsi tudósítója. Első írását Benedek Elek közölte a Cimborában. Nemcsak lelkületében, de témaválasztását illetően is mindig erdélyi író maradt. Regényeit nagy drámai erő, szenvedélyes stílus jellemzi. A moldvai és a bukovinai magyarság életének megrázó ábrázolása nyomán új témával gazdagítja a magyar szépirodalmat: Anyanyelve magyar (1937), Született Moldovában (1940). Ugyanez a téma foglalkoztatja útirajzában is: Keleti magyarok nyomában (1941). Erdélyi témához tér vissza 1959-ben kiadott történelmi regényében is, amelynek címe Torockói gyász. A színészet világából is szívesen meríti témáit: Róza leányasszony (1942, Laborfalvy Róza életregénye), Prospero szigetén (1960, színészportrék). Jelentősebb munkái az említetteken kívül: Márvány kikötő (1947), Rézpénz (1938), Két élet (1943), Urak, úrfiak (1946), Mámoros malom (1947), Az utolsó daru (1959), Tóparti ismerősök (1961). Regényeit francia, német, olasz és török nyelvre fordították. 1979. szeptember 25-én hunyt el Budapesten.
Szöveg forrása: https://www.erdelyibreviarium.ro/essze/2022-01-25-k-1200/urom-es-orom
Kép forrása: https://www.hirmondo.ro/kultura/ignacz-rozsa-a-regi-kovasznarol/