„Nincs ellentét tudomány és vallás között, inkább szükségük van egymásra, s így a komolyan gondolkodó ember szellemiségében kiegészítik egymást.” (Max Planck)
Tékozlóból lett Igazságkeresőnek tekinti magát Csókay András professzor, aki Agysebészet rózsafüzérrel – Vallomások útközben címmel tette közzé 2013-ban imádságos életének tapasztalatait.
A címlapon a Sixtus-kápolna mennyezetfreskóját a tökéletes anatómiai tudással rendelkező Michelangelo alkotását látjuk, amelyen a művész az emberi agyat Isten alakjában ábrázolja. A világ ezt csak ötszáz évvel később fedezte fel, látta meg a képben, amikor erről a saját felismerését 1990-ben publikálta írásában Meshberger professzor.
„Ez a tudomány és a művészet egyesülése a hitben. Mindhárom megtalálható a képen. A hit a kép témája: Isten embert teremtő ereje; a tudomány maga az emberi agy, és a kultúra Michelangelo művészete. Sugározza a kreatív gondolat keletkezését.”
Könyve Bevezetőjében a szerző arra hívja fel a figyelmet, hogy: „Közel kétezer esztendő telt el, mire az agykutatók között egyfajta konszenzus alakult ki abban, miként segíti a kultúra, a spiritualitás – az imádság – kreativitásunkat.”
Egy ötletgazdag gyógyító adja közre eddigi munkássága alapján a kapcsolatos saját felismeréseit, tapasztalatait. Kiemelek példaként ezek közül hármat, melyek alapján beláthatja az olvasó, vagy tanúságtételeinek hallgatója, hogy ezeken alapszik immár egész munkássága:
„Jézus Krisztus a legjobb agysebész.”
„Isten dicsősége maga az alkotó ember” (Szent Ireneusz).
„A történelem során eddig egyetlenegy valaki tudta a stresszt, a félelmet tökéletesen elűzni az életből: az Úr Jézus Krisztus.”
„Jöjjetek hozzám mind, akik fáradtak vagytok és terhet hordoztok, én felüdítelek titeket. Vegyétek magatokra igámat, és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű – nyugalmat találtok lelketeknek. Mert az én igám édes és az én terhem könnyű” (Mt 11,28–30).
A keresztény orvos szívét megérintette egy hívás, amikor találkozott a mindent ingyen adó Jézus Krisztussal. Aki meggyógyítja a testi bajokat, és megbocsátva a bűnöket, új életre teremti az embert. Negyvenkét éves volt. A gyermekkori hitét lassan-lassan elhagyta, majd néha-néha a „maga módján vallásos” fellángolásokkal megpróbálta újjáéleszteni, ekkor elég régen már, a sötétben bolyongott. Felborult a magánélete. Szakmai munkája kapcsán pedig eljutott arra a pontra, ahová hozzá hasonlóan a gyógyítók közül nem kevesen, amikor a betegek felé közvetített rengeteg energia és szeretet miatt lemerülten már saját testük és lelkük kiált segítségért.
A segítő magatartásának ebből a zsákutcájából csak úgy tud kiutat találni, ha a másik szenvedését továbbra is felvéve vállára, azt – mielőtt súlyába beleroppanna – továbbadja Jézus Krisztusnak. Mert Ő az, Aki Nagypéntek óta elől megy, viszi a keresztet. Aki azt mondja, ha utánam akarsz jönni… A szenvedő és a szenvedései miatt vele együtt szenvedők a töviskorona ajándéka mellé a kegyelem ajándékát is megkapják. A szenvedés útja így lesz követési út, a jöjjetek hozzám út, amelyen nem egyedül, de Vele együtt kell végigmenni.
A kiútba és tovább ebbe az útba az Úr maga igazította:
„Mozgásélményben kaptam a megtérés kegyelmét 1998. december 12-én, ami nem is olyan ritka a megtérésre várók között. A kérdés, hogy észrevesszük-e a jeleket, amelyek sokfélék lehetnek. Egy hang, egy megfelelő helyen kinyílt Biblia, képről ránk néző Szűzanya és hasonlók. A Thököly úti templomban történt, melyet a Domonkos Rend vezetett és amelynek leégett az orgonája. Ez a korábban szép templom akkor nagyon elhanyagolt állapotban volt (már újjáépítették), ott ért utol az az élmény, melynek során a ma is ott álló öt méter magas keresztről Krisztus intett a fejével, miközben zihálva lélegzett. ’Menj és többé ne vétkezzél!’ (Jn 8,1–11) – hallottam magamban, ahogy a házasságtörő asszonynak mondta egykor.”
Megtérésekor, mint a megtérőknél általában elkezdődött a lelki küzdelem. Megbánva a régi nagy bűnöket, hinni kell Isten bűnfelejtésében és bűnbocsátó irgalmasságában. Szembeszállni a kísértésekkel és lehetőség szerint újra meg újra nem elkövetni a régi bűnöket. A lelkiismeretet folyamatosan ébren tartva élni. Nehéz volt az út, amelyre 1998. december 12-én elindult, de megérte a fáradságot, mert az úton járás eredményeként imádkozó orvos és imádkozó férj lett.
Arról számol be a könyv, hogy mindez hogyan ment végbe életének azután eltelt tizennégy évében. Szakmai munkájáról ír, sikereket mond el, amelyeket egyik szemével mindig az Úrra tekintve ért el, és amelyeket éppen ezért nem magának, hanem Neki tulajdonít, és amelyekért Neki ad hálát.
Házasságában a régi, a diákszerelem is újjászületett Krisztusban. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, hogy három gyermeküknek két kistestvére született. A közel ötvenéves szülők pedig a szőnyegen csúszva, mászva játszadoztak velük.
Egy boldog ember beszámolóját olvassuk életéről, szakmai munkásságáról.
De kötetében felteszi és meg is válaszolja a kérdést: „Miért került Európa ilyen mértékű válságba, miért lett boldogtalan? Ugyan látszólag tart még a jólét a nyugati részen, de nyilvánvaló az óriási dekadencia és boldogtalanság. Van-e innen kiút?”
Van! A megtérés. De: „Jó lenne tehát, ha Európa és hazánk nem a halála előtt térne meg. Ehhez először az abortusszal kellene felhagyni, azután jöhet a többi. A család tisztelete és a házastársi hűség azután már magától jönni fog. Majd a többi is: benne a gazdaság, kultúra, politika stb.”
A kis Magyarország talán elindult ezen az úton, mert:
„A kis Magyarország létrehozott egy olyan alkotmányt, amiben Istent meg meri említeni, a családot védi a kereszténységre utalva. Ez az, ami nem tetszik bennünk a fejlett Nyugatnak. Az Európai Unió még nem tért le a fogyasztásban való tobzódás bűvöletének, az élvezetek halmozásának az útjáról.
Súlyos dolog a szenvedélybetegség. Egy narkós vagy alkoholista mindenre képes, hogy megszerezze az aznapi adagot. Igaz ez nagyobb léptékben is. Tehát a súlyos szenvedélybeteg Nyugat, fogyasztási mániájában kénytelen minket is, és akit csak lehet, kizsákmányolni, hogy legyen még fogyasztanivalója.
Az elmúlt három évben óriási dolog történt: ezzel az árral szembefordult népünk, országunk. Ha csak ennyi történt volna, az már az elmúlt évszázadok egyik legnagyobb sikere 1956-on kívül. Folytatnunk kell, hogy rajtunk keresztül térjen meg Európa újra a gyökereihez, a kereszténységhez.”
Nagy szerencsék van, mert nemzeti örökségünk „isteni”, más szóval: erős szeretetkultúra.
(Csókay András: Agysebészet rózsafüzérrel – Vallomások útközben. Szent István Társulat, Budapest, 2013)