most mégis tollat fogok
pedig látom, hogy apám mindkét keze hirtelen rámerevedik a vasvilla nyelére, s anyám kötényéből egyszerre földre hullanak a pincéből felhozott sárga citromalmák
még mindig gyönyörű szemében hangos robbanásra készül az évek óta elnémított sikoly – s én mégis tollat fogok
utoljára
megmondanám nekik, hogy nem a puskatusokkal elnémított verseim zúdították nyakukba a bajt, megmondanám, de inkább nem mondok semmit
még azt sem, hogy szeretem őket, mert felakad a hang a rozsdás szegekkel összefércelt húscafaton, ami egykor a nyelvem volt, ami még akkor tisztán ejtette a szavakat, hogy „szabadság, szerelem”, amikor még harsogva tudtam a világba énekelni, hogy „Erdővidék az én hazám, katonának szült az anyám…”, amikor még nem tudhattam, hogy katona én soha nem lehetek, mert anyám szépséges villám marciját emberi formájából is kifordítják, megsemmisítik a fiút, mielőtt férfivá érhetett volna…
Villám Marci – édesanyám dacos, izgága, felfortyanó villám kisfiú-magamra gondolok, és irigylem, vagy sokkal inkább, siratom azt az időt… s magamat
pedig akkor szégyelltem minden villámdörgő jelenetet, csak a világért be nem vallottam volna nekik… akkor –
most, amikor már nincsenek villámhárítók, mert a villámhárítókat velem együtt tönkrezúzták
ezt akarom tudatni velük
mindenkivel, aki nem tud a könnyeinek utat parancsolni, amikor ronccsá nyomorítottságom előbukkan a csűr mögötti bodzabokor ágai közül
a szomszéd nyüszítő, lábamat nyaldosó kutyájának is elmondanám, ha nem lenne ijesztő a torkomból kipréselődő hang, hogy sajnálom…, a miattam átélt rettenetekért sajnálok minden engem szeretőt
de még akkor is, így is – behunyt szemmel is, quasimodóvá torzítva is, elfojtottan, fehéren izzik lelkemben az a szó, hogy szabadság…, immár a szerelem örökre elszállt reménye nélkül
szabadság az előlem örökre bezárult Budapesten, Prágában – és az innen karnyújtásnyira nyújtózkodó Szépmezőn
kölyökkoromban volt egy képzeletbeli játékom, amit újra és újra megismételtem, amikor az ostort pattogtatva magamra maradtam: a falu büszkeségét idéztem oda, Bihari Jóskát, aki talán meghatottan, térdre ereszkedve elszavalta volna szülőháza küszöbje előtt a Füstbe ment tervet, és mert nem kísérte tapsorkán a mutatványát, széttekintve talán észre is vette volna azt a kisfiút, aki a hatalmas diófa mögé lapulva átszellemülten bámulta a falu vándorát, aki onnan, odaátról, a soha át nem léphető határ túloldaláról tért vissza, hogy szülei sírjára végre virágot tehessen… lehunyt szemmel ott láttam az embert a fehérre meszelt oszlopos bejárat előtt, olykor nem is lépett be a házba, hanem csak bekukucskált az ablakon, hátha megpillantaná rántást kavargató gyönyörű anyját és gondjaiba merült apját…
szerettem volna kezet rázni egyszer a híres-neves Bihari Jóskával, aki talán már látta a kanyargó Duna mindkét oldalát, netántán még az árvalányhajas, szépséges Hortobágyon is megfordult, és megsimogatta azt a követ, ahol először elszavalták a Talpra magyart, s a kalapját is levette – le kellett vennie, mert székely ember mindig tudja, hogy mit kell tennie –
a ház előtt, ahol raboskodott egykor Táncsics Mihály
azt a kisfiú-engemet meg kellett látnia, aki, mialatt jámbor teheneket terelgetett az erdő szélén vagy az Olt partján, szeretett a fűbe heveredni, hogy ábrándozhasson
az az ábrándos magam szabadságot álmodott a világnak, hatalmasat, a felhők útját követve kilépett Erdővidék gyönyörűséges, de szűk kereteiből és repült… határokon át Vereckétől a Pilis hegységig és a magas Tátráig, hogy ott a hargitai szellők üzenetével a szívekbe kiáltsa Kríza János aggódását: „Hol vagy, hazám, te drága táj, / Utánnad szívem mindég fáj, / Ékes képedet ölelem, / S miattad vérzik kebelem.”
ezt mondtam volna el a szőke Tiszának is – ilyesmikről ábrándoztam dacos, izgága villám marciként… pedig akkor még nem tudhattam, hogy „holnap forradalom lesz”
de amikor édesanyám elém tette a gőzölgő, tejben főtt köleskását, akkor elcsendesedett minden bennem, mert azt nagyon szerettem, annyira finom volt, mint a lerben sült pityókával szürcsölt káposztalé… most nincs íze a tejes kásának, nincs íze a káposztalének, nincs íze semminek – rozsdás vastűvel összefércelt nyelvem képtelen megkülönböztetni az ízeket egymástól, csak a szagok igazítanak el, vissza az időben… – ezt eddig nem mondtam meg, most, ebben az utolsó levélben elárulom, hogy tudja a drága, szelídségre kényszerített, még mindig gyönyörű szemű édesanyám
katonának nem szültél, jó édesanyám, de költőnek – igen
hogy is volt? egyszer, amikor az alámenőben a köményt vetettük, kezdtem hangosan skandálni, hogy „e fiúból pap lesz, akárki meglássa”, egyszerre mindenki elkezdett kacagni, még én is, mert a papok ritkán lázadoznak olyan dacosan, ahogy én szoktam a mindenféle rám parancsolt rend ellen
pap – az nem, de költő? még a cséplőgép zúgásába is rímeket hallottam bele, s az osztováta csattogásába a szabadságért vágtató lovak galoppját… szerettem figyelni a szövés, fonás, kosárkötés közben szorgalmaskodókat, mert közöttük lábatlankodtak a leánykák is, különösen az a kicsi tipegő, szőke, lenvirág szemű, akit csak azért is megcsókolok, hogyha majd nagy leszek, esküdöztem magamnak…, akit ma is meglesek az istálló ajtaja mögé bújva, ha elhalad a kapunk előtt vagy elsuhanni látom a kertek alatt…, akinek egyszer, egy vasárnap délután, amikor mellettem hallgatta a rezesbandát, úgy elszédített az illata…!
akkor egy pillanatig szerettem volna visszasegíteni a válláról lecsúszott hárászkendőt, csak hogy hozzáérhessek…, aztán csak hazafutottam onnan, mert nem akartam elárulni, hogy szerelmes vagyok
édesanyám, én soha nem csókoltam leányt, soha nem öleltem senkit, pedig mindig készültem rá, de előbb a szabadság…
igen, a szabadság…, a Kardos hegyen állva hősnek láttam Erdővidék minden lakóját, akiket bár keservesen nyomott az osztályharcos megkülönböztetés, nem törtek meg, édesapámat sem tudták összetörni…, tudtam, hogy nehéz neki, de őt nem sajnáltam, mert ő erős volt és büszke…
csak akkor omlott össze, amikor a belőlem maradt emberroncsot visszadobták az udvarára
ganajtúró kukacnak! mindenkit elborzasztó madárijesztőnek
akkor szorította két marokra a vasvillát, arcán patakzó könnyeivel, véresre harapott, hangtalan ajakkal hangtalan maradt ő is, mert poloskák tucatjait rakták le a tőlem-félők, még a fejőszék és a jászlak repedéseibe és a kút kávájára is jutott azokból… az ő szabadságuk, biztonságuk védelmére
megfojtották a szót, kitiltották kezemből a tollat, a verseimet pedig hamuvá semmisítették, szülőházamat börtönömmé gyalázták…
utoljára, dacból, most mégis itt araszolgatom a sorokat, mert tudom, ha végső kirohanásom nem sikerül – és miért is sikerülne, éppen most? –, akkor itt kell hagynom drága családomnak és megcsúfolt népemnek a rettenetet feloldózó üzenetemet:
a gyász elviselhetőbb, mint az életnek ilyen iszonyatos lenullázása – nemcsak nekem megalázó, hanem mindenkinek és mindennek, akivel és amivel szembetalálkozom, hiszen még a csorda után loholó kuvasz is ijedten vinnyog tova a láttomra
most megtudhatjátok: a csűr agyában régóta lapul az a skatulya, amiből csak egyetlen szál gyufát fogok kivenni
de még előbb ez az utolsó lázadás – a brassói út…
és amikor fellobban az az egyszál gyufa…, én a szabadság tűzmadaraként szállok el tőletek
Dancs Rózsa
A képzeletbeli levél valós alapja: Moyses Márton székelyföldi mártír költő 1941. április 20-án született Nagyajtán. A baróti középiskola diákjaként 1956-ban, a magyarországi forradalom idején, három társával megpróbált átjutni Magyarországra, hogy segítsék a forradalmárokat, de eltévedtek, és kénytelenek voltak visszafordulni. 1960. november 22-én letartóztatták „Holnap forradalom lesz”, „Vörös és fekete reakció” és „Beszélgetés a halállal” című verseiért, és hétévi börtönbüntetésre ítélték. A börtönben, hogy ne tudjanak vallomást kicsikarni belőle, egy cérnadarabbal levágta saját nyelvét, amit ott helyben minden érzéstelenítés nélkül visszavarrtak fogvatartói. 1970. február 13-án, egy évvel Jan Palach prágai és Bauer Sándor budapesti mártíriuma után Brassóban a kommunista párt székháza előtt benzinnel leöntötte és felgyújtotta magát. Rá három hónapra a baróti kórházban halt meg, 1970. május 13-án. (Forrás: Wikipedia)
(Megjelent: DANCS RÓZSA: Palackposta, Kaleidoscope, 2019., Toronto. ISBN 978-1-896991-41-2)
Beszélgetés Tófalvi Zoltán történésszel
Élő fáklyaként világított – nincs még egy olyan hősünk, mint Moyses Márton
(2025. november 14.)
(…) Tófalvi Zoltán kutatásainak egyik sarokkövét jelenti Moyses Márton élettörténetének és mártíromságának feltárása: 2004-ben Katyi Antal operatőrrel Életem mint égő fáklya címmel dokumentumfilmet készített, amellyel elnyerte a Lakiteleki Filmfesztivál különdíját. A Román Televízió magyar adásának Miholcsa Gyulával készített Moyses Mártonról dokumentumfilmet.
Tófalvi Zoltán Nagyajtán október végén részt vett az unitárius templomvár előtti téren felállított, az egykori szovjet megszállási övezetben a diktatúra ellen önégetéssel tiltakozók közös emlékművének avatásán. Ezt követően beszélgettünk vele.
Kezdetben nehéz volt kutatni
– Mikor találkozott először Moyses Márton nevével, illetve mikor fogott életpályájának kutatásába?
– Kolozsváron a Babeș–Bolyai Tudományegyetem történelem–filozófia fakultásán, történelem szakon végeztem, gyerekként éltem meg ötvenhatot, nem meglepő, hogy mindig is érdekelt, vajon mi történt. Érdekelhetett bármennyire, nem lehetett kutatni, 1990-ig tabutémának számított ez az időszak. Amikor belevághattam a témába, nagyon hamar megismertem Moyses Márton nevét, hiszen nagyon izgalmas a története: ő az a fiatalember, aki meggyőződéséért a tűzhalált is vállalta. Mindennek ellenére 2002-ig, a lusztrációs törvény megjelenéséig kellett várnom, hogy történetével behatóbban foglalkozhassam. Nehezítette a munkát, hogy csak visszaemlékezések voltak. Mindenki kialakítja a saját kis történetét, de az nem biztos, hogy hiteles. Áttörés akkor történt, amikor Moyses Márton dossziéját Kolozsvárról átvitték a Securitate Irattárát Vizsgáló Országos Tanács bukaresti levéltárába, s bár időbe telt, de megkaptam a teljes dokumentációt, a teljes periratot, majd megfigyelési és követési dossziéját. Ekkor ismertem meg a görög sorstragédiákra emlékeztető történetét, és ekkor határoztam el, hogy filmet készítünk róla. A Magyar Nemzeti Filmintézettől támogatást kértem és kaptam is, Katyi Antal operatőrrel pedig elkészíthettük azt a filmet, amellyel a Lakiteleki Fesztiválon különdíjat nyertünk.
– Mi derült ki a kutatások alapján?
– A kutatások alapján az derült ki, hogy Moyses Mártonhoz hasonló hős nincsen a világtörténelemben. Hiteles levéltári dokumentumok és három cellatársának – Ioan Popának, Jakab Pálnak, Gheorghe Todorannak – a vallomása bizonyítja: azért, hogy veréssel se tudjanak belőle terhelő vallomást kicsikarni a társaira – elsősorban barátjára, Szokoly Elekre –, a Securitate kolozsvári börtönében 1962. szeptember 28-án a rabruhájából kitépte az erősebb szálakat, azokkal pedig levágta a saját nyelvét! Micsoda fájdalommal és vérzéssel járhatott! A Moyses Márton tűzhalála című kötetemben közlöm a hiteles orvosi lapot is, amelyben az áll, hogy a levágott nyelv gyógyítására a börtön orvosnője, dr. Ileana Ionescu kamillateát (!) írt fel. A „kezelés” hatására Moyses Márton feje éjjelre nagyon feldagadt, mentővel kellett bevinni a kolozsvári sebészeti klinikára. 1962. szeptember 29. és október 6. között feküdt a kórházban: visszavarrták a nyelvét, de nem forrt vissza rendesen, és élete végéig – ezt Éva húga mesélte nekem a dokumentumfilmben – nehézkesen beszélt.
A filmforgatáskor nagyon megható jelenet volt, amikor elmondtam Szokoly Eleknek, hogy Márton érte vágta le a nyelvét, ő pedig ott helyben elsírta magát, hogy ő arról nem is tudott.
Csatlakozni a forradalomhoz
– Vegyük sorjában Moyses Márton történetét.
– A bentlakás nevelőjének, Dienes Csabának volt az érdeme, hogy hallgatták a Szabad Kossuth Rádió adásait, s tisztában voltak a forradalom történéseivel. Ezért történhetett meg, hogy amikor a sepsiszentgyörgyi rajoni párttitkár kiment a baróti líceumba, hogy „megmagyarázza”, mi is történik Magyarországon – ellenforradalom és minden egyéb –, Moyses tiltakozott az elhangzottak ellen. Ezzel már biztosan a hatalom célkeresztjébe került. Ő biztatja fel Józsa Csabát, Bíró Benjámint és az ugyancsak nagyajtai Kovács Jánost, hogy szökjenek át Magyarországra és segítsék a magyar forradalmárokat. Erre nem november 4-én került sor – ahogy a sajtóban szinte mindig megjelenik –, hanem november 11-éről 12-ére virradó éjszaka. 11-én este Józsa Csaba még hazament Bibarcfalvára a tanító édesapjához, hogy felvegye az ünneplőruháját. Barótról gyalog indultak el Ágostonfalvára, hogy ott vonatra üljenek. Bíró Benjámin csíkszentdomokosi származású volt, de 1946-ban, a nagy szárazság idején őt az érmelléki Érkörtvélyesen fogadták be, tehát ő pontosan tudta az utat és ismerte azt a vidéket. Elmennek Nagyváradig vonattal, ott váltanak, felülnek az Érmihályfalvára tartó vonatra és leszállnak Körtvélyesen. Úgy döntenek, nem jó, ha mind a négyen nekiindulnak a határnak: Józsa Csaba és Bíró Benjámin külön, Moyses Márton és Kovács János külön indul el. Bíró Benjámin ismerte az utat, át tudtak szökni a határon.
Nyírbélteken átmentek a falun, és egy fa alatt elrejtették személyi igazolványaikat, majd gyalog elérkeztek Debrecenbe. De hát a forradalmat már leverték! A debreceniek felmérték, hogy ez a két gyerek nagyon nagy veszélyben van. Befogadták, beíratták egy szakmai gimnáziumba, és még egy ezredes is azt mondta nekik, inkább vallják azt, hogy Bácskából, azaz Jugoszláviából szöktek át, és nekik semmi közük nincs a forradalomhoz. Itt kell azt hangsúlyozni, hogy időközben a Kádár János-féle ÁVH felvette a kapcsolatot a román Securitatéval, és nagyon hamar kiderítették, hogy ez a két gyerek erdélyi és a baróti gimnáziumba jár. És itt jön egy nagyon fájdalmas pillanat! Józsa Csabának az édesapja, Józsa Ferenc, a kiváló tanító gyönyörű írásával levelet ír: ő beleegyezik, hogy fogadják örökbe Debrecenben a fiát, csak a gyereknek ne legyen semmi bántódása. Levelek egész sora van erről. De azoknak semmi hatása, a két gyereket 1957. március 15-én – hogy soha ne felejtsék el az időpontot – a kádári hatóságok átadják Ártándnál a román hatóságoknak. A román és magyar nyelvű jegyzőkönyv szerint a magyar határőrség részéről egy Balázs Géza nevezetű hadnagy adta át úgy, mintha csak két tárgyról lett volna szó. Bár kiskorúak, a határon, Borsnál azonnal letartóztatták és egyenesen vitték a nagyváradi Securitatéra. Mind a ketten – mi mást tehetett volna egy 15 és egy 15 és fél éves gyerek? – mindent bevallottak. A kihallgatás nagyon rövid ideig tartott, és mivel Bíró Benjámin volt az idősebb, őt elítélték három és fél évre, Józsa Csabát pedig három esztendőre. Mindkettőjüket az Ocnele Mari-i kiskorúak börtönében helyezték el, de ugyanolyan kegyetlenül bántak velük, mint a felnőttekkel. Amikor kiszabadultak, Józsa Csaba azt hitte, ha elmennek Vajdahunyadra, elvegyülhetnek a nagy munkástömegben, akkor nem követik. Nyilvánvaló, hogy nem sikerült.
– Hogyan alakult a továbbiakban Kovács János és főleg Moyses Márton sorsa?
– Ők ketten eltévedtek a határnál, és néhány nap múlva vonattal, éhesen visszajöttek Nagyajtára, illetve Barótra. A baróti középiskola vezetősége – divatos szóval – exmatrikulálta Moysest és Kovács Jánost. Szilágyi Margit, a Magyar Autonóm Tartomány főtanfelügyelője ismerte Moyses kivételes tehetségét, hogy egyaránt ért az irodalomhoz, matematikához és fizikához, Kozma Béla igazgató segítségével Mártont „átmentette” – átlopta – a híres marosvásárhelyi Bolyai Farkas Gimnáziumba. Ott ismerkedett meg Szokoly Elekkel – bár ő magánúton végezte a középiskolát –, akivel együtt járt a Molter Károly által vezetett irodalmi körbe, és nagyon jó barátok lettek. Végül 1959-ben érettségizett Marosvásárhelyen. Melléktörténet, de ide kívánkozik, mert megmutatja, a hatalom mennyire aprólékosan ki akarta törölni a történelemből Moyses Márton emlékét: amikor a filmet készítettük, kerestük osztályának a tablóját, de nem leltük, valakik eltüntették, miután letartóztatták. Aztán a volt osztálytárs, Kincses Előd ügyvéd volt az, aki évtizedek múltán újrakészíttette azt a tablót, s helyet kapott azon Moyses Márton fényképe is. Marosvásárhelyen Moyses Márton gimnáziumi osztálytársa volt Gálfalvi György író, aki a filmben megrázó és nagyon hiteles visszaemlékezésben beszélt a barátjáról.
Versekért börtön
– Mennyire tartotta rajta a szemét az állambiztonság?
– Úgy tűnhet, a Securitate „megfeledkezett” róla, de nem úgy van. Megfigyelési és követési dossziéját olvasva nyilvánvalóvá vált, folyamatosan szemmel tartották. Akkor is közelről követték, amikor az egyetem előtt egy évig Sepsiszentgyörgyön a Dózsa György nevét viselő textilgyárban dolgozott és munkásszállón lakott. Megvannak a munkásszállók több tagjának jelentései. Azt is el kell mondani: bizony sok nagyajtai jelentett róla részletekbe menően. Sejtem, hogy a „Baibits Mihai” fedőnevű besúgó mögött egyik irodalomköri barátja rejtőzik.
– Moyses Mártont 1960-ban letartoztatták, majd elítélték. Miként történt az?
– A letartóztatással nem volt nehéz dolguk, hiszen, mint mondtam, követték, azaz egészen pontosan tudták, Kolozsváron hova kell érte menniük. 1960. november 22-én délben, egyetemi előadás közben tartóztatták le, majd azon nyomban Marosvásárhelyre vitték, ahol másnap megkezdték a kihallgatását. A letartóztatásáról részletesen beszélt Kincses Előd ügyvéd húga, Kincses Emese neves magyartanárnő, aki csoporttársa volt Moyses Mártonnak. Végül a szökési kísérlete és a megtalált versei miatt a társadalmi rend elleni összeesküvés vádjával ítélték el hét évre, de két év múlva, 1962-ben szabadulhatott.
– Versekért ítélték el?
– Igen, versekért is. Ma csak hat versét ismerjük, de hogy ennyi is megmaradt, a szekusoknak köszönhető. A verseket lefoglalták, bekerültek a periratokba, majd lustaságból vagy véletlenül elfelejtették megsemmisíteni. Tudjuk viszont, nem csak ennyi, hanem egész füzetnyi verse volt. Ami előtt felvételizett volna az egyetemre, Szokoly Elek szülőfalujába, a bánsági Facsádra ment, s amikor onnan eljött, a füzetet otthagyta. Amikor Elek Márton húgától, Évától – aki telefonon felhívta, s éppen egy mondatot, a lényeget tudta elmondani, mert nyomban megszakadt a vonal – megtudta, hogy Moyses Mártont letartóztatták, vízhatlan csomagolásba tette a füzetet és elásta a facsádi kertjükben. Amikor Szokolyt letartóztatták, a szülei sejtették, hogy Elekből előbb-utóbb kiverik, hova lett Márton verses füzete, éjszakánként felásták az egész kertet és megtalálták, majd megsemmisítették. Meggyőződésem, ha több verse megmarad, ma úgy emlékszünk rá, mint az erdélyi magyar irodalom Gérecz Attilájára. (Gérecz Attila költő és sportoló, az 1956-os forradalom hősi halottja – szerk. megj.). Olyan forradalmi versei vannak, amelyeket újra kellene közölni.
– Mit tudni börtönben töltött időszakáról?
– A börtönben rabtársai úgymond bolondnak tartották, de Marci nem volt bolond. Egyáltalán nem volt bolond, sőt! A körülményeket viszont nehezen, nagyon nehezen viselte. Attól tartott, kínzással eérik, hogy a barátai ellen valljon. Hogy ezt megakadályozza, a rabruhájából kitépett cérna egyik végét a nyelvére kötötte, a másikat az emeletes ágy pereméhez, majd leugrott! A cellából hárman nyilatkoztak arról: amikor látták, készül valamire, próbálták megakadályozni, de nem sikerült.
– Ez a tette hozzájárult a korai szabadulásához?
– Valószínűleg igen. Betegségei miatt a văcărești-i börtönkórházban kezelték, s végül szabadon engedték, de kényszerlakhelyeként saját szülőfaluját, Nagyajtát, saját szülőházát jelölték ki. Ehhez hasonlóról nem is hallottam, de úgy vélem, céljuk volt vele, mert valamiképpen megalázni akarták. Hogy otthon, rokonaival, sorsosaival együtt a helyi téeszben – kollektív gazdaságban – kelljen a legnehezebb fizikai munkákat elvégeznie! Mert végzettségéhez, tudásához és tehetségéhez mérhető munkához természetesen nem juthatott. A kollektívben dolgozott, kint a mezőn…
Csak csínján az emlékekkel!
– Kutatásai során derült fény olyan részletre, ami meglepte, vagy jó volt tisztázni?
– Beder Tibor, aki nekem tanárkollégám volt Korondon, majd Hargita megye főtanfelügyelője lett, egy ideig Nagyajtán is tanított. Ő volt az iskola egyetlen egyetemet végzett tanára. A két ember ismerte egymást, többször találkoztak, sétáltak az Olt partján. Márton Éva nevű húga megírta, és a sajtóban megjelent az a téves állítás, hogy Mártont kizárólag Beder Tibor vádja alapján ítélték el. A filmben megszólaltattam Beder Tibort, aki elmondta – majd meg is írta –, való igaz, a marosvásárhelyi törvényszéken tanúvallomást tett, a vád tanúja volt! Minden tanúvallomást vádpontként vettek figyelembe. Az emberek nem tudják, de a Józsa Csaba tanúvallomását is vádpontként vették figyelembe! A Szoboszlai Aladár aradi, magyarpécskai, temessági, Óbéb községi római katolikus plébános nevével fémjelzett koncepciós perben 15 év börtönbüntetésre ítélt báró Bánffy Istvántól tanultam, aki nevetve mondta: a Securitate nem Jézus Krisztus, hogy mindent tudjon. Tehát azért van szükségük tanúkra, hogy azok információkat mondjanak, a „Visinszkij-módszer” alapján a beismerő vallomást majd kiverik a letartóztatottból. A beismerő vallomás azt jelenti, hogy a bűnösségét elismeri, de az már nincs benne, hogy azt veréssel érték el. Beder Tibornak nem volt úgynevezett besúgói dossziéja, erről aztán hivatalos papírt is szerzett. Ezért is mondom, hogy a visszaemlékezések hitelességével néha csínján kell bánni. Az oral history is történelem. Nagyon fontos történelem!
Fáklya Brassó főterén
– Moyses Márton miért választotta a tűzhalált? Hallhatott arról, hogy mások így fejezték ki tiltakozásukat a kommunista rezsimmel szemben?
– Hogyne hallhatott volna, hiszen a rádióban bemondták. Tudott Jan Palachról, és minden bizonnyal tudott Bauer Sándorról, aki Budapesten a Nemzeti Múzeum lépcsőjénél szintén 1969-ben tűzhalállal tiltakozott a kommunista diktatúra ellen. Jan Palach neve szerepel a periratban is, őt tekintette a példaképének. Jan Palach (1948. augusztus 11. – 1969. január 19.) a csehszlovákiai reformkísérletek elfojtására a Varsói Szerződés csapatainak bevonulása ellen Prágában Szent Vencel szobránál gyújtotta fel önmagát. Ebben a bevonulásban, sajnos, Magyarország is részt vett, Románia nem! Ő nemzetközi hős lett, miközben Moyses Mártonról 1990-ig nem is hallottak!
– Tette mennyire volt előre megtervezett? Készült erre, vagy hirtelen elhatározás volt?
– Benkő Levente történész barátommal azonos lelkesedéssel és elkötelezettséggel kutatjuk a Moyses Márton tűzhalálával kapcsolatos dokumentumokat, visszaemlékezéseket. Idézem a 2025. október 26-án a diktatúra ellen önmaguk felgyújtásával tiltakozók tiszteletére Nagyajtán – Európában egyedülállóan! – emelt obeliszk leleplezésének ünnepsége alkalmából A volt kolozsvári egyetemi hallgató, Moyses Márton (1941–1970), a kommunista diktatúra áldozata emlékére című, román nyelven megjelent tanulmányából a Moyses Márton tűzhalálára vonatkozó információkat. „Moyses Márton Nagyajtán jogosan érezte magát a legmagányosabbnak. Brassóban szerette volna az egyetemi tanulmányait folytatni. Utolsó mentsvárként kegyelmi kéréssel fordult a Kovászna megyei törvényszékhez. A megyei törvényszék 1970. február 4-i határozatával felmentette a hét éves börtönbüntetése indoklásaként megfogalmazott vádpontok alól. A határozat – írja Benkő Levente – csak tíz nap múlva, 1970. február 14-én vált érvényessé. A törvényszéki határozatot azonban csak 1970. február 25-én gépelték le, akkor szerkesztették, majd február 27-én postán elküldték Sepsiszentgyörgyről Nagyajtára. Azonban időközben történt valami… Mivel nem ismerte a Kovászna megyei törvényszék döntését, Moyses 1970. február 11-én Brassóba utazott, és munkásnak jelentkezett a »Răsăritul” (Kelet) nevű téglagyárba. A dokumentumokból kiderül: kérését elfogadták, csak néhány formaságot kellett volna még megoldania: orvosi vizsgálat és más hasonlók, ami néhány napot igényelt. Február 13-án azonban – egy nappal rehabilitálása törvényessé nyilvánítása előtt! – az RKP (Brassó) megyei bizottsága székháza előtt, fényes nappal, Brassó főterén felgyújtotta önmagát.”
– Nemcsak korának hazai sajtója, de a külföld sem szerzett arról tudomást, hogy tiltakozásul felgyújtotta magát Brassó főterén…
– Tüzetesen átnéztem a korabeli sajtót, a román cenzúra szinte hermetikusan zárt, ezért jóformán nem találtam semmit. Egyetlen lap, a brassói Drum Nou közölt rövid hírt arról 1970. február 14-én, hogy előző napon Brassó főterén „egy zavarodott elméjű fiatalember” felgyújtotta magát, de már nagyon jó állapotban van. A mostani román napilap szerkesztősége is csak hosszas kérvényezés után adta át nekem az 1970. év lapszámainak kollekcióját! A nagy nyugati hírügynökségeknek – köztük a Reutersnek – több tudósítója volt a szocialista Romániában. A zseniális román szervezés azonban az újságírókat gazdagon megvendégelte, szórakoztatta. Kisebb gondjuk is nagyobb volt, mint Moyses Márton tűzhaláláról tudósítani. A nyugati sajtó is évekkel az ún. „rendszerváltás” után írt Moyses Márton önfelgyújtásáról! Akkor is rendszerint tévesen írták a nevét: Mózes Márton, Mojszesz Márton. A Háromszék napilap egyik évekkel ezelőtti számában külön tanulmányt írtam arról, hogy nemcsak a külföldiek, de a hazaiak is rendszerint tévesen írták, mondták az apai ágon szász, anyai ágon székely, hangsúlyozottan magyar identitású Moyses Márton nevét.
– Nagyajtán, emlékműavató után beszélgetünk. Mennyire fontos, hogy ily módon is ápoljuk hőseink emlékét?
– Személy szerint lényegesnek tartom, hogy minél több helyen, minél változatosabb módon emlékezzünk azokra, akik áldozatot vállalva kiálltak hitük és meggyőződésük mellett. A Moyses Márton tűzhalála című könyvemben én magam is felsoroltam a nagyajtai emlékművön szereplő, drámai sorsokat megélő hősök nevét. Török Józsefnek, a Kovászna Megyei Volt Politikai Foglyok Szövetsége elnökének az érdeme, hogy támogatta Benkő Levente történész kezdeményezését, és elkészült ez az emlékmű Nagyajtán, melyről állítom: Európában nincs párja!