Menü Bezárás

Dancs Rózsa: Március idusán – Sepsimagyaróson

„Március 15-én reggel fél 9 tájban egy csoport fiatalember lépett ki a Pilvax Kávéházból és esőt vert a szél. Hányan voltak? Negyvenen? Nyolcvanan? Nem tudjuk pontosan. Annyi biztos, hogy nem kevesen. Elenyésző szám a százezres városban. Maroknyi fegyvertelen csapat a Pesten állomásozó kétezer császári katonával, a budai vár ágyúival szemben. Lucskos utcán gyalogolt a kis csoport; kitért útjukból targonca, lovas szekér. Nem kiabáltak, nem énekeltek, még ütemre sem léptek. Mégis amerre elhaladtak, kinyílt az ablak. A boltosok az üzletajtóból mutogattak rájuk, a járókelők ámulva álltak meg. Itt is, ott is belépett valaki a járdáról és csatlakozott a menethez. Elől nyurga, barnaarcú fiatalember haladt, szigorú, elszánt tekintettel. Petőfi. Mentek, hogy maguk mellé vegyék az egyetemistákat talpra állítsák a pesti nép ezreit kiverekedjék a magyar szabadságot, vagy meghaljanak érte” (Csernátoni Füzetek, 1993. március 6.).

Körülbelül ezekkel a szavakkal indította március 15-én Botka László, a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház színművésze az ünnepi műsort Sepsimagyaróson. Hasonló szövegek elhangzottak ezen a napon mindenütt a világon, ahol magyarok laknak, Sepsimagyarós történetében azonban ilyen ünnepségre a legeslegelső alkalommal került sor.

Március 15-ének történelmi szimbóluma másfél évszázada immár az emberek tudatában és szívében a haza- és szabadságszeretet fogalmával azonosul, olyannyira, hogy az utókor csak lírai hevülettel tud szólani róla, miként például az egykori Erdély(rész)i Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) elnöke-főtitkára, Sándor József tette: „Nem is tudok prózában beszélni, / Mikor a hősök ünnepnapja van, / Kik nem tanultak senkitől se félni / S haltak, ha kellett, némán, szótalan; / kiknek ajkáról csak egy ige hangzott, / Egy volt szívöknek utolsó szava, / Míg vérök hullva, folyamként patakzott, / Végső imájuk: ‘Éljen a haza!’ / A Kárpátoktól le az Al-Dunáig, / A Székelyföldtől el az Alpokig, / Szállott a honvéd, küzdve száz halálig / És meg nem állva a diadalig” (Csernátoni Füzetek, 1994. március 9.).

Azóta volt 1956-unk és volt 1989-ünk – az eredmény pedig? Szerény gazdasági előremozdulás talán, ám sok-sok vér, börtön, csalódás, majd keserű újrakezdés.

Sepsimagyarósi felvétel. Készítette: Varga Gabriella (A kép illusztráció)

’48 előtt?

Ha belegondolunk, hogy a Szabadság mióta incselkedik jóhiszemű nemzetünkkel, messzire kell visszaszállanunk képzeletben. Hiszen valahol a távoli keleten, a hatalmas folyók barázdálta füves pusztán szökkent fel mesebeli csodaszarvas képében Hunor és Magor előtt, hogy a dús legelőjű Pannóniában megpihenjen; aztán megjelent Nándorfehérvárnál, majd elvérzett Szigetvárában és Mohácsnál; közben hajszolta Mátyás király, vérét ontotta érte és dalolt hozzá Balassi Bálint; érte bujdosott el II. Rákóczi Ferenc és állt a muszka ágyúk kereszttüzébe Petőfi Sándor. 1956-ban, s még inkább 1989-ben már az a gyanúnk is felébredt, hogy nem is csodaszarvasban öltött testet, hanem inkább főnixmadárban: vérből, fojtott hamuból újraéledő mítosz tulajdonképpen, amelyhez gyújtószikrának óriások nőnek fel időről időre.

A százötven évvel ezelőtt kigyúlt forradalmi láng Pestről átcsapott Agyagfalvára, ahonnan a hívó szó Erdély legapróbb településeibe is eljutott. Így történhetett meg, hogy Székelyföldről mintegy 12 ezer ember állt fegyverbe aztán. A szülőfalumnak tekintett Sepsimagyarós akkor alig kétszáz főnyi lakossága hét hősi halottjának nevét írhatta be a krónikába 1849 után: Bordás Miklós, Dancs Pál, Farkas Miklós, Fodor Lajos, Kovács Ferenc, Magyarósi Elek és Máté István honvédekét.

Könnyes szemű, meggyötört, elnyűtt fizikumú falusiak – mintha a múlt századi állapotok állandósultak volna itt! – hallgatták a színész ajkán megelevendett Talpra, magyar!-t az évszázados rejtegetésből előkerült hatalmas piros-fehér-zöld zászló alatt. Ragyogó szemű gyermekek várták kíváncsian, hogy mit is üzent Kossuth Lajos, és észrevettem, hogy némelyik reszkető kezű nagyapja mellén megsimogatta a háromszínű kokárdát. Miután felzokogott a Székely és a Magyar Himnusz, ünnepélyes meghatottsággal állt a zászló alá a koros Bordás Imre, hogy elmondhassa végre gyermekkora óta szívében dédelgetett kedvenc versét, a Honvéd sírját. Egy életen át gyakorolta a szavalást, hogy ne felejtse el a névtelen költő sorait – legfeljebb ekéje nyomán morfondírozhatta el magában eddig azt, amit most egyszerű pátosszal, tisztán, székely méltósággal előadott.

Hogy személyesen megélhettem Magyarósnak ezt az ünnepét, véletlennek is tekinthetném, de álmaimat nyugtalanító honvágyam enyhítésének is. A hivatalos ünnepségek áradatában a bölcsőhely meghittsége biztató útravaló.

És imádság foszlányai jutottak eszembe, amelyet Kusztos Tibor mondott el egykoron: „Áldd meg, Atyánk, e népet, melyet Jézus vérével mostál tisztára tévelygő voltában, hogy megtalálja az életnek útját. Tedd erőssé hitében, hogy be ne csaphassák az álszenteskedő, hitetlen próféták. Hogy erős legyen ragaszkodásában a szülőföld iránt, melynek hűsége bányák mélyében leng, források vizével fakad s gyökerek szívósságával tapad.”

(1998)

Vélemény, hozzászólás?