Menü Bezárás

Dobos Marianne: A kék halál

„Ádám a jövő álmai közül tápászkodott fel, ’álomittasan’ – mint Madách az instrukcióiban írja – kibújik a kunyhóból és felmegy a sziklára. A kábaságnak és a luciditásnak ebben a pillanatában felismeri az egyetlen logikusnak látszó lépést: a kilépést a Semmibe. De nemcsak a rémálmokat fejti le magáról Ádám, hanem Évának feléje nyúló, ölelő karjait is.” (Hubay Miklós: „Aztán mivégre az egész teremtés?”)

Futótűzként terjed a hír… Nem megy a vonat… Valakit elütött… Aláesett… Aláugrott… Nem tudni… Meghalt…

Amikor meghallom, az első pillanatban nem a számomra ismeretlen honfitársamra gondolok. Nem arra, hogy éppen ott állhat a különítéleten, mert most ért véget számára az élet, mint a bűnbánati alkalmak tárháza. Akkor még nem arra, hogy talán, mint az öt balga szűz próbál (esetleg) a becsukódott ajtó előtt bebocsátást kérni: „Uram, Uram! Nyiss ki nekünk!” De Ő így válaszol: „Bizony mondom nektek, nem ismerlek titeket.”

Vagy (esetleg), bebocsáttatott, mint az okos szüzek, mert úgy élt, ahogyan annak kell (kéne), aki József, az ács földön járó fiában felismerte a Megtestesült Örök Igét…

Amikor meghallottam, magamra gondoltam. Hogy jutok haza? Hajnalban keltem, bár sokkal inkább késő éjszaka szoktam lefeküdni, és ez nem volt másként akkor sem. Bőven aznap volt már, amikor aludni tértem, mint amikor felébredtem. Pedig fárasztó nap állt mögöttem, konferenciahallgatás reggeltől estig. A hallgatóság soraiban a sok immár ősz hajú valahai bencés diák, körülbelül az én korosztályom, és a fiatalok, gondolom a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészettudományi Karának és a Sapientia Szerzetesi Hittudományi Főiskolának a hallgatói.

A magam valahai ifjúságát az idősek között kerestem. Gondolataimban. Emlékeimben. A mi kis külön szekciónkat, amelyik valamikor nagyon régen a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen, 1960–1965 között spontán módon alakult. Az egyházi gimnáziumokban végzett, főként Pannonhalmán érettségizett fiúk jó barátok maradtak, itt is egy kollégiumban laktak. Jobbára együtt jártak vasárnaponként a félkilencesre, a selyemréti templomba. Én is. Egy ilyen vasárnap reggel, nem emlékszem, hányadévesek voltunk már akkor, mondják a riasztó hírt, Elemér kórházban van. Hirtelen bélcsavarodást kapott, sürgősen meg is kellett operálni. Elemér ikertestvéreim közül az első, ma már többükről is tudok, akik velem egy napon, de nem abban az évben születettek. Amikor azt kérdeztem, hogy van, azt a választ kaptam, menjek, nézzem meg magam, mert van már olyan jól, hogy örüljön a látogatásomnak. Bevallom, féltem ettől a kórházi találkozástól. Nagyon, nagyon sajnáltam, de a legkisebb indíttatást sem éreztem arra, hogy valóban felkeressem. Hazaérve ezt el is mondtam édesanyámnak. Hamar rájött az okára és meg is magyarázta nekem. Azért van ez, mert hál’ Isten, még látogatói tapasztalatom sincs súlyos beteg ágyánál. Egészséges fiatal szervezetemmel riadtan állok szembe azzal, hogy be kelljen mennem egy sebészeti osztályra. Ott szembesülnöm kell majd a szenvedéssel. Pont egy barátot meglátogatva szerezzek ilyen élményeket? Természetes, hogy semmi kedvem nincs ehhez. Pár héttel azelőtt születésnapi zsúromon ott volt Elemér is, és édesanyám, akivel megbeszéltük, kiket hívunk meg a barátaim közül, most is azonnali döntést hozott, most éppen helyettem. Induljunk! Elkísér. Amikor megérkeztünk, ő kérdezte meg a nővértől, melyik szobában fekszik, és ő is kopogtatott oda be helyettem. Nem volt mit tennem, beléptem. Orvos édesapa három gyermekének legidősebbjeként, különszobában volt. Emlékszem sápadt arcára, sötét karikákkal árkolt szemeire, meg a mosolyára a riasztó tárgyi környezetben. Az ágyához közel húzott széken, hogy elérje azt, ha szükséges, az ágytál, a földön a kacsa. Az a mosoly azonban, amit a belépőnek juttatott a beteg, mindezt feledtette. Hálásan köszöntem meg édesanyámnak, hogy rászedett a látogatásra. Hétfőn meg arról mesélhettem minden érdeklődő évfolyamtársunknak, hogy milyen szerencsés volt Elemér, hogy még azon az éjszakán, amikor rosszul lett, rájöttek, mi a baja, azonnal meg is operálták, és mindezt milyen hősiesen viseli.

Ebben az évben volt negyvenötödik évfordulója annak, hogy átvettük a diplománkat. A középső öccse egy évvel később végzett, és tőle érkezett, talán ’82-ben a gyászjelentés, az akkor három gyermeket árván hagyó bátyja hirtelen haláláról. Ekkor én is éppen kórházban feküdtem, de eltávozást kértem a temetésre, néhány órával korábbra már, és néhány órával hosszabb időre, mint a szükséges lett volna. A Farkasréti temető ravatalozójában a „gyászhuszárok” végezték számukra megszokott tevékenységüket a nyitott koporsó körül. Megigazították a szemfödelet. Készítették a szegeket. Csak egy pillanatra gyökerezett földbe az egyik lábam, hogy a másikkal gyorsan kiforduljak onnan. De a lecövekelt lábam váratlanul megindult… Évek teltek, amióta nem találkoztunk. Most mégis szükségét éreztem, hogy akkor, amikor még nem érkezett meg, nincs itt mellette a családja, csak vadidegen emberek szorgoskodnak körülötte, mint akkor az ágyához, most a koporsójához lépjek. Amíg élek, nem felejtem el az arcát. Nem volt az a vagy húsz évvel azelőtti, meggyötört műtét utáni állapotéhoz hasonlítható. Szinte rózsaszínű volt a bőre, teljesen kisimult az ábrázata, lecsukott szemei mintha csak egy gyönyörű álomban merültek volna el. A tiszta szívűek meglátják az Istent. Ma is meg kell valljam, irigyeltem őt, persze nem a családját, és ezt ki sem mertem volna mondani akkor, és főként az övéinek nem, sőt azóta sem mondtam senkinek. Itt írom le először.a

A konferencia második napja Piliscsabán van. Abban a szekcióban, amelynek előadásait hallgatom, Korzenszky Richárd az elnök. Váltottunk néhány szót, vagy két sorral mögötte ülök le. Egyszer csak azon kapom magam, hogy őt nézem hátulról. Sejtem az okát, valahai évfolyamtársaimmal körülbelül egyidős. Kíváncsi vagyok az idő pusztítására… Nézem ősz haját, hallgatom az egyes előadásokhoz kötődően elmondott, bencés diák, bencés tanár, bencés igazgatói élményeit a Tihanyi Apátság perjelének. És ekkor, egyszerre csak megszólal a telefonja – interurbán az égi hazából, talán csak nem Elemér is velünk emlékezik – fut át az agyamon… Nézem Richárdot hátulról, ahogyan elpirul, ahogyan lángba vörösödik a nyaka, gondolom, az arca is. A szünetben odamegyek hozzá: Szeretem látni – mondom –, mert gyönyörű látvány, amikor a szerzetesek még tudnak pirulni… Hát még ha belülről láttad volna… – válaszolja… Ennek a belülrőlnek a magvait vetették el Pannonhalmán, és a többi szerzetesi, egyházi iskolában, amelynek a virágát kinyílva láttam koporsóban fekvő barátom arcán.

Nem, nem említem neki. Egy kávészünetnyibe nem fért volna bele, és különben is jött a hír, hogy a baleset miatt ki tudja, meddig nem jár a vonat. Volt elintéznivalóm még egy beteg barátom helyett a kampuszon, miközben mielőbb sietni is akartam. Sietnem kell, főként, ha nincs vonat.

Az a vonat ugyanis, amelynek vagy harminc kilométer az útja az egyetemig, ezt körülbelül egy óra alatt teszi meg. Talán több mint egy óra a menetideje, de mennyivel kényelmetlenebb ennél az autóbusz. Főként az, amelyikbe vagy egy-két kimaradt vonatra való utas, jobbára hallgató bezsúfolódik. Tapasztalatból tudtam, mert volt már ilyen kalandban részem. 2008-ban a Ferences Konferenciáról is így kellett visszautaznom. Már sötét este, akkor is, azt nem tudtuk meg, miért, de egyszer csak nem járt a vonat. Akkor még azt sem tudtam, honnan indul és hová érkezik az autóbusz, amelyre természetesen alig fértünk föl. A végállomásától, az Árpád-hídtól meg több átszállással juthattam haza, jóval bonyolultabban, mint a Nyugatitól tehettem volna.

Mégis megdöbbentett a látvány, amikor az egyetem főkapuján kilépve a jelzőlámpánál megálltam; az úttest túloldalán több százan várják, jobbára hallgatók, az autóbuszt. Jókedvűek, élvezik, mert nekik esemény, kaland. Kiállnak többen az úttest közepéig, autóstoppra integetik a karukat. Néhány autó inkább a másik sávba kerüli őket, de néhány megáll. Tárgyalások kezdődnek, ki hová szeretne indulni, összejön-e a fuvar. Igen is, nem is. Néhány kocsi fel-felvesz pár alkalmi útitársat. Úgy lehet, egyfelé, nem Esztergomnak, hanem Budapestre tartanak.

A tömött autóbuszra szállásban boldogult ifjúságomból még nagy gyakorlattal rendelkezem. Mint a városban lakó, kijártam az egyetemre. Most helyezkedek. Körülbelül megsaccolom, hol fog nyílni az első ajtó. Bízom a buszvezetőben, tán látja, hogy egy matróna is várakozik, hátha a közelemben áll meg. Nem tévedtem. Benne nem csalódtam. Vagy ötödikként, mert valószínű a körültekintőbbek elgyalogoltak egy megállóval feljebb, már egy zsúfolt kocsira sikerül felkapaszkodnom. Hallom a hátam mögöttiek megadását, hagyjuk, ide már nem férünk fel.

No lássuk, mondom, mert ettől elkap a valahai hév, ötven éve, amikor én kezdtem járni Miskolcon az egyetemre, ennyi helyre még húszan elfértünk volna. Nevetés, és indulnak is már beljebb az addig kényelmes önelégültséggel állók, és jöhetnek is feljebb, ha nem is húszan, de legalább tizenöten. Nem kell kapaszkodni se, mondják, de hát nem is érünk el semmi olyat, amibe lehetne. Magamra vessek csak, hogy talajfogásom immár csak féllábas. Sebaj, mert már indulunk is. A busz Pestre, én meg ötven évet vissza az emlékeimbe. A tele busz minden utasa, jól tudta ezt a vezető, hogy az első előadásra igyekszik. Jó kedvünk volt nekünk is, pedig a mi munkánk is vagy tíz-tizenkét órányi előadás és gyakorlat volt, tán hosszabb műszak, mint az autóbuszsofőré. Mégis, hatalma teljes birtokában, ha valamelyikünk elfelejtett jelezni, nem állt meg az egyetemnél: mint igazságának tényét, cselekedete jogosságának igazolását kiáltotta ki, hát honnan tudjam, hogy le akarnak szállni?

A hallgatóság felhördülésének mértéke szerint folyt ezután az alku, miszerint ő csak megállóban állhat meg újra. Azért mégis, úgy fél, egy kilométeren belül jobbnak látta, hogy lefékezzen, csak onnan kelljen megtoldani a reggeli sétánkat, akarom mondani, hisz’ csak percek voltak nyolc óráig, a rohanásunkat. Hogy élvezték ezt ők, pláne, ha szakadt a hó vagy eső, hogy jól kitoltak velünk. Ennyi fiatallal, akik örülni mertek annak, hogy együtt vannak, örültek az életüknek. Nevettünk. Hangosan kacagtunk rajtuk. Ettől még jobban dühöngtek… Pukkadjon ki a kereked, legalább heti háromszor kelljen a hóban kicserélned, kiabálták páran utána a jókívánságot.

Oda kezdek figyelni a mai fiatalokra, akik közül egy sem akad, aki felkínálná ülőhelyét. Megnyugtatom magam, lám csak, nem is látszom annyira öregnek és fáradnak, mint mondjuk, amilyen vagyok, és mint az előző napon, amikor az ’aláaknásított’ Piarista közön, X. teológusprofesszor, vigyázzon Marianne, fogta meg a karom és átsegített. Mert nem vagyok a fiatalabb generáció részéről ehhez szokva, meg is kérdeztem otthon a férjemet, hogy szerinte már ilyen szánalomra méltó öregasszony vagyok? Megnyugtatott, hogy nem, csupán a segítségem a régi vágású úriember.

Nézem a fiatalokat, vajon lesz-e közülük sok hasonló. Fülekben az MP3 hallgatója, orrokban, ajkakban, szemöldökökben a pirszing. Van egy pár, aki annyira nem zavartatja magát, hogy heves csókolódzásba kezd.

Tapintatosan félrenézek, és ekkor meghallom a másik srácot, aki azt meséli, hogyan gyulladt ki nem oly rég az autóbusz, hogyan szállt belőle a füst, menekült is le mindenki, amikor a ’pilóta’ észrevette, megállt és kinyitotta az ajtót.

Megint elkalandoznak a gondolataim, de most, ha sikerül a szerencsés hazaérkezés, megígérem magamnak, hogy otthon pontosítom egyik-másik emlékemet. Hiszen október van. Ma szerda, de szombaton már huszonharmadika.

Betartottam a magamnak tett ígéretem. Jól meg is áztam ugyan, amíg hazaértem, de annál nagyobb öröm volt megszárítkozva a könyvespolcon meg is találni, amit kerestem.

Különlegesen jellemzőt, pedig a nem gyakran emlegetett történetek egyike, idézem fel a kötet egy magyarázatként írt lábjegyzetével.

Az ötvenedik évforduló eseményei is eszembe juttatták 2006-ban. Nézzük, mi is történt „1957. február 20-án Miskolcon, amikor 120 karhatalmista szállta meg az egyetemet, és kezdetben válogatás nélkül, majd később szisztematikusan fizikailag bántalmazta a hallgatókat, tanárokat s az egyetem alkalmazottait. Ürügyet az adott a fellépésre, hogy az egyetem épületére kitűzték a vörös zászlót, s a diákok tiltakozásképpen mindenféle vörös holmit (például női fehérneműt) lógattak ki az ablakon” (Szakolczai: BAZ megye. In. Vidék forradalma, 1956. I.)

Ezzel szeretem összeolvasni azt a pár sort, amit az említett kötetből választottam.

„A magyar ifjúság – be kell vallani, nem mi neveltük – olyan hősiességről, okosságról tett bizonyosságot, melyre büszke lehetne a világ bármelyik népe. Így mi is. Ez a hősi lelkület a legjobb alapja annak a reménységnek, hogy a Boldogságos Szűz országában megszületik majd az új arcú, a szeretet parancsát valóban legtöbbre tartó és áldozatosan megvalósító keresztény világ, melynek megteremtését annyira sürgetik az utolsó század pápái, s amely igazi alapja a népek tartós megbékélésének és zavartalan fejlődésének” (A SZÍV – A Jézus Szíve Szövetség hetilapja, Mit akarunk?).

S ha tudni akarjuk, mit kéne akarnunk, ha a magyar nemzet élni szeretne, hát az egész szöveget, mint egy röplapot kéne ma is minél többek kezébe, főleg a Hatalmasok kezébe eljuttatni. A klasszikus kommunista módszerekkel szemben a nép igazi javáért mit is kéne végre tenni. Még idézzek kicsit belőle. Szokjuk. Ne tűnjön csak utópiának… Hogy eddig a világban még sohasem valósult meg teljesen, az nem lehet oka annak, hogy a haza mai állapotában ne próbáljuk meg a lehető legtöbbet mégis megvalósítani belőle.

„A társadalom alapsejtje a család. Ezt kell mindenképpen erősíteni. ’A munkást megilleti a családja fenntartásához elégséges munkabér.’ (Quadr. anno V. kiad. 39. I) ’A mai társadalmi viszonyok közt tanácsos a munkabér-szerződésnek a lehetőség szerint bizonyos közelítése a társadalmi szerződéshez.’ (U.o. 37.1) ’A társadalmi szerződés alapfeltétele a szerződő felek egyenjogúsága, sorsközössége, a nyereségben való arányos és igazságos részesedése: a nyereségből nem juttatni kell a munkásnak, hanem azt szét kell osztani’ (Lexic. für Theol. u. Kirche, Herder, 1932. IV. 458) Ennek a szétosztásnak a társadalmi igazságosság alapján az ember számára ’nem kutya életet, hanem emberhez méltó életet kell biztosítani’ (Lombardi). Komolyan tudatosítani kell minden keresztény emberben a gazdasági erkölcs követelményeit azon elv alapján, hogy a ’gazdagok feleslege a szegények jogos tulajdona’ (Szent Ágoston).”

De hát kinek, kinek melyik dokumentum áll az agyához vagy a szívéhez legközelebb.

Írásom mottójául ugyanis azért választottam Hubay Miklós sorait, mert Madách Imre nyomán a kilencvenéves szerző egy életen át, de abból több évtizeden keresztül biztosan gondolkodott együtt az alsósztregovai prófétával: „Egy hosszúra sikeredett élet során útitársam volt Madách. Ennek megmaradt (fennmaradt) emlékeiből – ám az emlékek is inkább csak foszlányok – rostáltam össze a jegyzet sorozat anyagát. A XX. századnak nem volt olyan viszontagsága, melynek érintése csapása ne Madáchtól remélt – és kapott – volna választ, vigaszt vagy fölébe kerekedő fanyar mosolyt… A megpróbáltatások közül hátra van még egy és más. Szeretném remélni, hogy abban a végtelen pillanatban (hisz nem jön utána másik) Az ember tragédiája is kibontja rejtve maradt értelmét, és nem marad talánynak többé sem a világmindenség, sem benne az életem.”

Madách Ádámmal az első emberpár életét gondolja végig. A mottóm a legmegrázóbb pillanat, amikor Ádám ott áll a sziklán. Akkor egyetlen ember volt… Most meg…

Most meg egyetlen emberiség, annak részeként egyetlen magyarság van, s ezt nehogy valahogyan későn vegyük észre…

Reszket a kezem alatt a klaviatúra… Kit ütött el a vonat… Véletlenül vagy önként lépett elé…

Érzi a gép a feszültségem… „Jövőmbe vetni egy tekintetet…” Jövőnkbe, édes hazánk jövőjébe vetni egy tekintetet… Ádám szorongó nyugtalanságával, mert a bűnbeesés után ’Isten kiment a képből’, ’rejtőzködő Isten lett’, tehát Ádám üres égbolt alatt csinálja, álmodja végig a maga világtörténetét. Ha hatalma van, szorong a boldogtalan hatalmasok szorongásával…

Leáll a gépem, majd újraindul, ismét és ismét… Miért teszi?… Nem tudom… Cseng a telefon… Elpanaszolom a hívónak, matematikus barátom, mi történik éppen most… Hívj informatikust… Kék halál – mondja – gyorsan le kell mindent menteni, amit fontosnak tartasz, azután újratelepíteni… Ne kísérletezz, informatikus nélkül nem fog menni… Ha még soká vársz, elveszíthetsz mindent… Kék halál…

Kék halál… Világ… Európa… Édes Hazám!… Ne kísérletezzetek tovább… Hívd a Mennyei Informatikust…

Dobos Marianne

(Illusztráció forrása: Pixabay)

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük